A Macskajátékban az identitás védelmében történik a másik manipulálása, s az önfeledt játék mozzanatában megy végbe az esztétikai és a morális szétkapcsolása. A Tótékban szintén a saját pozíció védelme, illetőleg kiterjesztése az agresszív manipuláció tobzódásának kiindulópontja. Míg a Macskajátékban a zárlatbéli szerepjáték eseményszerűen felfüggeszti, de nem egyenlíti ki a megtévesztésen és meg nem értésen alapuló ellentéteket, addig a Tóték zárlata az értékegyensúly helyreállításának olyan groteszk mozzanataként értelmezhető, amelyben a kizökkent világ helyretolásának heroikus hangsúlya is helyet kap. A Tóték az életéből és értékrendszeréből kiforgatott és magára maradt ember megaláztatásának morális példázataként azt sugallja, hogy létezik az értékeknek olyan egyensúlya, amelynek a kisregény és a dráma eseménysora egyaránt egyfajta deformációjaként, megbomlásaként mutatkozik meg. Az értelmetlenség a Tótékban tehát feltételes és nem feltétlen.

Ez az alapvetően groteszk és gyakorta szatirikus hangoltság Örkény igencsak heterogén rövidtörténeteiben, ún. „egyperceseiben” is meghatározónak látszik. Az „egypercesek” valamelyes rendszerezésére és értékelő értelmezésére – Thomka Beáta nyomdokain haladva – a monográfiámban tettem kísérletet.(1) Az „egypercesek” egy részében (Sport, Mindig van remény, Van választásunk, Hogylétemről, Ötvenes évek) ma inkább Karinthy krokijainak, karcolatainak, humoreszkjeinek hatását vélem felfedezni, mintsem Kosztolányi – Tengerszem című kötetében megjelent – artisztikusabb rövidtörténeteinek hatását. Most is úgy látom viszont, hogy e rövidprózai alkotások közül azok a sikerültebbek, amelyek jelentéstani összetettségüket vagy a létszemléleti és a metadiszkurzív lehetőségeik kiaknázásának (pl. Havas tájban hagymakupola, A sátán Füreden), vagy – az átiratok esetében – „előzékszövegeik”, felidézett kliséik (vagyis szubtextusaik, hipogrammáik és paragrammáik) találékony transzformációinak köszönhetik (pl. A tizenharmadik ének, Információ).

Örkénynél az egyik uralkodó elbeszélésszervezési eljárás a nem természetesnek, a valószerűtlennek vagy különösnek magától értetődőként való feltüntetése, ami szorosan összefügg az Örkény-féle iróniával, műveinek jellegzetes groteszk hatásával. A szakmabeliek, a művelt olvasók gyakran hozzák szóba Örkénynek az ún. prózafordulat íróira kifejtett hatását. A gyakori Örkény-átiratok jelzik a népszerű elődhöz való vonzódást, mindazonáltal szívesen olvasnék kortárs magyar írótól olyan műhelyvallomás-esszét is, amelyben diszkurzív módon tenne tanúságot a sokat emlegetett Örkény-hatás mibenlétéről. Az is igaz lehet, hogy ez a hatás nem egyszer ott mutatkozik, ahol nem szokás feltételezni azt. Például kísérletképpen felvetem, hogy Kertész Imre Sorstalanságában a főhős-elbeszélő „hangjának” megalkotásában lehet valami rokonság azzal, ahogyan Örkény regény- és novella-szereplőit kimunkálta. Vagy ahogy a külső-belső jellemzés híján ezeket a szereplőket, illetve cselekvéseik motivációit homályban hagyta, illetőleg ahogy – vélhetően Kafkától inspirációt nyerve – a nem természetestől, a különöstől, a bizarrtól elvonta az elbeszélői reflexiót. Lényegében ekként járt el a hatvanas évek második felében és a hetvenes években írott kisprózai alkotásaiban Hajnóczy Péter is, legalábbis erről tanúskodnak a Jézus menyasszonya (1981) rövidtörténetei (A rakaszolás, Három, A kecske, Ösztönző elem, A latin betűk, Alkalmi munka, Nyikoláj a handzsárral stb.) és az 1982-ben megjelent, posztumusz gyűjteményes kötet Hátrahagyott írások című ciklusának nem egy darabja (Szenesek, Roráté). A belső fókuszálás és az explicit elbeszélői „beavatkozás” elhagyása, a láthatóra redukált, többnyire személytelen narráció, mint az Örkényre olyannyira jellemző elbeszélésszervezési mód még akár Bodor Ádám hetvenes-nyolcvanas évekbeli novellisztikájától sem idegen (ld. Milyen is egy hágó? 1980; Az Eufrátesz Babilonnál, 1985).

Ami az ún. posztmodern kispróza és Örkény hatástörténetét illeti: az idézetek újrahasznosítása, vagy például nem irodalmi szövegek irodalmi keretbe helyezése olyan műveletek, amelyek e két szövegvilágot bizonyosan összekapcsolják. Az idézés depragmatizáló és újrakontextualizáló teljesítménye jól megmutatkozik például az Egypercesek Szövegek című ciklusában. Örkénynél a humoros hatás gyakorta a ciklus- vagy szövegcím és az idézett diszkurzus feszültségéből fakad (Humanizmus, 1975; Prózaversek; Nevek), vagy éppenséggel a citálás-effektus fiktív felkeltésén alapszik (Egy magyar író dedikációi; 1949).(2) Kukorelly Endre vagy Garaczi László írásainak parodisztikus és humoros effektusaiban is fel lehet fedezni jócskán hasonlóságot, de abban bizonyosan nagy különbség van, hogy az említett szerzők rövidprózai alkotásai a nyelv neovantgárd „tördeléséhez” kötődnek. A Plasztik, A Memória-part vagy a Nincs alvás! szövegei a nyelvi viszonyok lerombolása révén, a nyelvi létesítésnek a jelentéstől való radikális elválasztásával kísérelték meg az irodalmit a „valóságos” érzékeléshez közelíteni, miközben nemcsak az össze nem illő kontextusok keverésének szintjén, hanem a grammatika, a szintaxis vonatkozásában is igyekeztek kiaknázni a jelentéstani nyitottságot.

Örkényt ez az irály nem érintette meg, szatirikus-parodisztikus hajlama, humora, s a tragikus iránti érzékenysége a nyelv iránti bizalommal és tanító célzattal, vagyis mindig valamilyen jelentésként kiolvasható morális-intellektuális példaértékkel járt írásaiban. Megkísértette a 20. század és benne Kafka abszurdja, de Karinthy, vagyis az értékegyensúly „leginkább logikus és a legkeményebben észszerű” örököse maradt.

(2012)

Szirák Péter: Az irodalom ígérete –Tanulmányok 1998–2023
Prae Kiadó, 2024
568 oldal, 4990 Forint

Szirák Péter (1966) irodalomtörténész. A Debreceni Egyetem professzora és az Alföld főszerkesztője. Korábbi kötetei: Grendel Lajos (1995), Az Úr nem tud szaxofonozni (1995), Folytonosság és változás (1998), Kertész Imre (2003), Örkény István (2008), Ki említ megérkezést? (2016)

Hivatkozások

1 Lásd Szirák Péter: Örkény István, Palatinus, Budapest, 2008, 254–281.

2 Lásd erről bővebben: Szirák Péter: Ragasztás és/vagy újraírás. Az idézettechnika módosulásai: Örkény, Mészöly, Esterházy, in Győrffy Miklós-Kelemen Pál-Palkó Gábor (szerk.) Prózafordulat, Kijárat, Budapest, 2007, 31–40.