A fény-árnyék tapasztalása az egyik legalapvetőbb, legerőteljesebb emberi élmény.
Az értelmező szótár szerint „az árnyék valamely fényforrás által megvilágított térségen, felületen látható, kevésbé megvilágított rész, amely úgy keletkezik, hogy a fényforrásnak a sugarait egy tárgy elfogja, visszatartja”.
A fény és az árnyék együttesen hozzák létre a tér és a forma érzetét a kétdimenziós felületen. Használata a képzőművészet minden ágában és a fotográfiában is lényeges eszköz a kompozíció, a hangulat és a tartalom szempontjából is, manipulálásuk módja jelentősen befolyásolhatja az elkészült végeredményt. A fény-árnyék játéka sokszor segít olvasni a láthatatlanban.
Évezredek óta ismert, hogy a fény-árnyék megosztásával, tudatos alkalmazásával specifikus hatások érhetők el: a rembrandti portrék sajátos megvilágítása, az impresszionizmus puha, gyengéd tónusai, az erőteljesebb kontraszt alkalmazása mint feszültségnövelő, drámai eszköz, a fénytelenítés sokszor életszerűbbé, természetesebbé teszi az ábrázolást, a ragyogó meleg fények boldogságot, a mély árnyékok félelmi, indulati feszültséget érzékeltetnek. Az ember árnyéka a kompozícióban szorongást keltő, ellenfény használata sokszor magasztos, tiszta eszményeket sugallhat.
Lélektani szempontból is igaz, hogy a fény természetes kísérője az árnyék, egyik sincs meg a másik nélkül.
Varga Tamás: Álom 37
A pszichoanalízis freudi első modellje szerint az emberi lélek olyan, mint egy jéghegy – a vízből kiálló része a tudatos és tudatelőttes, a „víz alatti” egy ennél sokkal nagyobb, tudattalan rész. A tudattalanban (amit Freud gyakran csak a pokol lélektanának emlegetett) találhatók az ösztönök, vágyak, elfeledett emlékek, ezek folyamatosan befolyásolják viselkedésünket.
Carl Gustav Jung (1875–1961) Freud tanítványa volt. Ő vezette be a személyes tudattalan mellett többek között a kollektív tudattalan, az archetípusok fogalmát. Nagy jelentőséget tulajdonított az álmoknak, szimbólumoknak. Jung nevéhez fűződik az árnyék fogalma is.
Jung az elfojtott, letagadott részeinket nevezte árnyéknak, amit nem világít meg tudatunk fénye. Az árnyékban titokban meghúzódott részeinket nem mutatjuk meg a külvilágnak, ide száműztük a feldolgozhatatlan élményeket, fájdalmat, haragot, agressziót, kiélhetetlen vágyakat stb.
Az emberek számára az árnyék kifejezés sötét asszociációt ébreszt. Az irodalomban az árnyékot gyakran gonosz karakterként mutatják be. Például Hyde, akit dr. Jekyll karakter árnyékává alakul át Robert Louis Stevenson novellájában.
Az emberek szívében, elméjében játszódnak le a legnagyobb drámák, és a tudattalan gyakran háborús harctér. Az árnyék kétségtelen a sötétebb oldalunk, és bizony mindenkinek van! Emellett az árnyék-én lehetőség is, közelebb jutva hozzá megismerheted a rejtett, pozitív tulajdonságaidat is, hiszen minél nagyobb a fény, annál nagyobb az árnyék is.
„Ha valakit szembesíteni akarsz önnön árnyékával, akkor mutasd meg neki a saját fényét.” (Carl Jung: Összesített művek 10 – Civilization in Transition)
„A legmélyebb értelemben vett árnyék az a láthatatlan sauri farok, amelyet az ember még mindig maga mögött húz. Óvatosan amputálva a rejtélyek gyógyító kígyójává válik.“ (Carl Jung: A személyiség integrációja)
Varga Tamás: Álom 10
A művészetek az emberiség történetében jó útitársnak bizonyultak az önkifejezésre, a tudattalanból érkező energiák megjelenítésére és évezredek óta ismert a lélekre kifejtett jótékony hatásuk. A művész az alkotás folyamatában, a befogadó a mű élvezete során –személyiségük előéletétől meghatározva – saját lelki működéseikről adnak őszinte képet.
