2021. október végén írtam le a Házsongárd live című kötetem búcsúversét, amiben a szöveg a „La revedere!” köszönési formulát helyezi változó pragmatikai és retorikai környezetbe. A vers körülbelül kilencféleképpen köszön el a vágyat megtestesítő, mégis megtestesíthetetlen másiktól, akit/amit jobb híján Kolozsvárnak neveztem. Abban a naivitást sugalló állapotban lebegtem néhány napon keresztül, hogy egy kötetnyi, Kolozsvárt poétikai diszkurzív térbe vonó vers megírása után szentesíthetjük a bontópert, megosztozhatunk hosszú, 15 éves házasságunk alatt összegyűlt közös vagyonunkon, a Házsongárd live-on, és külön utakon folytathatjuk, Kolozsvár meg én. Egyik szerkesztőm, Tóth-Czifra Júlia javaslatára a nyomdába küldés előtt két sort megcseréltem a versben, ami aztán ekképpen zárul, mintegy jelen időben: „la revedere, a kisajkak összetapadt szirmai közé suttogom”. Búcsú a nyelv titokzatos közegében, intim szavak között… Persze ez is illúziónak bizonyult. Kolozsvár – lakóival, sorsaival, történeteivel, bizarr egymásra-épüléseivel, urbanisztikai káoszával, végzet iránti fogékonyságával – ottléteim során újra és újra zavarba ejtett. A felfedés és elrejtés örökös körforgásából nem lehet egyszerűen csak úgy kilépni, akkor sem, ha úgymond érdek nélkülivé válik a bevonódás, vagyis már nem a megírni óhajtás, a versbe vonás szándéka vezérli. Hamarosan megerősödött bennem az elhatározás, hogy Kolozsvár továbbra sem mérsékelhető rejtélyességét mások segítségével próbáljam megközelíteni: egy beszélgetőkönyv formájában. A K-terminálban húsz, a városhoz markánsan kötődő – nem egy esetben nagyon is különböző szemléletű, foglalkozású, életvitelű – személyt kérdeztem meg kolozsvári élményeiről, valamint életműve, tevékenysége kolozsvári hátteréről, Kolozsvár alakító, performatív potenciáljáról. Beszélni (és kérdezni), beszéltetni (és kérdezni), beszélni hagyni (és kérdezni), beszélve hagyni (és visszakérdezni), ki- és megbeszélni (ki- és megkérdezni), kitéve magunkat annak, hogy bár beszédünk (kérdésünk) tárgya ugyanaz (különböző), mégis különbözik (ugyanaz mégis). A beszélgetés – vagy nevezzük inkább dialógusnak – eleve másfajta hozzáférhetőséget jelent a városhoz, mint a költői szó magát mindig elirányító természete. Persze a dialógus is szövi a beszélgetés fonalából a város izgalmas szövetét. A szövésminták pedig szükségszerűen kirajzolnak bizonyos tematikus csomópontokat – a Házsongárd városállam, a kolozsvári 1956, a zsidó Kolozsvár, az 1989-es forradalom, a szekusdossziék világa, a pandémia érzékelés-felforgató tapasztalatai – a kötet egészét illetően. Mivel a beszélgetések jelentős része több évtizedes időtávot fog át, végül tartózkodtam az anyagok egyfajta „kronologikus” elrendezésétől. A szerzői betűrend vált mérvadó szerkesztési elvvé a közlés során, mert így a különböző alkotói és élettapasztalatok az egymásba-zuhanás, a belealakulás, az önnavigálás érzésével ajándékozhatják meg az olvasót, ezzel is alludálva Kolozsvár heterogén kulturális és tértapasztalataira. A K-terminál arra a hermeneutikai alapbelátásra is emlékeztetheti az olvasót, hogy az igazi meghittség nem valaminek a teljes kiismerése, hanem annak belátása, hogy még mindig van megismerni és másként ismerni való rajta.
„Mindig gyárszirénára ébredtem és aludtam el”
Beszélgetés Szőcs Petra költővel, filmrendezővel
Korpa Tamás: Szisz című versed lírai énje Szilágyi Domokos házsongárdi nyughelyét keresi, de nem találja. Telefonos útbaigazítást kér. A vers zárlata nyitva hagyja azt a kérdést, hogy a lírai én végül eljutott-e a sírhoz. Sőt kételyt ébreszt az olvasóban: az útbaigazító hang vajon a telefonból vagy a közeli sírból érkezett-e? Mondd, ha felhívnálak és segítséget kérnék, hogyan navigálnál el Sziszhez?
