Sziasztok!
Minden Ok?…
Bővebben?! Na jó… értem.
Szóval, nagyon jó látni Benneteket.
Gondoltátok volna, hogy így, együtt, újra, munkákkal, megidézett, régi történetekkel, újragondolt hajszínekkel, régen megkezdett mondatok folytatásaival? 1985. Negyven év. Elszelelt. Ötvenegyen voltatok, akik akkor, először léptek be a Stúdió ajtaján…
Igen-igen, azok a legendás 80-as évek! Az 1968-as, elementáris rezgéseket a 70-es évek áttételein át követő olyan évtized, amelyben a nagy, totalitárius utópiák megrémült görcseinek oldódását kezdtük megélni és felfedezni, hogy a túlélés csakis a kisközösségek egy adott, vagy kialakított értékrendhez kötődő együttműködésében lehetséges, és a közöttük lévő átjárásokban.
Rottenbiller utca 35. Emlékszel?! Kis, fekete tábla a falon: Művészeti Alap Fiatal Képzőművészek Stúdiója.
Milyen különös. 1948-tól néhány évig ebben az utcában működött „a szabadság kicsiny szigetének” nevezett és szétszabdalt Európai Iskola még együtt maradni tudó csoportja, például Bálint Endre, Jakovits József, Vajda Júlia vagy Bán Béla, azt követően, hogy a szentendrei kolóniát felszámolták. Húsz évvel később, 1968-ban létrejön a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapja a Képzőművészeti Alap 1952-ben alakult jogelődjéből, ám tíz évvel korábban, 1958-ban ebben az utcában születik meg a Képzőművészeti Alap Fiatal Képzőművészek Stúdiója. Aztán ez az egész és nehezen követhető Művészeti Alap-konglomerátum a rendszerváltást követően meg is szűnik.
A Rottenbiller utca és szűk környezete pesti és messzi vidékről érkező tagjaink számára a grund volt. A hely, ahol beszélgettünk, játszottunk, tervezgettünk. Amit magunkénak tudhattunk. Aki szomjas volt, átsétált a zebrán és beült az Y-ba, ami egy kis presszó volt a Damjanich és a Rottenbiller utca sarkán, vagy átment még egy zebrán és betért a Flekken étterembe a Jósika utcában, ahol ugyanolyan otthonosan mozogtatok, mint odaát. Néhányan átjártunk focizni a Gyógypedagógiai Főiskola tornatermébe. Szóval belaktuk és óvtuk ezt a grundot.
Szegedi Csaba: Lombhullás, 1992
A műtermek felől általában zene hallatszott. Mikor felvételről, mikor élőzene formájában, mert mindig volt kéznél egy-két hangszer. Olykor, elnéző mosollyal ingatva fejünket: ez a cisz – finoman szólva – nem volt egészen rendben… hm. De tűréshatáraink végtelenek voltak, hiszen nemcsak bázisunk, műhelyünk is volt a Rottenbiller.
Emlékeztek a műtárgyakkal folyamatosan zsúfolt előterekre, ahol békésen kvaterkáztunk, tréfálkoztunk, ültünk csendben, a kevésbé gátlásosak beavattak álmaikba/vágyaikba, elbeszélték a földhöz csak nagyritkán ragadó terveiket, ám amelyek egyikéből-másikából konkrét munkák, sőt megvalósult, jelentős eredmények születtek. Aztán pihentünk és dolgoztunk, dolgoztunk. Sokat. Csomagolástechnikában például verhetetlenek voltunk. Ezeken az alkalmakon nem nagyon esett szó ellenpontozásról, aranymetszésről, színdinamikáról, de a munkákon folyamatosan tetten érhetők voltak színdinamikai szempontok, ellenpontozások, az aranymetszés klasszikus arányai, szóval minden szakmai szempont terítékre került indirekt módokon, s mindeközben szinte észrevétlenül jöttek létre művek, programok, illetve alakultak egy-egy idea köré szerveződő alkotócsoportok. Sokféle tevékenységünk hordaléka lett hát szakmai fejlődésünk egyik alapja. Mint az igazi Mester, aki nem nyúl bele a munkádba, nem korrigál, de visszafogott metakommunikációja hiteles, és közben olyan dolgokat tudsz meg elbeszéléseiből a világról mintegy mellékesen, amelyek sűrítményei valahogyan belekúsznak a munkáidba. És ne felejtsük el, hogy ezekben az években a fotográfia, a különböző, új nyomdai eljárások már markánsan benne voltak a képzőművészeti technikákban. Sőt, gondolkodásunkban nem utolsósorban, forradalmi módon megjelent az informatika.
Dévényi János: Kapcsolat IV., 2025
A tér élménye a kiterjedés, az ember élménye a tér, ám az ember ehhez még hozzá rendelte az időt is, majd további dimenziók fogalmait teremtette meg.
