Ötven éve annak, hogy öt szobrász egész nyáron a Somogy megyei Nagyatádon dolgozott. 1975-ben, az indulás évében Deim Pál, Gy. Molnár István, Martyn Ferenc, Rumi Attila és ifj. Szabó István plasztikái alapozták meg a nagyatádi faszobrász alkotótelep arculatát. Martyn Ferenc (1899–1986) nemzetközileg elismert művész, akinek a párizsi Centre Pompidou és a New York-i MOMA állandó kiállításán szerepeltek munkái, kifejezetten Bencsik István kérésére vállalta, hogy megjelenítse plasztikájával azt a korszerű szemléletet, amit egész életében képviselt (a két háború között Párizsban, majd az Abstraction Creation tagjaként, 1945 után az Európai Iskola művészcsoport elkötelezett alkotójaként, később Pécs város és a Dél-Dunántúl vezérművészeként). Az is fontos volt, hogy Martyn Ferenc somogyi, azon belül kaposvári, a Rippl-Rónai József család tagja. Tíz évvel később, 1985-ben az ünnepi katalógusban jelent meg írása Vallomás az alkotótáborról címmel, vállalva a „telep mentora” címet. Az idős mester egy régebbi kisplasztikája alapján a felnagyított szobrot a telep munkatársai készítették el (Vallomások – végül 1995-ben le kellett bontani a kivitelezési hibák miatt).

Bencsik István mint a Magyar Képző- és Iparművészeti Szövetség Szimpózium Bizottságának titkára 1974-ben kért fel arra, hogy vegyek részt az alkotótábor programjának kialakításában, kiállítások rendezésében, a művésztelep tevékenységében. Ő már akkor tudta, amit én csak a helyszínen tanultam meg, hogy a gyerekkori színhelynek, tájnak életre szóló a szerepe (apai nagyapám somogyi, gyékényesi, ennek jelentős szerepe volt abban, hogy Bencsik engem választott).

Bencsik István két hetvenes években készült szobra a villányi szoborparkban: Negyedik, Pulzár (Forrás: Wikipédia)

Bencsik Marcaliban született 1931-ben, de az elemi iskoláit Nagyatádon végezte. A két város távolsága egymástól 45 kilométer. Marcali már az 1448-as évben városi kiváltságokkal rendelkezett, akkoriban épült temploma és iskolája is. Nagyatád csak 1971-ben, politikai döntésként kapott városi rangot. Hamvas János tanácselnök meglátta a lehetőséget abban, hogy a létrehozandó művésztelep növeli a várossá alakulás lehetőségét, kulturális bázissá válhat. Rumi Attila népművelőt, művésztanárt, amatőr szobrászt nevezte ki kapcsolattartónak a helyi közösséggel. A Somogyi Erdőgazdaság üzemei biztosították a szükséges faanyagot, felszerelték a műhelyeket, gondoskodtak a technikai működés folyamatosságáról. A három havi ösztöndíjat, a szállást, az étkezést a városi tanács és a Somogy Megyei Tanács finanszírozta. A külföldről meghívottak költségeit a Szövetség biztosította (Jacques Renaud, Vittoria di Muzio, Raoul Oscar Gomez, hazájuk ismert művészei).

Nekem is volt javaslatom: Deim Pál szentendrei festőt hívtuk meg, akiről akkoriban kezdtem könyvet írni a Mai magyar művészet sorozatban (Képzőművészeti Alap Kiadó), és akkor doktoráltam művészettörténetből. Deim Pál 1972-ben készült Minden értelmetlenül elpusztult ember emlékére című fa kisplasztikája alapján hozta létre a nagy méretű, impozáns szobrot a szoborparkban (köztéri változatát 1990-ben állították fel Győrben, a nádorvárosi temetőben).