Szőcs Petra: Vegyük fentről, mert úgy jegyeztem meg, engem apám igazított útba. Szóval elindulsz a Rhédey-kriptától lefelé, de nem az úton, hanem a kripta hátsó kijáratával egy vonalban. Látsz egy kopjafát, ez a Kalevala-fordító Nagy Kálmáné, és felette van a Szisz gránitsírja.
Szoktál álmodni a Házsongárddal?
Mostanában talán nem. De az érzés megvan, más álombeli temetők is hasonlítanak a Házsongárdhoz, ilyenkor olyan otthonosan érzem magam.
Gyerekként rendszeresen kijártatok a temetőbe?
Mindszenti gyertyagyújtást először négyéves koromban láttam, és lenyűgözött, hogy ilyen is van: gyertyafények, gesztenye, seprűk, szobrok. Úgy tűnt, hogy alapvetően jó a hangulat. Később a nagyanyámmal jártunk rendszeresen a temetőbe, az én kérésemre. Ő magyartanárnő volt (Bodrogi Margit), és mindenkit ismert, rengeteg sztorit tudott. A balesetek részleteit jegyeztem meg legjobban.
Kik azok a Házsongárdban nyugvó személyiségek, akiket fel szoktál keresni, esetleg világítasz is nekik?
A nagyszüleim. Amióta ők ott vannak, nem érzem magam olyan jól a Házsongárdon. Dsidának mindig világítok, meg Brassai Sámuelnek, mert tetszik, hogy olyan sokáig élt, és mert a Brassaiba jártam. Bretternek, ha megtalálom. Szisznek és Hervaynak. A diakonisszáknak, ha az IA sétány is belefér az időmbe. Brédának! Neki cigarettával világítok.
A cigarettával történő világítás valamiféle rituálé? Ha igen, ismersz még hasonlókat a Házsongárd vonatkozásában?
Nem tudom, hogy rituálé-e, másoktól láttam, de nem hiszem, hogy sokaknak világítanának így. Amúgy logikus lenne: az eltávozottnak eléggé hiányozhat a dohány. Láttam egy Hamlet-előadást, ahol a szellemre cigarettafüstöt fújtak.
Diákként volt valamilyen kapcsolatod a temetővel? Osztályközösségileg gondoztatok sírokat?
Sírgondozás nem volt, de az iskolával kijártunk a katonatemetőbe (ez a Házsongárd tetején van) május 9-én, a Győzelem napján. Volt katonazenekar, beszédek, koszorúzás, nekem nagyon tetszett, főleg a zene: dobpergés, kürt. Anyám azt meséli, hogy először egy ilyen katonaünnepen mozdultam meg a hasában.
Fentebb kétszer is említetted a diakonisszákat. Kik ők? Miért foglalkoztat a történetük? Mi a személyes kapcsolódásod hozzájuk?
Bodrogi Irén, nagyanyám nővére a Filadelfia Diakonissza Szövetség tagja volt, a Református Kórházban dolgozott, amíg le nem bombázták. Én őt nem ismertem, de mindig megálltunk az egykori lakása előtt.
Mesélnél még róla?
Irén, vagyis Magdaléna nővér egy szerelmi csalódás után lett diakonissza, a vőlegénye megmérgezte az udvarlójának a kutyáját. 1934-ben szentelték fel, a rend 1951-ig működött. Ezután Magdaléna egy rendtársával élt (állítólag szerelmi kapcsolatban), és nővérként dolgozott a szülészeten. Rengeteg fotó maradt utána. A Literán megjelent a képeiből egy rövid válogatás: https://litera.hu/irodalom/netnaplo/szocs-petra-fotonaploja-6.html. Katartikus volt számomra Papp Annamária Szabadságban közölt sorozata a kolozsvári diakonisszákról. Nem gondoltam volna, hogy Irénről és a rendtársairól többet megtudhatok.
Gondoltál arra, hogy valamilyen módon adaptálod vagy bemutatod Irén életét, vagy hogy a fotóival kezdesz valamit?
Gemma nővér című, eddig el nem készült filmtervemet Irén hagyatéka inspirálta. A történet egy betegápoló rend robotapácájáról szól, akit kihasználnak a többiek, aztán csalódnak benne.
