Virágillat
A kéz nélkül született fiú láthatatlan szárnyakat kapott Teremtőjétől. A zene birodalmát meghódító muzsikus, zeneszerző és karmester vált belőle, aki, kihasználva világhírét, vakvezető kutyát szerzett a szomszédságában élő világtalan kislány számára. A két, születésétől fogva hátrányos helyzetű ember ezután együtt bejárhatta a város minden zegzugát. A zene művésze, ügyes lábujjaival írta kottáit, feje mozdulataival, pillantásaival, arcjátékával vezette a zenekarokat. Muzsikusként kürtön játszott, ezért rákényszerült a lába kímélésére, mert alsó végtagjai közé szorította aranyosan fénylő hangszerét, bal lábujjaival billentyűzött, jobb lábfejével pedig kialakította sajátságos fojtástechnikáját. Keveset járt a szabadban, mert észrevette, a lábbeli, akármilyen puha is, sérti a lábfejét, így rövid sétákat engedhetett csak magának a városi parkban vagy a szelíd, Palicsi-tó partja gesztenyékkel szegélyezett sétányán. Vak kísérője tolószéken szállította. A kutya velük tartott, a kislány német juhász iránti bizalma határtalan lett, bátorságra kapott, így a kezetlen barátja nélkül is sokat járkált a városban, leginkább a folyóparton sétálgatott négylábú társával. A mindennapok kedvenc szórakozása volt az olvasás. Ujjaival böngészte a betűket, közben világhírű zenekarok előadása töltötte meg szobáját. Kedvelte kezetlen szomszédja műveit. Az ő zenéjére kezdte – először csak fecskeszárny kezével, később fölállva, áttetsző, jadeite teste mozdulataival érzékeltetve – értelmezni a végtelen pagony virágaiként nyíló dallamokat.
A zeneművész megörült a kislány különösségének. A siketnémák intézete vezetőjének, aki jó barátja volt, eldicsekedte barátnője képességét.
– Sétáljatok át hozzánk, mutassátok be a zenét neveltjeimnek!
A kezetlen kürtös beszámolt a kislánynak, milyen föladat várna rá, s a világtalan teremtés boldogan fogadta a föllépést.
A siketnéma auditórium előtt a vak leány eltáncolta a szívbéli barátja hatodik, világhírű szimfóniájának első tételét és Varga Julcsa balladáját.
Csönd éledt a teremben. A látvány hatására a fiatalok jáspis ujjakkal jelbeszéd varkocsokat fontak.
A hideg fülű legény, akinek torkában húrtalan hegedű lakott, hónapokon át serényen dolgozott kusza ifjúságát lezáró alkotásán. A vak leány tánca hatására egyetlen pillanat alatt megváltozott alkotói hitvallása. Vagy száz szelíden hullámzó ceruzavázlatot készített. Rajzain végtelen boltozat uralkodott: a lélek fehér univerzuma.
A kész festményen áttetsző lányalakok röppennek dús mező fölött, amelynek közepén, alig láthatóan a feketébe hajló sötétpiros Apolló ül, kezében a híres héthúrú lant. Feje fölött pillangómúzsák szökkennek ragyogó ég felé, ruhájuk lobogása megéledt bárányfelhők szent játéka.
A művészettörténészek és kritikusok körbeállják a képet. Vizsgálják félig behunyt szemmel jobbról is, balról is. Mozognak ide-oda, lépegetnek aprókat előre-hátra. Krákognak halkan, kicsiket köhécselnek. Végül megszólal az egyik, rezeg ősz szakálla, amíg beszél:
– Minden röppenő, táncoló tündérnek virág van szeme helyén.
– Szerelem – szól közbe halkan egy fiatal hölgy.
– Szerelmi ébredés? – hitetlenkedik a szakállas. – Valami emberfeletti! Csoda lehetne, de talán mégsem az. Először látok ilyen motívumot, e pillanatban számomra teljesen ismeretlen metaforát. Egy siketnéma képzőművész festményének címe hogyan lehet Isteni szép zene szól?
A kiállítóterem sarkában följajdul egy vöröskeresztes hámot viselő német juhászkutya.
Sötétedés
Egy szeles, kora tavaszi napon, estefelé, ahogy a tavaszi sáfrány lép elő hirtelen kerti fenyőfa alól, úgy termett előttem ódivatú, magas, nyitott gallérjában, vékony sárga nyakkendőjében Esti Kornél, s vigyorog a Gombkötő utca sarkán. Nem is üdvözöl, minden magyarázat nélkül kiránt kabátja belső zsebéből egy konyhakést, élesítené járókelők ámulatára a járdát szegélyező sárga keramitköveken.
Ám nem a járókelők, Esti Kornél hökkent meg.
Hol vannak már az arany járdaszegélyek?
S hol a járókelők?
Rohanó, lihegő, behúzott nyakú, ijedt embereket lát a járda aszfaltja felett elsuhanni, akik nem veszik észre őt a Gombkötő utca sarkán, s nem látnak meg engemet sem. Mert ezen a tavaszon befelé néznek és befelé sírnak az itteni emberek.