A szobrok száma 1988-ig minden nyáron folyamatosan gyarapodott a magyar és a nagyon sokféle nemzetiségű művészek által a rendkívül szép, harmonikus, dimbes-dombos tájban, az erdősávokkal körülvett tágas térben (azután ez az anyagi lehetőségeken múlott).

Bencsik Pista a táj lírai leírásával próbált hatni rám. És azzal, hogy tudta, az apai nagyapám gyékényesi, sok időt töltöttem vele és őrtilosi, perecsenypusztai rokonaimmal 11 éves koromig, amíg Budapestre költöztünk. Egyáltalán nem tudtam ennek erejéről. Engem az első nagyatádi nyár terelt vissza gyerekkorom színhelyeire (akkor 31 éves voltam, Bencsik 44). A 33. születésnapomon döbbentem rá, hogy a Dráva a hazám, a dél-somogyi táj az otthonom.

Nekem 1974 és 1977 között, amíg együtt dolgoztunk nyaranta Nagyatádon és az előkészítéseken Budapesten, Bencsik István az a szobrász volt, akinek 1969-ben többször megnéztem a Keserű Ilonával és Major Jánossal közösen rendezett kiállítását a Fényes Adolf Teremben. Ország Lili hívta fel rá a figyelmemet és küldött oda. A Fényes Adolf Terem Budapest egyik fő utcáján (Rákóczi út 30.) a hatvanas-hetvenes években úgynevezett „önköltséges” kiállításokat rendezett, az Aczél György vezérelte 3T politikájának megfelelően leginkább az állam által nem támogatott képzőművészek mutatkozhattak be (néhány példa: Bolmányi Ferenc, 1966; Román György, 1967; Karátson Gábor, 1968; Berczeller Rudolf, 1969; Bak Imre, 1970; Losonczi Tamás, 1971). A Frank János által rendezett, 1969. szeptember 26-a és október 19-e között látogatható kiállítás feltűnést keltett, a modern művészeket kedvelők körében nagy sikert aratott. Bencsik István szobrai, Keserű Ilona festményei, Major János grafikái szakítottak a hagyományokkal, új vizuális szemléletet közvetítettek, új nyelvet beszéltek. Számomra is meglepően újak, szokatlanok voltak, és ennek az erős hangvételű kiállításnak az emléke késztetett arra, hogy vállaljam Bencsik felkérését, és részt vegyek egy modern nemzetközi szoborpark megteremtésében. Sokáig őriztem a katalógust, nagyon közel álltak hozzám mindhárom művész munkái (gyakran elvittem Nagyatádra, a készülő monumentális szobrok között tartott tárlatvezetésekre is).

Nagyatád, 1976 – Berczeller Rezső Rudolf, Fernand Vanderplancke, Issei Amemiya és Mészáros Mihály alkotásai (Forrás: Arnolfini Szalon / Szoborpark)

Még egy előzetes meghatározó találkozásom volt Bencsik Istvánnal. 1970 és 1972 között művészetszociológiai kutatásaimhoz (Nemzeti Galéria, Kísérleti Kiállítás I. II; Miskolci Galéria: Kísérleti kiállítások) kapcsolódóan több mint száz életút-interjút készítettem, többek között a Százados úti Művésztelepen élő, alkotó művészekkel (többségében szobrászokkal, például Somogyi József, Mikus Sándor, Búza Barna, Kamotsay István). Ugyanazokat a kérdéseket feltéve nekik és Bencsik Istvánnak, ugyanazt a meglepetést éltem át, mint az 1969 őszi kiállításukon a Fényes Adolf Teremben: lehet így is? Karakteresen más volt, ahogy beszélt, ahogy válaszolt a kérdésekre, mint egykori főiskolai mesterei, akiktől a szakmát tanulta. Nemcsak a korkülönbség miatt. Őszinte volt, nyitott, és számomra azt a természetes paraszti erőt testesítette meg, mint amit a dél-somogyi falvakban élő paraszti rokonaim. Hosszan beszélt gyerekkori környezetéről is, arról a váltásról, amit budapesti képzőművészeti tanulmányainak megkezdése jelentett Marcali és Nagyatád után. Saját élettörténetéből is azt a tevékenységet emelte ki, aminek jelentős szerepe volt a hatvanas években a magyar képzőművészet szemléletváltásában, modernizálódásában. 1965 és 1968 között a legendás Fiatal Képzőművészek Stúdiójának elnöke volt; az a 35 év alattiakat tömörítő szervezet évente rendezett kiállítást az Ernst Múzeumban. Az általuk jegyzett 1966-os és 1968-as zsűri nélküli kiállítások annyira felingerelték a kulturális politika vezetőit, hogy leváltották Bencsiket az elnökségről. Egyik fő bűne a nonfiguratív, absztrakt szobrok bemutatásának patronálása volt.

