Rétegek esszenciája, áll Pál Csaba legutolsó kiállításának címében és a hozzá írt szövegében, s dicséretes módon sem a réteg, sem az esszencia kifejezést nem írja le többé. Fő a mértéktartás, miközben a műveire sokszor inkább a korlátlan mértékletesség eszménye vetül – s ez viszont nagyon is érdem.
A bölcs római sztoikus, Marcus Aurelius beszél a korlátlan mértékletességről, olvasom is a rövid idézetet, amelynek igencsak hálásak lehetünk, hiszen könnyen esztétikai gondolattá konvertálható. „Az élet rövid. Ennyi az egész. Szedd össze, amit tudsz a jelenből – átgondoltan, igazságosan. Korlátlan mértékletesség.”
Pál Csaba jó néhány képalkotó műfajt, technikát kipróbált már eddig a pályája során. A Ladó Galériában festmények, digitális nyomatok, síkfilmek, grafikák és egy művészkönyv került bemutatásra. Mindegyikre, ahogyan a korábbi évszázadok művészeti produktumaira is, egyaránt jellemző a fizikai (materiális) és a szellemi tartalmi rétegezettség, s egymáshoz való viszonyuk, ami az elmefilozófia test és lélek problémájára emlékezetet.
Pál Csaba: Kényszeres zavar 03, 2022
Szétválasztható-e a műalkotás anyagi valósága a műalkotás intellektuális, szellemi összetevőitől? Ha igen, mégis hol, mikor és milyen módon érintkeztek egymással? Ha nem, miért különböztetjük meg egyáltalán őket? Pál Csaba munkái és önreflexiói arról tanúskodnak, hogy a fizikai és szellemi tartományok bonyolult, szerves egysége teremti meg a művészeti alkotásokat. Ez még akkor is így van, ha az életművön belül eltolódások, aszimmetriák képződhetnek az eszme vagy a megformált anyag elsőbbségét igazolandó.
Csaba az absztrakt expresszionizmus és a geometrikus absztrakció irányzataihoz köti leginkább a munkáit, miközben hagyományos, klasszikus képábrázolásokat is alkalmaz, például a Belső napló síkfilmjein. A kivétel a művészetben is a szabályt erősíti. Illetve vannak olyan munkái, amelyek egészen konkrét referenciákat szolgáltatnak, és jól olvasható, szimbolikus alakzatokkal operálnak. A színes digitális printjei adják magukat, hogy a burjánzó formákból építkező, túldíszített képi objektumokról sámánmaszkokra asszociáljunk. A maszkok az átváltozásról és a rejtőzködésről szólnak. A művészet mindkettőt ismeri.
Pál Csaba: Belső napló 02, 2016
A formarendszerek hol elfednek, hol magukba olvasztják a tartalmakat. Csaba az érzések, lelki energiák, belső képek, a tudattalan vágyak és a külső világ közötti feszültség felmutatására törekszik a munkáiban. Azt szeretné, ha a nézőt az esztétikai hatás és a hosszabb távon ható művészi élmény nagyobb empátiára késztetné a látható környezete iránt, valamint személyes világa újrafelfedezésére ösztönözné. Szabadon variálható ok-okozati láncolatok keletkezhetnek így a művész–mű–befogadó hármas egységéből.
Ezeknek a céloknak a szolgálatába állította hát Csaba az absztrakt művészet nyelvét. Az absztrakció nem a valóság ellenében hat, az absztrakció nem a valóság megtagadása, ergo az érzéseket, az egykori emlékképeket, belső energiákat, a tudatalattit a valóság részeinek kell tekintenünk.
Ugyanakkor az absztrakciót nem kell fetisizálni. Az absztrakció, még ha bizonyos jelenségek csak általa jeleníthetők is meg, nem jelent kizárólagos pozíciót a művészetben, az absztrakció, az absztrakt ábrázolás egyik lehetséges módja annak, hogy a nézőt az emberi lényeg felé közelítse. Az absztrakt formák és terek a konvenciókról való lemondással sokat nyerhetnek, viszont a meg nem értést is kockáztatják, sőt, nem egy esetben elutasításban részesülnek; és ezzel Pál Csaba művein keresztül a megértés, a művészi recepció, s kicsit a művészetszociológia összefüggéseihez is eljutottunk.
