Talán tizennyolc éves lehettem, amikor először találkoztam Juhász Ferenc írásával, a Szent Tűzözőn regéi kötet mélyében. Ott, abban a sorban, melyben fájdalmas magánya burkát tépte szét, egy Hantai Simontól kapott levélről beszélt — a kiválásról, a hivatás feladatáról, a művészet erejéről és felelősségéről. Akkoriban sokat olvastam más költőkről, festőkről, de e pár sor igazán megragadott. A művész nem egyszerűen létezik — cselekednie kell, akarnia kell! Ez a gondolat, ez a teremtő erő már régóta bennem élt, de csak akkor vált valósággá írásban, amikor ezeket a szavakat olvastam.

Évek teltek-múltak. Festészetem formálódott, mélyült, újult, és egyre mélyebbre merültem a valóság rejtett rétegeibe. Figyeltem az emberiség folyamatos változását, a világ titkait feltáró kutatásokat, miközben saját kozmológiám egyre inkább összefonódott az emberi létezés, a természet és a végtelen világegyetem misztériumaival.

Versek kísértek végig életem minden pillanatán — a világ híres poétáitól. Sok nyelven, sok hangon. Elsősorban azok, amelyek egyszerűek, tiszták, könnyedén érthetők voltak. Ám ahogy múltak az évek, egyre inkább a sűrű, bonyolult, tobzódó metafora-univerzumok varázsa ragadott magával, amelyeknek a megértéséhez türelem és szív kellett. Juhász verseiben megtaláltam azt a misztikus összefonódást, a mikrokozmosz és makrokozmosz lenyűgöző táncát.

Ezek a versek számomra mindig bóják voltak. Kis fénylő pontok a hullámzó óceánon, amelyek kitartanak az erős szelekben és a vihar tomboló erejében is. Manifesztumok, navigációs eszközök, amelyek megmutatják az utat, irányt mutatnak a zavaros, hullámverésekkel teli életben. Egy jó vers hatalmas felhajtóerővel bír — egyedülálló módon egyesíti az emberi sorsok mélységét a világmindenség hatalmas látomásával. Csak így képes fennmaradni, csak így képes életben tartani azt a lángot, amely bennünk él a hullámverte felszínen.

A versekből indulva új világokat, új hangulatokat és titkokat teremtek. Az általam kiválasztott sorok számomra a kvintesszenciák — nem csupán illusztrációk, hanem mély érzelmi és képzőművészeti kompozíciók, melyek szerves részei az alkotásnak. Konceptuális elemek.

Barics Sándor: Az aranyba öltözött halál, 2021

Ez egy alkimista folyamat: a szavak és verssorok képekké születnek újjá, mint egy megváltott kollázs, amely a mindenség egyik titkos értelmét hordozza. Olyan különleges erővel bír, amely képes közvetlenül megszólítani a szívünket és az elménket, inspirál és feltölt, lelket önt belénk.

Ez az én hivatásom. A mi közös feladatunk. Mozdítani az anyagot és az elmét, hogy a belső fény világot teremtsen.

Mi, művészek vagyunk a teremtő akarat bójakarbantartói. Akik csöndben, ebben a zajjal, robbanásokkal, dübörgéssel megtöltött világban jelző bójákat helyeznek a hullámok felszínére, hogy navigálják a társadalmat biztonságban, veszélyes területeket, sekély vizeket és akadályokat jelezzenek számukra.

De befejezésként hadd idézzem Juhászt: „A művésznek, éppen ma, szenvedő és talán végső-elárvulásra-készülő világunkban cselekednie kell. Léteznie és akarnia kell! Lennie kell! Nem fújhatjuk magunk köré a szótlanság véreres, dagadt hártya-buborékát; nem ülhetünk tündöklő, meztelen, boldog Ádám és Évaként világító szappanbuborékban, amely pávatollas kék csészealjú, csipketollas-szőrű, piroslevelű növény virága; nem rémüldözhetünk egymásra borulva meztelenül, tomporunkig érő üvegharangban a kelepelő-gólyás hátú, tüskés sörényű vadkánon; nem táncolhatunk köldöktől pucérok, medve-mohás, vadkan-bozontú kan-harangütőkkel, köldökig tajtékzó dühödt ágyékszőrökkel, kékeres hálózatú földagadt hassal…” „Nem ülhetünk a Csönd-anya szivárványhéjú magzatburkában (nyeldesve szőreinket, vizeletünket és magzatvizünket), nem ülhetünk, összegöngyölödött jövendő-embriók, a Némaság-asszony hasában (magzatvízben kiázott, csikóhalgyöngykéreg-körmű, ráncosra ázott arcunkra hajtogatott kis kezekkel, amelyek, mint az öreg mosónők keze) a megváltó születésre várva, mert nem tudunk megszületni.”

Barics Sándor: Az éjszaka gyötrelmei, 2020

„Dolgoznunk kell! Minden vonás, elmondott állapot, ami a csöndet árasztja magából, a csöndre int, a titokra int, a szerkezetre int, a jóságra int, önmagunkra és szégyenünkre int, a szigorúságra int, a fölemelkedésre és kegyelemre int boldogság-üveghártyánál, szerelem-hártyaköpenynél, álom-buborék-harangnál keményebb, tündöklő, áttetsző, tiszta páncél-harangot épít az Emberiség köré, megrettent szívünk köré.”

Berlin, 2025. november 2.