A hetvenes évek elejétől Bencsik bekapcsolódott a megélénkülő szimpozion mozgalom szervezésébe. Egyik alapítója a siklósi és a villányi alkotótelepeknek (1972 és 1974 között vezetőségi tagja a villányi Nemzetközi Szobrászati Alkotótelepnek). A szobrászat mellett kiemelkedően fontosnak tartotta a művészeti közélet szervezését, modernizálását, a magyar művészek nemzetközi kapcsolatait. 1974 és 1977 között a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége Szimpózium Bizottság titkára, 1974-ben kezdte szervezni a Nagyatádi Faszobrász Alkotótelepet. Amikor a többórás interjút készítettem vele, még nem álltak nagy méretű kőszobrai a villányi szoborparkban, sem a nagyatádi faszobrász művésztelepen, de úgy beszélt szoborterveiről, leendő köztéri szobrairól, mint azok a nagyon sikeres, erős, magabiztos, kreatív emberek, akik mélyszegénységből emelkedtek fel oda, ahonnan tágra nyílt a kilátás. Négy japán és egy görög városban állnak szobrai, és a magyarokon kívül svéd, német és görög múzeumokban, művészeti gyűjteményekben. Összeillettünk és öt évet dolgoztunk együtt zökkenőmentesen, konfliktusok nélkül. (Akkor doktoráltam, a hazai jelentős kiállítások rendezése, katalógusai előttem voltak még, és a berlini, római, londoni kiállítások is. Gyakran leparasztoztuk (vagy fel?) egymást, és nagyon büszkék voltunk az erdősávokkal körülvett 60 hektáros területre és a hozzá szervesen illeszkedő faplasztikákra. Az a darab somogyi föld és a maguk életét élő faszobrok Bencsiket és az ő révén engem is örökre nagyatádivá avattak.

Bencsik három szobrot készített és állított fel a szoborparkban(1): Alak (Idol, 1975), Egyensúly (1975), Hát (1977), bizonyítékul, hogy nemcsak kiváló szervező, kultúrateremtő, egy város és egy egész régió képzőművészetének meghatározó egyénisége volt, hanem jelentős művek alkotója is. Geometrikus absztraktnak, konstruktívnak mondható, igényes, fából készült plasztikái illeszkednek a patak melletti lankás tájba, a kreatív emberi tevékenység, az absztrakt gondolkodás és az organikus természet összetartozását, összekapcsolhatóságát bizonyítva. Később szobrász tanárként egész életében a természet és a művészet együtthatásának elveit és módszereit tanította pécsi és budapesti tanítványainak. A faszobrász telepen készült, felállított három szobor már a hetvenes évek közepén egyértelműen szimbolizálja azt, amit 2014-ben, 83 éves korában egy vele készült interjúban így fogalmaz meg: „Olyan szobornak kell születnie, amely harmóniában van, azaz azonos a mindenséggel” (Pécsi Újság, 2014. október 24.).