Az Irén név a Diakonisszák című versben is megjelenik, ráadásul a vers lírai énje némi navigációs, de inkább emlékezeti, sőt emlékezési bizonytalansággal küzd, a beszélgetésünk elején szóba hozott Szisz című vers énjéhez hasonlóan: „Emlékszem, mikor először jártam ott, / mintha baloldalon lett volna a diakonissza-sor, / most meg átkerült a jobboldalra.” Az ilyen típusú ambiguitás jól „rímel” a temető világokat ütköztető közegére. De a temetőverseken túl is gyakran zavarba jönnek a „szereplőid”. Mindez talán azt is jelentheti, hogy számodra is izgalmasak maradnak a megírást követően is. Fontos neked a szöveg ki- és beszámíthatatlansági faktora?
Verseimben tényleg gyakran előfordul, hogy valaki vagy valami elbizonytalanodik. Ez az én adottságaimból is fakadhat (például nem ismerek fel utakat és arcokat stb.), de fontosabb, hogy a szöveg sem mindig tudja, hogy merre alakul, és többek között ezek a váltások teszik számomra verssé a saját írásaimat. Gerald Stern Kék ég, fehér mell, zöld fák című csodálatos verse jutott most eszembe, amely benézésekre épít: „Akit fehérszakállú férfinak néztem, / selyemkendős, anyósülésen síró nő volt; / És amit hétágú kandelábernek hittem, / csöpögő viasszal az ágain, / arról kiderült, hogy egy lókoponya, / üregből kilógó fogakkal.”
Tervezel olyan filmet, amiben szerep juthat a Házsongárdnak is?
Nem. Amikor a zsidó temetőt felfedeztem, azonnal forgatni akartam az őrzőiről. Képzeld el, a régi zsidó temetőben 1976-ban volt az utolsó temetés, évente egy-két látogató, ha akad, és ott lakik egy család, aki vigyáz a kertre. Viszont nem voltak túl lelkesek a szereplést illetően.
A Házsongárd mellett van esetleg másik olyan kolozsvári sírkert, ami fontos(sá vált) számodra?
A Kismezői temető, Fodor Évike nyugszik itt, aki apám miatt volt fontos, mert neki nagyon jó barátnője (talán szerelme) volt, én nem ismertem. Apám egy időben a Kismezői temetőhöz közel bérelt egy szuterént, az Erzsébet út tetején. Ha a kertben ültünk, hallottuk a gyászindulókat. Hatalmas dolognak tartottam, apám fütyülte ezeket.
Az Erzsébet úti szuterénben egyedül élt édesapád? Ez még a születésed előtti alkotói fészek?
Nem, ez már 1985-ben volt, és a második feleségével, Szőcs Margittal éltek ott rövidebb ideig. Én nagyon szerettem ezt a lakást, nem is tűnt fel, hogy ennyire a föld alatt van, csak amikor veled ellátogattunk oda két évvel ezelőtt. Meg hogy ragasztott függönye van.
Hogyan játszott veled? Miket olvasott neked?
Egy kihalt strandra jártunk esténként, és a medencében futkostunk. Egyszer találtunk ott egy fehér valamit. Ő úgy emlékezett később, hogy labda volt, én meg úgy, hogy macska. Sok Grimm-mesét olvastunk. Volt egy közös mesénk is Elemérkéről, aki a tűzoltótoronyban lakik, és folyton elalszik, és leégne a város, ha mi nem mentenénk meg. Végül kiderül, hogy Elemér a gyújtogató.
Édesapád szekusdossziéját böngészve találtál magadra vonatkozó bejegyzéseket? Ha igen, külső, „ügynöki” perspektívából szemlélve milyennek láttak téged? Ért esetleg valamilyen meglepetés ezek között a szövegek között bolyongva?
Hálás vagyok a szekusoknak, amiért megörökítették a mindennapjainkat. Különben soha nem tudnám meg, hogy mit ettünk az Uránia cukrászdában egy augusztusi napon 1986-ban, hogy mit néztünk a bábszínházban, hogy mennyit taxiztunk. Pont olyasmiket találtam, amiktől féltem, hogy nem lesznek benne. És gyönyörű képeket is: a Szamos-parton ülünk apámmal és egy férfival, meg jövünk ki a Balla Zsófiáék házából.
Gyerekként feltűnt valaha, hogy megfigyelik a családodat? Volt valamilyen „titkos nyelve”, rendhagyó kommunikációs gesztusa a szüleidnek, nagyszüleidnek a bizalmasabb szituációkra?
Ez sosem volt titok. A lakásban nem lehetett bármiről diskurálni. Volt egy vendégünk, aki csak az udvaron volt hajlandó beszélgetni, de ő soha semmilyen kompromittáló dolgot nem mondott ott sem, pedig nagyon figyeltem. Telefonbeszélgetéseknél még fokozottabban működött az öncenzúra, mert azt egy az egyben lehallgatták. Később, úgy 1989 környékén már éjszakai telefonos zaklatások is voltak, anyámat ezek nagyon kikészítették. Egyszer kértem, hogy hadd vegyem föl én. Furulyáztam a zaklatóknak, végighallgatták, a darab után még vártak pár másodpercet, csak utána hallottam a vonal túlsó végén a kattanást.