Gondoljatok bele! A 80-as években egyidejűleg alkotott három, a XX. századot, illetve bizonyos értelemben a távolabbi jövőt meghatározó művészgeneráció. Ennek okán munkáitok igen sokfélék; azt a bőséget képezik le és írják át a saját nyelvezetükre, amely az itt és most állapot önképére, a pillanatfelvétel tömörségére törekszik. Ám ez az itt és most, néhány kivételtől eltekintve, állandósult, mert ezen az itt és most, e kiállításon is látható munkákon markánsan megjelennek alkotóikhoz emblematikusan kötődő, így már negyven évvel ezelőtt is érzékelhető stiláris jegyek, letisztultabb formában.
Egy alkalommal, a Dob utca felől kanyarodtunk be hárman a Rottenbiller felé. Mindannyian stúdiósok. Beszélgettünk. Talán a nőkről. Közben valamelyikünk megjegyezte és mutatott maga mögé, hogy valamivel az Izabella utca után, milyen baromi jó volt az egyik ház kapuján az az öntöttvas kilincs. Aha! Arról nem beszélve, hogy milyen eszméletlenül van kitalálva hozzá a csengő doboza, jegyezte meg másikunk. És a kapu fabordái? Hát! Elég érzékenyen szervülnek a kilincs fémfonatához – szólt harmadikunk… Egymásra néztünk. És mosolyogtunk. Szóval láttátok ti is?!
Költői kérdés.
Kassák fogalmazta meg szikáran, hogy hol is van a helyem, ugyan a háborús évekre vonatkozó, de örökérvényű nézetét, függetlenedési törekvéseinek érces hangján: „…a köteleket elmetélték s a katonák fegyverei csörögnek mögöttem, egy férfi kihirdeti a téren: el kell mennem innen. Nem védelmezem, és nem félek…” Kassák 1967-ben meghalt, akkor, amikor az itt és most kiállító művészek átlagéletkora 10–12 év. Tehát még gyerekek 1968-ban is, de 1969-ben néhányan már hallhattátok Woodstock felszabadult, boldog üvöltéseit, és megélhettétek a környezet elvárásaival szemben érzett és legtöbbször kinyilvánított elutasítását a minden irányból érkező beilleszkedési szabályoknak.
Tizenévesen tehát ebben szocializálódtatok, de 5–10 év múlva már kezdtétek a helyeteket kijelölni saját, elképzelt, egyelőre komfort nélküli világotokban. 1985-ben, abban az évben tehát, amikor felvételt nyertetek a Művészeti Alap Fiatal Képzőművészek Stúdiójába, éppen zajlott a monori konferencia, amely egy távolba helyezett változás közeledtét vetítette elénk, s egy farmernadrágos generáció megszólalhatott a saját hangján. Mesterek és tanítványok valódi, szakmai, etikai párbeszéde indult meg, és jöttek létre olyan programok, események, amelyek fontos közösségi színtereivé váltak a feltörekvő, új művésznemzedéknek.
Ezt a generációt, különösen a művészeti életben, az akkor még definiálható értelmiségi létben nem a fogyasztói kultúra, hanem annak éppen ellentéte határozta meg. Nem számított a tulajdon, a tárgyak és szolgáltatások pénzben kifejeződő értéke. Kit érdekelt?!… Ami fontos volt: az összetartozás élménye, a szerelem, az alkotás bizsergető érzése, a zene, a jó beszélgetések. És mindezekben volt is részünk.
Ioannidou Thomai: Vénusz, 2019
Egy kis korrajz. Úgy is, mint egy akkor létező háttér.
Csak néhány esemény. Emlékezni fogtok ezekre:
1985. január 3. – Fiatal Művészek Klubja, Erdély Miklós „Verzió” című filmjének bemutatója.
1985. február 26–március 1. – Bercsényi Klub, a „Hejettes Szomlyazók” csoport kiállítása és műsora.
1985. április 12. – Ráday Klub, Baksa-Soós János koncertje.
És ha már megidéztem Kassákot, a róla elnevezett Klubban, néhány méterre Molnár Sándor műtermétől, a Zuglói Kör egykori összejöveteleinek helyszínétől és Hamvas Béla otthonától, tehát a Kassák, ahol Halász Péter legendás előadásai, performanszai zajlottak, merthogy azokban az években kéredzkedett fel nálunk is a színpadra, az egyre több dimenziót és műfajt igénylő/megszólító képzőművészet.
1985. május 19. – „Tankanyar – Magyar irodalmi hallgatókönyv” címmel Szkárosi Endre avanzsár koncertje, közreműködtek: Bernáth(y) Sándor, Donászi Tibor, Mártha István, Nagy Attila, Szilágyi Ákos, Virágh László.
1985. június–július – Almássy téri Szabadidőközpont, Fiatal Képzőművészek Stúdiójának kiállítása: Elsőévesek címmel. Tehát ők voltatok Ti, negyven évvel ezelőtt.
1985. augusztus 30. – Ernst Múzeum, Stúdió ’85 – A Stúdió éves kiállítása.