Nagyatád, 1977 – Ifj. Szabó István, Ewelina Michalska, Ladislav Janouch, Szöllőssy Enikő, Farkas Ádám és Vladimir Bujnacsev szobrai (Forrás: Arnolfini Szalon / Szoborpark)

Abban a 4–5 évben, a kezdetekkor, amíg Bencsik István vezette az alkotótábort, és együtt dolgoztunk, egyértelmű volt a célkitűzés: olyan művésztelep működtetése, amely felkerülhet tevékenysége révén a nemzetközileg számon tartott alkotóhelyek és szoborparkok közé. A hazai és külföldről érkező alkotók alkalmazkodtak a somogyi tájhoz, az alapanyaggal szolgáló fákhoz, a szabad légkörhöz és a hetvenes évek plasztikai nyelvéhez. Ez utóbbit azok a központilag kijelölt művészek is igyekeztek tudomásul venni és alkalmazkodni az elvárásokhoz (tudniillik, hogy ne az akadémikus, konzervatív és pláne ne a szocialista realizmus formáit használják). Lényegében nonfiguratív plasztikák voltak (például Berczeller Rezső, Gulyás Gyula, Vilt Tibor), de a figurálisnak mondhatók egy része (például Deim Pál, Schéner Mihály) is szokatlannak tűntek a szocreál és naturalista szobrokkal teli Magyarországon. Akárcsak a nemzetközi mezőnyhöz tartozók nagy méretű plasztikái – például a fiatal lengyel művész, Evelina Michalska munkája (Hódolat Chopinnek, 1977); a varsói alkotó nonfiguratív plasztikája a szoborpark közepén állt, később az egyik nagyatádi központi téren állították fel. A nemzetközi mezőny plasztikai nyelve is eltért az itthon megszokottól; Kim Sung Il (koreai), Viktor Kanecny (lengyel), Klaus Messerschmidt (német), Julij Szinkievics (ukrán), Jorge Dubon (mexikói), Vladimir Bajnaszev (orosz), hogy csak néhány nevet említsünk – amerikai, ázsiai, európai szobrászok. Elmondhatatlanul kitágult számomra is a világ a velük való német, orosz, francia nyelvű párbeszédek és a munkafolyamatok figyelése által. Ha már kiemelem az alkotási folyamat magas minőségének fontosságát, meg kell idéznem, hogy Bencsik István és Pauer Gyula technikai kivitelezése, a fa mint anyag iránti figyelme különösen lenyűgözött. Különösen az utolsó közös nyáron, 1978-ban, ahogy Pauer dolgozott a Pszeudo fán.

Bencsik, miközben nyaranta maga is kitartóan dolgozott saját faszobrai kivitelezésén, megalkotásán, a többiek munkakörülményeire és közérzetére is figyelt, gondoskodott nemcsak eszközökről, anyagokról, hanem a jó hangulatról, az együttlétek tartalmasságáról. Figyelmes vezető volt, remek tárgyaló- és meggyőző képességgel. Következetesen kiállt azok mellett a szobrászok – többek között Schaár Erzsébet, Vilt Tibor, Berczeller Rudolf – mellett, akiket meg akart hívni Nagyatádra, akiktől látni akart a saját „kertjének” tekintett szabadtéri gyűjteményben. A mérce számára a kaposvári-pécsi Martyn Ferenc volt, egyben nemzetközi tekintélyű művész, akit nemcsak a mesterének, hanem rokonának is tekintett. Mellettük figyelt a fiatalok jelenlétére is (Gulyás Gyula, Gaál Tamás, Gombos Andrea és mások).

