Erzsébet utcája
(Schaár Erzsébetnek)
Emlékek között sétálsz,
ablakban, ajtóban állnak,
néznek a szépek,
a gipszfehérek.
Néznek a múltból,
kifelé néznek,
nem mozdulnak,
semmit se várnak.
Térben, időben,
eltűnőben, örök jelenben,
Néznek a mindre,
a nincsre, a csendbe.
Ez a te utcád,
ők a barátok,
tükreid ők,
mindent látók.
Nézz a tükörbe,
állj be közéjük,
légy csak a nézés,
légy puha álom,
légy a valóság
túl a halálon.
Bogozó
Csomót hurkolt az idő a tájra,
meghidegült benned a kis csend is,
ami a tárgyakat összezárta.
Kabát, vastag cipő, kesztyű és sál
nem melegítenek föl többé.
Vacog benned minden, ami fáj.
A nyugalom így válik köddé.
Szálak között vergődik a szó is.
A titkok szövete oldásra vár.
Bogozd ki.
Teríts magadra verset, védeni
inged, kihűlt reményed, ruhád.
Színes burkot kössél, legyen rajta minta:
holdfény, sós szél, ragyogás,
könyvlapok nesze, firenzei árnyék,
egy csésze kávé, füstszagú tél,
egy zavart, finom kézfogás,
lágy nyakív, a délutáni Jászai tér.
Bogozd a szálakat, mert beszőnek,
ha nem hiszel a betűket árasztó esőnek.
Bontsd a benti hideget, szőj belőle takarót,
legyen belőle vers,
védje az élni akarót.