1985. szeptember 26. – Kossuth Klub, „Simultan Screening” címmel szakmai bemutató az European Media Art Network videóanyagából, bevezette Bódy Gábor.
1985. október 21. – november 21. – Petőfi Csarnok, Nemzetközi „Kísérleti művészet” című kiállítás a Fiatal Művészek Klubja rendezésében, megnyitotta Néray Katalin.
1985. november 12. – Budapesten betiltják a Kossuth Klubban meghirdetett Reform és demokrácia című kerekasztal-beszélgetés sorozatot.
1985. november 12. – december 6. – Fészek Galéria, Budapest, „Víz” című kiállítás, résztvevők: Lengyel András, Świerkiewicz Róbert, Tolvaly Ernő, megnyitotta Szentkuthy Miklós.
1985. december 12. – 1986. január 12. – Műcsarnok, Budapest, „Pillanatkép – Magyar festők három nemzedéke” című kiállítás, szervező Hegyi Lóránd, megnyitotta Dr. Németh Lajos.
Petrovics József: Városi felhők, 1997
A grund. Tehát a hely, ahol nagyon sok olyan beszélgetésünk volt, amit talán vitának is nevezhetnék, a sokféle szellem kitárulkozásának, kifakadásának.
Ezek szinte mindegyike nélkülözte a politikai tartalmat, mert érzékenyen és ösztönösen mindig azt az álláspontot képviseltük, amellyel akkor és ott szakmai szempontból dolgunk volt, és ebben a politika rangon alulinak tűnt. Az egy másik kérdés, hogy ezek a szakmai törekvések, társulva más, további szakmák céljaival, végül is és összességében eredményezhettek vagy – szerényebben mondva – szerepet kaphattak társadalmi változásokban. Tudtunk a már említett, júniusi monori találkozóról, olvastuk az ide vonatkozó kiadványokat/írásokat, amelyek azokat a törekvéseket fogalmazták meg, melyek végül is 1985-ben, negyven évvel ezelőtt, egy végnek a kezdetét indították el. És ennek szellemében készültek munkáink is. Akkor még előfordulhatott ugyan, hogy a Stúdió éves kiállításán, a Magyar Nemzeti Galériában az akkori miniszterhelyettes a saját kezével szedett le a falról egy képet, közvetlenül a megnyitó előtt, de ez bennünk már éppen nem a haragot és a félelmet indította el, hanem a bizakodásra okot adó és tulajdonképpen vidám reakciót, mert ez a gesztus már egy erősen meggyengült rend szatírája volt.
Tehát nem politizáltunk a szónak pártpolitikai értelmében. Ez fel sem merült, ám munkáinkkal mi is kezdtünk egy olyan nyelvet kialakítani, amely közelebb vitt valamelyest, bizonyos és alapvetőnek tekinthető társadalmi/történelmi fogalmak tisztázásához.
Miért fest a költő? – kérdezhetnénk. A helyről. Szép utca három.
Én ifjúkoromban sokáig azt gondoltam, hogy ez az utca összefüggésben lehet Szép Ernővel, akiről nem tud nem eszembe jutni egy anekdota, hogy ezzel is a rottenbilleri hangulatot idézzem meg.
Szóval két jó barát, Szép Ernő és Herczeg Ferenc gyakran csapták a szelet szépasszonyoknak. Egy ilyen alkalommal Herczeg Ferenc észrevette, hogy az egyik kiszemelt hölgy inkább vonzódik barátjához, mint őhozzá. Ezért megszólította a szépasszonyt, és a következőket mondta: Nézze kedvesem, lehet, hogy ő szép, de én herceg vagyok.
Az utca egyébként az 1817-ben megalakult Szépítő Bizottmánytól kapta nevét, amely a főváros külleméről volt hivatott gondoskodni.
Ezt a kiállítást nem keretezi semmiféle nosztalgia, hiszen életünk szinte minden pillanatában választanunk kell az olykor nagyon sok lehetőség közül, és az adott pillanatban mindig csak egyet választhatunk, lemondva ezáltal a többiről. Az itt kiállított munkák arról győznek meg, hogy Ti, a Stúdió egykori tagjai, jól döntöttetek, és nagy biztonsággal mozogtok a magatok alkotta terekben, képi világotokban.
Székely Berta: Sötétben, 2025
Sajnos, többen nincsenek már közöttünk, de velünk vannak. Emlékezetük, hatásuk, miként itt és most is, jelen vannak. Akikről tudunk: Bányay Péter, Bódi Ági, Gergácz Berta, Imreh Tibor, Més-záros István, Müller Árpád, Tallum Mária, Túri Éva. Közülük négyen kiállított munkáik által is itt vannak. Köszönet a hozzátartozóknak, köszönet a helyet adóknak, és köszönet Önöknek, Nektek, hogy tanúi vagytok egy nagyon fontos jelenségnek: hiszen itt van egy csapat, akik negyven évvel ezelőtt egy közösséget építettek, és ez az építmény láthatóan, érzékelhetően és felfoghatóan szilárd.
Budapest, 2025. december 4.