Végigkövethettem azt a kitartó küzdelmet, amit évekig folytatott azért, hogy Pauer Gyulát meghívhassa a művésztelepre dolgozni. Pauer 1973-tól a kaposvári Csiky Gergely Színház sikeres díszlettervezője volt, ám mindössze három kiállításon szerepelt. A hazai avantgárd (ezen belül különösen a konceptuális) művészet kiemelkedő alkotójaként tartották számon, a hazai kultúrapolitika viszont perifériára szorította, a 3T országában a tiltottak kategóriába sorolták. 1978-ban végül is siker koronázta Bencsik szándékát, Pauer a meghosszabbított nagyatádi időszakban három művet hozott létre tölgyfából, amelyből kettő megsemmisült – lásd erről Szőke Annamária írását A híres nagyatádi pszeudo fa címmel(2). Monumentális méretű munka, a minimal art kategóriába sorolva. 1978-ban összesen hét művész dolgozott a telepen, Pauer mellett Bencsik (számára ez volt az utolsó év), Mizser Pál, két orosz (szovjet), egy német (NDK-s) és egy mexikói. Végül is Pauer Tüntetőtábla-erdő szoboregyüttese miatt menesztették Bencsik Istvánt az alkotótelepi és a szimpózium bizottságból. Ő hívta meg Pauert, aki a Pszeudo fa című művével pályázott, ezzel nyerte el az ösztöndíjat. A botrányt kiváltó Táblaerdőt a saját költségén hozta létre. Ez egy jelmondatokból és a művészetekre vonatkozó megjegyzésekből álló sorozat volt, mely szövegeket előzetesen engedélyeztek a Művelődésügyi Minisztériumban. A sorozat 131 darab, egyenként 2–2,5 méter magas táblából állt, 1978. október elején állították fel, alkotójuk aláírta az ajándékozási szerződést. A nagyatádi művélődési osztály munkatársai a terepbejáráskor államellenesnek minősítették a táblák szövegét, és azonnali lebontásra ítélték a művet. Október 20-án távolították el barbár módon fűrésszel; a teljes történetet máig nem rekonstruálták. Egyetlen felirat maradt meg, ez – Sasvári Editnek köszönhetően – az István Király Múzeumban látható.(3)

Dokumentumképek Pauer Gyula Pszeudo fa (felső sor), illetve Tüntetőtábla-erdő (alsó sor) című munkájának készítéséről; Nagyatád, 1978 (Forrás: pauergyula.hu)

Bencsik arra is figyelt, hogy a város szélén, a Göröndi út és a Malom árkot kísérő erdősáv közötti területen alakuló szoborparkot minél többen megismerjék a városban és környékén, Somogy megyében és országosan is. Támogatott minden kapcsolódó rendezvényt, napilapok cikkeit, televíziós interjút és hasonlókat. Engem is sokat buzdított, hogy minél több helyen mutassam be tevékenységüket (két írásra emlékszem, az egyik a Magyar Építőművészetben, a másik a Népművelésben jelent meg, talán a Somogyban is).

Még a szobor körüli botrány előtt, a szokásos kisplasztikai kiállítás bontásakor (minden évben a helyi művelődési házban rendeztem kiállítást az alkotótelepen éppen dolgozó magyar művészek és a következő évre meghívottak munkáiból) közöltem Bencsikkel, nem folytatom tovább a közös munkát. Egyre többen és egyre többször szóltak bele a helyi, a kaposvári és a budapesti „hatalmasságok”. Az a mondat, ami kivágta nálam a biztosítékot, így hangzott: „Elvtársnő, a különböző országokból kommunista művészeket hívjanak meg.” Egyrészt sosem voltam elvtársnő, másrészt nem politikai szempontból válogattam a művészek közül.

Bencsik István 1982-ben Pécsre költözött és elkötelezett tanára lett a pécsi Janus Pannonius Egyetemnek. Utoljára 1990-ben találkoztunk a műcsarnoki kiállításán, hívott Pécsre művészetszociológiát tanítani, de én akkor már a BME mellett elköteleztem magam a Miskolcon induló szociológus képzésben.