„…soha senki sem tárgyalta úgy a művészi alkotás vagy megértés folyamatait, hogy egyszersmind ne beszélt volna pszichológiáról is.” (Rudolf Arnheim)
A közelmúltban a Mai Manó Házban kiállító, egyébként pszichológus diplomával is rendelkező Roger Ballen munkamódja jól mintázza az alkotás és a tudattalan kapcsolatát. Ballen egyedi stílusa „Ballenesque” néven vált ismertté.
Ha valaki látta felvételeit, nehezen veri ki a fejéből. Alkotásairól így fogalmaz: „A munkám az elméd túloldalára visz.” Képei gyakran az emberi lét, a lélek metaforái. Fekete-fehér fotói – melyeken gyakran látunk rajzokat és egyéb szimbólumokat – komplex módon érintik meg a tudatot és a tudatalattit, az árnyékos oldalt járják be. A Shadow Chamber sorozata számomra kifejezetten izgalmas, szürreális, metaforikus, számtalan tudatos és tudattalan jelentéssel bíró, sokértelmű képek ezek.
Varga Tamás: Álom 18
Az elmúlt években saját munkáimban sokat foglalkoztatott a valóság-virtualitás és az igaz-hamis témaköre. A Fictures fotókönyvem hagyományát követve ebben az évben Red és Fekete címmel jelent meg két fotóalbumom. Ezekben a sorozatokban is fikciós történeteket mesélek képeimen keresztül. A kép, a szöveg és a befogadó háromszögéből születik meg ismét a sajátos valóság, amely lehet, hogy igazi, de az is lehet, hogy nem az. Az anyagi világhoz erősen köthető, archaikus technika (nedves kollódiumos és zselatinos száraz lemezekre készültek a felvételek) a jelen, a valóságos, a megtörténtség érzését erősíti.
A Fekete című album egy sorozatgyilkos története. Sötét, olykor sokkoló, az árnyék oldalból született, és oda kalauzolja el a befogadót. A sorozatban megjelennek a gyilkossági ügyek szereplői, a gyilkosságok helyszínei és a Lóbáli Aladár nyomozó álmait megfogalmazó képek.
A felvételek létrehozásában a pszichoanalízis módszeréhez hasonlóan én is saját álmaimat és a szabad asszociáció módszerét használtam: mint egy kisgyerek, aki azonnal kimondja, amit gondol, lejegyzetelve rögzíti azokat, legyenek ezek bármennyire sötétek vagy ijesztőek. Ezen tartalmakkal dolgoztam tovább az egyes képek létrehozásánál.
Varga Tamás: Álom 25
Részlet a Fekete című albumból
„Vas megyében 1960-tól 1978-ig több férfi, nő és gyermek tűnt el. Néhányuk holtteste előkerült, néhány esetben felmerült az idegenkezűség gyanúja. Lóbáli megszállottjává vált az ügynek, sorozatgyilkosságról beszélt, és a kisunyomi, nőtlen, szüleivel élő Fekete Kázmért hozta összefüggésbe az esetekkel, de ellene döntő bizonyítékot sohasem talált. Azt állította, hogy a környéken eltűnt vagy néhány alkalommal megtámadott nők ugyanannak a kéjgyilkosnak az áldozatai, aki 1961-ben Kobzos Gizellával is végzett.
Lóbáli gyakran álmodott a bűnesetekkel, hitt az álmok segítő erejében, gyakran lerajzolta ezeket. Több száz oldalas feljegyzéseiben rengeteg elmélet, gondolat, fantázia, rajzok, kihallgatási jegyzőkönyvek megtalálhatóak.”
Az íráshoz közölt fotók a szerző Fekete című fotóalbumából (a Lóbáli álmai fejezetből) származnak.
