Zengővárkonyi elégia
Dizseri Eszter „Fülep Lajos élete” című könyvét olvasva
Most éppen a zengővárkonyi
Gesztenyésbe vágyom,
Fülep Lajoson töprengek,
a várkonyi tiszteletes
művészettörténész professzoron,
valahai ifjú költők mentorán,
s az öreg gyümölcsfák tövében nyugvó,
szépséges, sokezer hazai lépés embere
Rockenbauer Pálon.
S ma, ezen a jéghideg esővel
szünet nélkül átszőtt napon
(amikor sokat segít
egy távoli, felejthetetlen álom!)
ott ülök megint
a rituális őszi szelídgesztenye-gyűjtésre
sok-sok diákot szállító játékvonaton;
emlékszem, csak egy kicsi, fekete
dobkályha adott nekünk
maréknyi meleget.
De Pécsre pöfékelő visszaútján
már gesztenyesütögetésre
gyűlt „dobja” köré
egy-egy osztálynyi
várkonyillatú gyerek.
A rabbi utolsó portréja
„Az élet alkonyán összetört roncsot láttam,
akire időnként a feledés jótékony szunnyadása
borult. Irodáját látta maga előtt és könyvtárát!”
Scheiber Sándor, Emlékbeszéd Lőw Immánuel felett, Szeged, 1969.
A hittestvéri festő,
Perlrott Csaba Vilmos
kezében a ceruza
fájdalmasan megremegett,
hiszen a téma nem Nagybánya
sok, szépséges fája
és százszínű virága volt.
(Die Flora der Juden und der Christen,
a híres Lőw-mű címe után, szabadon!)
hanem egy olyan aggastyán,
s egyszersmind pátriárka-halott,
a rajzteremmé átalakított,
hideg szükségkórházi falak között,
aki a vagonból már
alig-élőn kiemelve,
bár Auschwitz láng-torkából kimentve,
de a hozzá méltó búcsútól
mégiscsak megrablottan távozott.
Akkor ugyan mit számított,
hogy ifjan a kipát vitézkötéses
mentével, magyarként viselte.
A megszenvedett,
végső békességben,
a könyvtelen, gyötrő,
de imákban gazdag
gettó-napok
után, reméljük, hogy
valóban ármádiányi
könyvéről álmodott.
Ő, családi krónikánk Oroszlánja,
akinek áldó „igen”-je nélkül
nem őrizhetné szemem
dédanyám, Seifmann Ida tekintetét.
Ha szikrázott is akkor,
negyvennégy júliusának
tizenkilencedik napján a nyár,
érzem, hogy egy időre
szürkeségbe borult az Ég.
Kner Imre „Parainesise”
„Mindig gondolj arra, hogy mi magyarok vagyunk,
magyarnak nevelt bennünket dédapád, nagyapád
és szüleid is, és minden okunk, jogunk megvan arra,
hogy jó magyarnak érezzük magunkat.”
Kner Imre levele Budapesten tanuló Mihály fiának,
Gyoma, 1938. szeptember 11.
Büszke és reménnyel teli
Bolyai „felsőkereskedelmistaként”
még mindössze meghatódott
„Apuska” nyugodt hangú
levelén 1938-ban az akkor
csak tizenhatéves Kner Misi,
az intő apai sorokban komolyan
„Mihály fiamnak” titulált,
későbbi, munkaszolgálatból
megszökött,
tehetséges nyomdászpalánta,
saját ősei, s Tótfalusi Kis Miklós,
a Kner-cég egyik védjegye
méltó örököse.
Még nem ismerte a jövőt:
hogy hét év múlva, nemsokára,
önkéntes pusztulásba hajszolja negyvenötben
nagyanyja, Kner Izidorné,
családi nevén „Kedves Anyánk”,
és szülőanyja, a Bartók-tanítvány,
Kner Imréné Kulka Etelka auschwitzi,
s a valamikor neki
„Parainesis”-t író, egyszerre
bölcs és naív apja mauthauseni
füstté változása.
Kner Imre, nagyapám barátja,
könnyek közt olvasva
ezt a szép, intő levelet,
vigaszt mindössze egy
óhajban lelhetek:
legyen az „élők kötelékébe”
bekötve szorosan lelketek,
és a megszolgált emlékkövek
sokunkban felmagasló sírotokról
el soha ne tűnhessenek.
Hullámzott…
Dr. Ludwig Ferenc pécsi orvos (1855–1937) emlékére
Hullámzott Ferenc bácsi
kézírása, akár a sétatéri fák,
már az, ahogyan receptre
rajzolta szép betűivel, 1897 novemberében:
„acqua destillata, kalium chlorat”,
a fájós torkoknak, s a fájó életeknek
maga volt a gyógyulás.
Ezerkilencszáztizennyolcban pedig
félelem nélkül próbálta küzdőtársaival
megfékezni, hosszú, keserves napokon át
az ős-Covid, a spanyolnátha-járvány,
az annyi életet eltipró Apokalipszis
négy, egyaránt gyilkos színben vágtató lovát.
Bécsben tanulta ki
Ludwig Ferenc a medicinát,
szakasztott úgy, mint „Semmelnáci”,
de őt, az árvák és szegények,
a pécsi gyárak és bányák
kispénzű, de hosszú életű doktorát
nyugalmából soha nem sikerült,
nem lehetett kirázni.
Talán ezért szeretek annyira
keménygalléros, látszólag szigorú
portréja szemébe nézni,
már több mint hetven esztendeje.
Arca és tekintete biztat engem
egy legalább százéves képről:
„Lánykám, ne feledd, közülünk való
vagy te is, valaki, aki másként orvoskodik,
szüksége van rád kicsinek, nagynak,
bár te a szavaiddal tudsz gyógyítani.
De jól látom én, innen, messziről
a ti dúlt világtokat: ilyen időkben
nekünk tilos gyáván és önzőn összeomlani!”