A nagyatádi faszobrász művésztelep történetének első szakasza Bencsik kényszerű távozásával lezárult. Természetesen voltak még további jó évek a kivitelezésre került művek szempontjából (itt és most 1984-et emelem ki, amikor egy-egy szobrász érkezett Ausztráliából és Vietnámból). A Rinya patak és a parkerdő közötti terület léte, funkciója lassan beépült a város arculattervébe, turisztikai programjaiba (megünnepelték fennállásának 25. év fordulóját, kiadványok is készültek). Az 1975-ben a Nagyatádi Művelődési Központban rendezett kiállítása után Bencsik Istvánnak a városban nem volt több bemutatkozási lehetősége (másutt volt több is, Pécsett és Budapesten is). Számos magyar és nemzetközi alkotótáborban, szoborparkban és még több hazai és külföldi városban áll köztéri szobra, de Nagyatádra többet nem hívták meg. (Ehhez kapcsolódóan is érdemes olvasni a Jelenkor Kiadónál 1997-ben megjelent kötetet: Bencsik István szobrászművész visszaemlékezései).

Villányban és más művésztelepen folytatta, fakockák után márványlapokkal, a figurativitás határán. Ritkán említik, hogy 1990 és 2016 között (haláláig) a görögországi valos-i művésztelep igazgatója volt. A tengerparti városnak számos múzeuma, galériája, színháza van, nyaranta nemzetközi film- és zenei fesztiválokat rendeznek. A művésztelep 2024-ben is működött, témája: Ló és művészet (magyar etológus is tartott szemináriumot a főként holland és angol művészeknek). Wehner Tibor tanulmányában így összegzett 2015-ben: „Bencsik István karakteresen önálló arculatú, különös szépségű, a korszerű művészi szemléletet hordozó szobraival a konvenciók világán messze túllépve, leleményes formarendet alkotva, remekművű munkákba foglalt jelentőségteljes nóvumokkal gazdagította, gazdagítja a modern magyar szobrászatot.”

Pécsre költözése és letelepedése után 1983-tól a Janus Pannonius Egyetem Tanárképző Karának oktatója, a Pécsi Képzőművészeti Mesteriskola egyik alapítója, tanszékvezető egyetemi tanára, 1995-től a DLA doktori program vezetője. Oktatói tevékenysége is jelentős, számos szobrász tanítványát indította el pályáján. Nagyatádot gyakran nevezik a „szobrok Városának”. Bencsiknek köszönhetően.

Bencsik István 2001-ben (Forrás: Wikipédia; Mánfai György felvétele)

Bencsik István fiatal korától haláláig elkötelezett híve volt a szobrász művésztelepeknek, a szimpóziumoknak, az együttes munkának, a kölcsönhatásoknak. Mint – remélhetően – a fenti írás is mutatja, nyitott volt a különféle plasztikai nyelvek, szoborépítés iránt, egyszerre híve a hagyományoknak és a korszerűségnek. Utoljára akkor beszéltünk Nagyatádon Nagyatádról, amikor 1978 nyarának végén lebontottam a szoborparkban készülő monumentális szobrokat kísérő kisplasztikai kiállítást, hogy visszavigyék Schaár Erzsébet szék-sorozatát műtermébe. Fia vette át, ő közben meghalt, így már nem kapcsolódhatott be a szabadtéri munkába.

Bencsiket elküldték, én lemondtam. Bencsik 2016-ig élt, alkotott, tanított, nagyívű pálya várt rá. Az 1998-as évek közepén láttam újra a faszobrász telepet. Nem olyan, mint alapításakor Bencsik tervezte, de megvan, látványos, hordozza a hetvenes évek hangulatát is. Érdemes közelebbről megismerkedni vele.

Hivatkozások

1 Bencsik István munkái a nagyatádi szoborparkban; bencsikistvan.hu

2 Szőke Annamária: A híres nagyatádi pszeudo fa története; pauergyula.hu

3 Dékei Kriszta: Egy tárgy megtisztítása; Beszélő Online