Apropó, a Ceaușescu-házaspár tárgyalását és lelövését, amit a román televízió élőben közvetített, te is élesben láttad? 2014-ben többszörösen díjazott filmet készítettél e motívumot felhasználva, A kivégzés címmel.
Otthon nem engedték, hogy megnézzem, így másnap láttam a szomszédoknál az ismétlést. Nem tudnám megmondani, mit éreztem vagy mit gondoltam akkor, csak azt, hogy utólag, amikor ezt a képsort láttam, mindig nagyon felkavart. Lehet, hogy volt benne valami nosztalgia is. Később irigyelni kezdtem azokat a román filmrendezőket, akik erről az időszakról készítettek filmet. Ezek után nagyon örültem a saját Ceauşescu-filmötletemnek.
Melyek azok a kolozsvári helyszínek, amelyekhez vissza szoktál térni?
A régi házunk az Eperjes/Galaţi utcában, a Röser Antikvárium, a Wolphard–Kakas-ház, a Meli Melo bizsubolt, az Egyetemi Könyvesbolt meg mellette a papírbolt, a Fellegváron az ejtőernyőtorony környéke, az Outwear ruhabolt, a Piarista templom, a Magyar Színház, és volt egy kávéautomata a Sorában, azt nagyon szerettem, de elvitték. Hiányzik a pár lejes welcome-kapucsínó.
A gonosz falu legszebb lakói című kötetedben (Magvető, 2022) közölsz néhány olyan egy-két soros verset, amelyek különböző foglalkozású nők emlékezetét az el nem érhető vagy meg nem valósult munkáik által bízod az olvasó alakító képzeletére. Egészében idézem az Egy textilművésznő emlékezete című szövegedet: „Bajkál 1–2. 1973, Bajkál étterem, lebontva / Makramé. 1976, Koktélbár, Petőfi Sándor utca, lebontva / Drapéria R-sorozat. 1983, lakkal fixált textilszobrok, / Agrober kultúrterem, lebontva.” Arra kérnélek, hogy rögtönözz néhány ehhez hasonló, számodra nagy téttel bíró hiányalakzatot Kolozsvár tekintetében is, ha lehetséges.
*
Guráth Béla, vívó, / mindenki a fiára emlékszik, aki vívó.
*
Record strand, Eperjes utca vége, betömve.
Villamossín, Eperjes utca másik vége, kiásva.
*
„Boldog öröm száz virágát néked adjuk, Pártunk,
örülünk, hogy őseinkhez hasonlókká váltunk.”
Memoriter, elfelejtve.
*
Első köteted címe Kétvízköz, a Szamos és a Malomárok által közrefogott terület neve, tulajdonképpen egy sziget, Kolozsvár szigete, habár szigetszerűsége nem éppen nyilvánvaló. A kötetben létrejövő két víz közti világ hemzseg a babonáktól, rítusoktól, az avatatlan fülek számára különösen csengő szavaktól. Nekünk, olvasóknak, át kell lépnünk a sziget határait jelölő küszöbökön, a vizeken, hogy kezdhessünk velük valamit. Sok titkot rejt még számodra Kétvízköz?
Elég sokat. Foglalkoztatnak a kolozsvári zsidó képi hagyatékok és oral historyk. A centropa.org-ról tudtam meg, hogy a házunktól nem messze lakott Roth Marcell, később a Maros utcai Zsidókórház igazgatója, aki a nyilas vérengzés áldozata lett. Kétvízközben sok zsidó család élt, de erről kevés szó esett. Az utcánk végében áll egy zsinagóga, ahol most ingyenkonyha működik. A gonosz falu legszebb lakóinak több versében is szó van az előttünk itt élőkről. De a közelmúlt is számos titkot rejt: jó lenne például többet tudni az egykor itt működő gyárakról. Mindig gyárszirénára ébredtem és aludtam el.
Leírtál már valaha olyat, amitől féltél? Tehát hogy úgy forogtak össze a szavak egy versben, hogy azok valami olyat adtak ki, amiről addig fogalmad sem volt, és ez félelmet, félelmes felismeréseket eredményezett? Amikor te és a lírai én ott vagytok az íródásban, félsz attól, hogy mi lesz?
Nem.