A varázslókra nem jó napok járnak – mondja Esti Kornél –, és legyint a hírre, hogy varázslók elüszkösítették a születendő kalászokat, meg épületeket mozdítottak el a helyükről.
Mert íme, itt van szemben a Nagypiac tér, közepén a Szentháromság szobra, s az emberek, láthatod magad is, nagyon sok vidám ember van itt, sétálgatnak, eladnak, alkudnak, vásárolnak. Talán piros rózsapaprikát meg szárazbabot.
Tavaszelőn rózsapaprikát? – kérdezném.
Esti csak rám mosolyog, felszökken a parki fenyőfák fölé, ott megáll rózsaszín korallszigeten, s szigorúan lendül keze.
Körbemutat.
Itt most rózsapaprikát árusítanak! Mert itt van a piac. Megint. S a Városháza, a Baross-kávéház, a gimnázium évtizedek óta lekoptatott, rozoga kőlépcsőivel, kis fatornyával, melyben reggelente diákhívogató kisharang csendül.
De most estefelé van – mondanám.
Errefelé igencsak sötét lett már – titokként súgja Esti. – Valaki igazán meggyújthatná a gázlámpákat.
Imbolygó fény villan hirtelen, nyálkás kígyóként csillan a piactéri villamossín, s rajta dübörögve közeledik rabszolgák tömött osztaga. Sokan fáklyákat cipelnek, mások hatalmas transzparenseket, piros és kék betűk, a hatalom színei, ragyognak!
ENYÉM MINDEN ERŐ!
Valami egészen bolond és egészen beteg imperátor ül rabszolgái vállán, haján babérkoszorú. A Szentháromság szobra előtt megáll a falanx, az imperátor fejükre hág, hamisan énekel:
Nagy költő vagyok!
A rabszolgák jól szervezett tömege a rendelet szerint visszhangozza az egészen beteg és egészen bolond imperátor dalát. Majd megindulnak, ahogy a villamossín fordul, s szervezetten átugrálják a kerülő váltóját.
A következő villamosmegálló a szegény kisgyermek porrá tett háza előtt van.
Ahogy a szervezett tömeg elhalad, a kereskedők, patikusok és iparosok lehúzzák a kirakatok és a bejáratok rolóit, s az üzletek előtt állnak, mind-mind levett kalappal.
A vak ember egyenesen vág át a téren, mintha látna, fehér botja sincsen, teste sincs, csak kőposztamentuma, haja patinazöld, arca jobb felére galambok paráználkodtak. Esti elé áll, udvariasan szólítja meg, venné ki szeméből a kőmorzsát, amely imént az egészen bolond és egészen beteg imperátor elvonulásakor esett belé.
A vak elmosolyodik, arca fénylő homok.
Dide – mondja halkan Estinek.
Józska! Brenner Józska! – csodálkozik Esti.
A vak nem szól, karon ragad minket, és vonszolni kezd bennünket a porfelhőbe, mely az imént keltett a rabszolgák menete.
Szabadulnék, mutatnám Estinek, nézd, a te kicsiny városházád helyén, itt a legszebb városháza, annyi ablaka van, ahány napja az esztendőnek, s hol eltakarják őket, hol meg napfény ragyogja be üvegeit, melyeket a szegény kisgyermek rajzolt tele megálmodott színes tintáival. Ám a bronzfej nem enged, vonszol bennünket kegyetlenül a sarokig. Ott megáll, jobbra mutat, a Vörös Ökör felé. A népművelés eme egyemeletes palotája onnan kapta merőben sajátos nevét, hogy a helyén valamikor hetyke, aztán düledező, ütött-kopott csárda állott, ahol betyárok is tiszteletüket tették néhanapján, még kakaskukorítás előtt. E műintézet cégéres totemállata a vörös ökör volt, ott fakult ki szomorúvá, a fatáblán, ahová pingálták. Zsúpja már több emberöltővel ezelőtt leégett, betyárjai is másfelé járnak. De ennek a borissza városnak polgárai kegyeletesen a helyére épült iskolára is ráruházták a korcsma nevét, mely ekképpen, s időtlen időkig, apáról fiúra száll. Az iskola bejárata szép, oszlopos kupolacsarnok, felette fázósan őrként lebeg a szegény kisgyermek lelke.
Desiré! – rikkant fel Esti Kornél, s felugrik hozzá, ráül ott fenn pajkosan a tetőgerincre, s úgy tesz, mint aki táltoson lovagol. S hozzájuk a tetőn át még felszűrődnek cérnavékony hangok: ember, állat, játék, munka.
Anya. Apa.
De felettük csak árva csillagok.
Idelent én meg, ezen a földön, teljesen magamra maradtam.
1992
A közölt novellák szemelvények a szerző 2025 tavaszán a szabadkai Grafoprodukt Kiadónál megjelenő kötetéből. A Kicsi történetek szecessziós térben című könyv válogatott és újabb, Szabadkához köthető novellákat tartalmaz.
