Ha mindent egy lapra szeretnénk feltenni, ahhoz két dolog kell: lap, és feltennivaló. Itt vannak például a mesék. Lehetne Ezópus (de az nagyon tömör); lehetne Andersen (de az talán túl személyes és túl biedermeier); lehetne Benedek Elek (mondjuk, az tényleg lehetne), de legyen inkább Grimm. Grimm legszebb meséi.
Persze, tudjuk, hogy nem is Grimm, hanem Grimm testvérek. Meg azt is, hogy amit mi gyerekkorunkból Grimm legszebb meséiként ismerünk, az csupán a negyede a kétszázas – amúgy ma már nálunk is hozzáférhető – teljes gyűjtésnek. És akkor meg is érkeztünk a „mi a minden?” problematikához, a „körülhatárolható-e a teljesség?” kérdésköréhez. És a szűkítő kompromisszumokhoz.
Legyenek akkor az összesen belül a legszebbek, a legszebbeken belül a legismertebbek, a legismertebbeken belül a leginkább ikonikus történetek. Mondjuk húsz. Az elektrografikai tized. Ez most a mi teljességünk. Ha innen nézzük, töredék. Ha onnan nézzük, felismerhetően egész, és a miénk: mi választottuk.
Mehetnének egy lapra is, de valójában sajnálnánk őket számítógéppel bedarálni, masszává gyúrni, majd digitális sodrófával egy lappá lapítani. Hiszen arcuk van, karaktereik vannak, egyéniségek. Félünk tőlük, vagy szurkolunk nekik, netán rajongunk értük, de hozzánk tartoznak, velük nőttünk fel, rajtuk keresztül, általuk is segítve közeledtünk ahhoz, amit úgy mondanak: élet. Belénk ivódtak.
Zsubori Ervin: Grimm legformásabb meséi – Holle anyó | Piroska és a farkas, 2000
Vegyük hát a teljességet egy fokkal szorosabbra, mesényire. Hiszen mi más is volna egy mese, mint a teljesség maga? Eleje van, vége, és a kettő között a világ. Befejezett, de továbbgondolható. Kerek, zárt, de csak képzelettel lehet kitölteni.
Egy lapra tehát egyetlen mese lehatárolta minden kerül. Az összes bekezdés, benne az összes mondattal, szóról szóra. (Persze, már ez is keresztút, hogy melyik változat, melyik átültetőtől; de ne menjünk most ilyen messzire.) Ha jól választjuk meg a lapot, és a felhordó algoritmust is – mert algoritmus mindenképpen lesz, ha annak fő szervezőereje a véletlen is –, akkor megindulhat a sűrűsödés. A mesék desztillálta külvilág úgy válik absztrakcióvá, hogy közben felismerhető – jelesül: szilánkosan ugyan, de kiolvasható – marad.
A sűrűséget a szöveghossz szabja meg. Mennyiségi értelemben a mondatok/szavak/betűk száma, tartalmi értelemben a történet rétegzettsége, részletgazdagsága. Ha úgy alakítjuk – és szerepünk itt az alakítóé, aki előbb tárgyat választ, azután metódust, pozíciója bizonyos értelemben alárendelt, mondhatni alázatos, a végeredményt tekintve mégis alkotóként hagyhatja el a kiállítótermet, amennyiben egy adaptálás, vagy ha úgy tetszik, parafrázis alkotó tud lenni, márpedig tud –, szóval, ha úgy alakítjuk, a sűrűsödés a középpont felé terjed majd ki. Ahol a folyamat végső fázisában a mese textusa mintegy beszippantja önmagát, fekete lyukként nyeli el a cselekmény végkifejlet felé tendáltatott szálait.
Zsubori Ervin: Grimm legformásabb meséi – Hófehérke, 2000
Nincs két egyforma mese, nincs két egyforma meseidő. Így eshet meg, hogy Holle anyó még egyenletesen finom rétegben hinti be fekete hóbetűivel a neki szabott tájat; A brémai muzsikusok játéka is inkább piano még, mintsem forte; Piroska és a farkas kettősébe már komor tónusok is keverednek; Csipkerózsa és Hamupipőke már combközépig merül a sötét ingoványba; a ciklus végén pedig Hófehérke üvegkoporsója sűrű fekete lepelbe vonva lebeg a kimerevített pillanatban.
Ha egy kicsit hátrébb lépünk, mindezt magunk is láthatjuk: előttünk fehér táj, rajta Grimm legformásabb meséi mint friss hóra terített elektrografikus szövegszövetek száradnak a hűvös napsütésben.
Zsubori Ervin: Grimm legformásabb meséi, 2000/2018; a Szóról szóra – elektrografikus szövegszövetek 1991–2018 című retrospektív kiállítás részlete (Szigetszentmiklós, Városi Galéria, 2018)