Pál Csaba: Scan trap 02, 2025
Egy rövid, de a lényeghez hozzászóló kitérő. Ahhoz, hogy lássuk, mire lehet képes egy műalkotás, egy kép, vegyük kézbe Winfried Georg Sebald valamely könyvét. Mondjuk a Szédület. Érzés. címűt. Pisanello, Giotto, Raffaello, vagy éppen a kétes hírű és értékű Joseph Hengge képeinek szemlélete egész világokat szabadít fel, és ez még úgy is ámulatba ejtő, hogy Sebald kivételes érzékenységgel viseltet a képek iránt. Most olvassunk bele egy másik könyvébe, a Természet után címűbe. Ezt írja a képek hatalmáról: „de ha magam előtt látom az elmúlt élet erezetét egy képen, mindig azt gondolom, van ennek valami köze az igazsághoz. Hiszen az agy folyamatosan dolgozik az önszerveződés valamilyen – bármilyen gyenge – nyomaival, és néha előáll ebből valami rend, helyenként megnyugtató, de szörnyűbb is, mint az ignorancia azt megelőző állapota.”
Hogy Csaba rátaláljon művészi világára, ahhoz segítők is kellettek. Maurer Dórát említi szeretett mestereként, de példaképének tekinti Cy Twombly-t és Franz Kline-t, ahogy a nemrégiben elhunyt osztrák művészt, Arnulf Rainert is.
Mester és tanítvány. És akkor már hagyomány, a hagyomány továbbvitele és megújítása, mind-mind a művészet ontologikus rétegéit feltételezi, hol erősítve, hol kikezdve őket. Művészi teljesítmény nehezen képzelhető el mesterek nélkül, nyilván van ilyen, de munka nélkül bizonyosan nincs. Érdekes, Pál Csaba szövegében egyetlen műtípus munkafolyamatát írja le részletesebben – azt gondolom, hogy ez nem véletlen. Azokról a grafikákról van szó, amelyek születésének első fázisában Csaba egy plexilapra fekete festéket kent, majd erre a felületre karcolta bele a rajzolatokat. Ez a módszer a XV. századi hidegtű eljárással rokon, míg a plexihasználat, illetve a lightbox a mai világ terméke. A távoli tradíció és az új művészi gyakorlat, a kortárs kultúra egyesül bennük, így hozzák létre korunk gótikus üvegablakait, melyen keresztül a fényt újra színről színre látjuk. Micsoda történeti távlatok, rétegek tárulnak fel ezekben a munkákban!
Pál Csaba: Flow, 2010 (részlet)
Fény és energia. De nem csak a digitális nyomatokban, a festményekben is hatalmas energiák szabadulnak fel. Ezektől az energiáktól nem idegen a humor, s ha valakit mosolyra fakaszt egy-egy képi jelenség, képi viszony, akkor közelebb kerül e művek esszenciájához. Képi viszonyokat említettem, de talán Csaba absztrakt képei nem állnak messze a történetmeséléstől, a narratívától sem.
S végül: Csaba szövege a munkamódszereket egy tágabb kontextusba helyezi. Ehhez két kifejezést használ, játék és kísérlet. Egyértelműnek látszik a közös nevező. Mindkét tevékenység a szabályokra épít. Ám míg a szabályrendszertől függően alakot öltő játék soha nem hagyhatja el a játék terét, addig a kísérletet a legrigorózusabb menetrendek sem gátolják meg abban, hogy a legoptimistább várakozásokon is túlmutató terekbe juttassák el az emberi szellemet. A modern művész alkatához egyszerre áll közel az önfeledt játékos és a modern, kísérletező tudós archetípusa. És a játékban és a kísérletben van még legalább egy közös nevező. Ez pedig a szabadságfaktor.
A fenti szöveg Pál Csaba Rétegek esszenciája című kiállításának és a művész ehhez írt gondolatainak kapcsán született, a kiállítás megnyitószövegének szerkesztett, rövidített változata.
