Ági már régóta akar valamit, de pontosan ő sem tudja megmondani, mit. Szerelmet? Vagy csak valakit, aki egy randi után nem felejti el visszahívni? A mosdóban felszippantja a kristályt, megtörli az orrát, belenéz a repedt tükörbe, és megindul a tánctér felé. Aztán meglátja őt. Akit ígért a jósnő, a horoszkóp, a kártya. A férfi Ágit nézi. Nem úgy, mint más pasik, nem mustrál, ez a férfi hosszan tartja a szemkontaktust. Nem is pislog. Ági érzi a megfagyást, a világlassulást, és már nem számít a basszus, a stroboszkóp, a százhatvan bpm, hiába pörgeti a vodka és a kristály, már csak a szupermen nézésűt látja, aki felperzsel mindent a tekintetével. Mindenki táncol, csak Ági áll, és emlékezni próbál arra, mit mondott a jósnő: majd jön egy férfi a csillagokból. A szupermen nézésű is észreveszi, hogy Ági pont őt akarja, hogy létrejött az, ami csak ezzel a nővel jöhet létre. Aztán odalép, táncolnak, és amikor a testek távolsága már nem szűkíthető, akkor Ági felmegy hozzá. A lakására. Mert tudja, hogy ez most más, nem egyéjszakás, ez a kollektív tudattalanból lehívott megtalálás, amikor szikrázik minden, a szem, a levetett ruha, az ágynemű, és Ági úgy enged a vonzásnak, mint amikor a műszálas póló rátapad a bőrre, vagy a papírgalacsin odahúz a vonalzóhoz. A fizika, az elektrosztatika törvényei szerint.

Ági már régóta akarja a szerelmet, de másképp, mint eddig. Teafőzős reggelt akar lágytojással, mosollyal és fenékpaskolással, nyakra adott csókkal és párás tükörre rajzolt szívvel, amilyet instán szoktak posztolni. És szikrázást akar. Másnap is találkozik vele, folytatja a tegnapot, a szikrázást a konyhában, a fürdőszobában, a nappali szőnyegén, és nagyon örül, hogy mégis létezik első látásra. És csodálkozik, hogy hol volt eddig a szupermen nézésű, és miért kellett neki ennyi „majd felhívlak” és „még nem állok készen” harcos ahhoz, hogy végre találkozzanak, és miért kellett egy rakás hülyét megtanulni ahhoz, hogy megtalálja őt. És éjjel kimegy a teraszra, megkeres a nyári égbolton egy csillagot. Azt a szerelemcsillagot, ahonnan a szupermen nézésű jött. Csak a legfényesebb lehet az, gondolja, és amikor megtalálja, megnyugszik. Onnan jött, biztos, arról a csillagról. Másnap összeszedi a cuccait, és odaköltözik hozzá. Otthagyja az édesanyjánál birtokolt tizenkét négyzetmétert, amit eddig otthonnak hívott, viszi az öt bugyit, a szűk felsőt és pulcsit, a pólókat és a forrónacit, harisnyát és a plüssmacit, és a nagykorúságát, mert két napja már betöltötte azt a bizonyos tizennyolcat.

Ági már régóta akarja a szerelmet, ezért hagyja, hogy a szupermen-nézésű gondoskodjon róla. Nem tiltakozik, amikor elviszi plázázni, örül az ajándékoknak, viszi a nagy, feliratos szatyrokat, a Guccira bólint, a Fendinél mosolyog, és otthon rákeres, hogy elég menő-e a Balenciaga. A póthaj pont derekáig ér, a szája dúsabb és pirosabb, ilyen szép még sosem volt a tükörkép. Nem zaklatja a szerelmét telefonon. Tudja, hogy vannak dolgok, amiket intézni kell, ügyek, amit csak a férfiak tudnak. Hagyja, hogy dolgozzon, leginkább éjszaka, amikor a legtöbbet lehet keresni. Cserébe Ági mindig szép és kipihent, ott van, amikor kell, a fáradt szupermen nézésű rendelkezésére áll. Megnyugtat, masszíroz, hallgat, kisimít, stresszet old.

Ági már régóta akarja a szerelmet, és akkor sem retten meg, amikor elfogy a széfből a pénz, és beáll az a bizonyos pénzzavar, amire azt mondja a férfi, hogy csak átmeneti. Ági nem kérdez, csak bólint, mint aki pontosan tudja, mit jelent az átmeneti. És amikor a férfi, szégyenkezve bár, de megkéri egy apró szívességre, egészen pontosan néhány mozdulatra, amit egy másik férfival kellene megtenni, aki egy fontos ügyfél, Ági akkor is bólint. Megteszi. Először a szerelemért, aztán a közös jövőért, kettőjükért, újra és újra, végül már csak a férfiért, aki reggelente úgy néz rá, mintha ezek a szívességek meg sem történtek volna. Mindennap, csak még egyszer, és mindig utoljára. Mert hisz benne, hogy az a szikrázás csak egy picit halványabb, de nem múlt el, majd visszatér. Ahogy a jósnő ígérte.

Ági már régóta akarja a szerelmet, és kiveszi a részét a munkából, mert egy kiegyensúlyozott párkapcsolatban mindkét félnek ugyanúgy helyt kell állnia a legjobb tudása szerint. Tudja, hogy egy kapcsolat négylábú asztal: ha egy láb kiesik, az egész borul. Tudja, hogy a szerelem nem csak csók és insta fotók, van itt más is, amit nem posztolnak, például a pénzteremtés. Ági már tudja. Már rutinos, és tud mindent a férfitestről. És azt is tudja, mi az a megbocsátás. Tudja, hogyan kell lenyelni, félretenni a kétkedést. Le tudja gyűrni magában az ellenkezést, ahogy a férfi is le tudja őt gyűrni és dobni, mint egy papírgalacsint, és néha meglegyinteni, mert így mondja, pont így, csak egy kicsit meglegyinteni, hogy tanuljon, és ne tegyen el a pénzből, amit kap, és ne ellenkezzen, mert ha baszakodik, akkor eladják olaszba, ott nem így fognak bánni vele, ott máshogy bánnak a nőkkel. Ott nincsenek ilyen finom körülmények, mint itt. És Ági hallgat rá. Mert a szerelem ilyen: tanulás és alkalmazkodás.

Ági már régóta akarja a szerelmet. De most el tudja engedni egy kicsit, csak egy rövid időre. Három év. Nem nagy idő. Addig visszaköltözik az anyjához, a kicsi, zsúfolt lakásba, a tizenkét négyzetméteres szobájába. A szupermen-nézésű most bent van. Ági nem kérdez. Tudja, hogy néha még a legjobban szeretett férfiak is visszatérnek a Csillagba, mint más a szülői házba, megszokásból, vagy mert elítélik őket kerítésért, és emberkereskedelemért.