Minden este odafirkantom egy darab papírra, hogy másnap mit írjak le, mit olvassak el, mert éppen akkor jutott az eszembe, és félig már alszom. Reggel kitisztult fejjel nem biztos, hogy egyetértek önmagammal. Nem biztos, hogy kihagyhatatlannak tartom, amit tegnap feladtam magamnak, mint valami leckét, hogy mit olvassak el. Már nem biztos, hogy megírom, amit tegnap még oly fontosnak tartottam.

A tanácsokat viszont megfogadom, amiket ilyenkor leírok, mert személyre szabottak. Nem is lehet kölcsönadni. Úgy kell olvasni őket, mint egy történetet, amely írás közben születik.

Bármilyen egyszerűen is hangzik, a legfontosabb, hogy minden mondat saját legyen. Legyünk önmagunk, ha írunk. Nincsen olyan álarc, amely le ne hullna.

A történeteket sosem kapjuk készen, ezeket nekünk kell összerakni. Ha csak azt akarod elmesélni, mit láttál ma az utcán, már ahhoz is össze kell szedned a gondolataidat. Ki kell derülnie, hogy ki beszél, és mit akar mondani.

Ha gondjaink vannak, becsukjuk a sötét dolgokat az írás idejére egy képzeletbeli ládába. Sem megoldani, sem megsemmisíteni nem tudjuk őket, mindegy, éppen mit, azt, ami éppen árt, csak elzárjuk, eltoljuk magunktól, és szerencsés esetben ettől újra kinyílik a világ előttünk, félretettük, ami éppen utunkban állt, és oda irányítunk minden fényt, ahol éppen a kezünk nyomán követik egymást a mondatok.

Ahogy visszamegyünk az időben, a történetek egyre letisztultabbak lesznek, egyre sallangmentesebbek. Úgy tűnhet, hogy kizsákmányoljuk az emlékezetünket, holott mindig csak pontosítunk. A következő bekezdéssel korrigáljuk önmagunkat. Valamilyen tagolásra mindig szükség van, még akkor is, ha ez csak gondolati tagolás, mert kell valamilyen szerkezetnek lennie, e nélkül minden szöveg összeomlana.

A megtörtént esetek felelevenítése a legkézenfekvőbb. Ha két szót leírunk egymás mellé, azzal elkezdtük a történetünket. Jóformán minden próza saját tapasztalatokra, saját emlékekre épül. Lehet, hogy megvan már a cselekmény is, az írót viszi előre a saját lendülete, aztán ahogy halad, szembesülnie kell a munkával, hogy ezt bizony meg kell írni, és korántsem biztos, hogy minden pontosan úgy halad, ahogyan eltervezte. Nem biztos már, hogy olyanok lesznek az árnyalatok, ahogyan előre eltervezte, talán maga a történet is változik. Arról nem is beszélve, ha a mondatok stílusa változni kezd, akkor lehet, hogy vissza kell menni az elejére, esetleg már az indítást is korrigálni kell.

Közben maga az írás folyamata is megváltozott. Gondoljunk csak az újságban publikált, folytatásokban közölt regényekre. Ami tegnap megtörtént, az visszavonhatatlanul materializálódott.

Nemigen lehetett azon töprengeni, hogy még mindig folyamatos-e az elbeszélés. Folyamatosságnak a mondatok stilisztikáját és a bennük fejlődő történet ívét tekintjük. Nem biztos, hogy még aznap rendben lesz minden, esetleg aludni kell rá egyet. Nemigen lehet elszakadni attól, amiben éppen benne van az ember. Lehet sokféle ötlete, forgácsa, amikből folyton elővesz, ez egyfajta saját archívum, ami kifogyhatatlan kincsesbánya, de alapvetően itt csak lehetőségek, felvetések, ágak vannak, melyeken rügyek pattanhatnak, és lehetnek oldalhajtások. És persze nincs szabály, hogy mikor miből mi fejlőik ki. Amikor az író magáról az írásról ír, inkább kívülálló szeretne lenni, és kerüli az egyes szám első személyt.

Az író úgy érzi, mintha egy tükrökkel teli házban állna. Amit érzékel, az alkotás metaforája lesz. A tükrök megmutatják a belső világot, amit ő teremtett. Tükröződnek egymásban a képek, az alkotó önmagát is látja. Minden mű saját univerzum.

Ott áll a közepén még akkor is, ha nem akarja. Innen már nem lehet elbújni sehová, jobb lesz, ha megbékél az eredménnyel, eljön ugyanis az igazság pillanata, hogy az egész boltozat megáll-e a helyén, még mindig statikus-e, úgy ragyog-e, mint amilyennek akkor tűnt, amikor éppen befejezte. Ekkor a mű leválik róla, és a tükrökkel teli házban már az olvasó tépelődik, körbenéz, mi itt az igazi, mi tűnik valóságosnak, és mi a képzelet műve.

Vajon mindent úgy lát-e az olvasó, úgy ért-e mindent, ahogyan az író szerette volna? Jó lenne mindenütt ott lenni, mindenkinek a kezét megfogni, és tárlatvezetést tartani, mindent megmagyarázni. Csakhogy itt már nem lehet kérdéseket feltenni, ezeket már írás közben meg kellett válaszolnia magának a műnek. A tükrökkel teli ház a végeredmény. Akkor lehet csak elhagyni, amikor teremtője biztos benne, hogy a tükrök a helyükön maradnak, akár keringőzni fognak előttük, akár fájdalmakat tükröznek. A tükör nemcsak arcokat mutat, hanem mozdulatokat, álmokat, sorsokat is. A helyükön maradnak, bármi történjen, és bárki betérhet, mindenkinek ugyanazt kell látnia, éreznie, olvasnia. Ami persze lehetetlen. Mert nem mindenki érti. A tükrökről sem tudhat senki semmi bizonyosat.

A tükörterem egy tablókép, azok vannak rajta, akiket látni szeretnénk. Ahogyan az életben sem véletlenül találkozunk senkivel, éppúgy az általuk teremtett alakok sem véletlenek. Megjelennek sorban, ott állnak a tükrök közepén. Benépesítették a teret. A regény szereplői egyszer még újra megjelennek. Olyan ez, mint a meghajlás a színielőadás végén. Ott vannak azok is, akik a darabban meghaltak.

Mégis lesz folytatás. Mert az emlékezet kifogyhatatlanul felidéz. Gyerekkorában mindig félt attól az épülettől. Nem azért, mintha sötét vagy romos lett volna, hanem mert tele volt tükrökkel. Nem csak a falakon lógtak: tükrös volt a szekrényajtó, a mennyezet, sőt még a lépcsőfordulóban is állt egy hatalmas, aranykeretes darab. Nagymama azt mondta, a tükrök nemcsak azt mutatják, akik vagyunk, hanem azt is, akik lehetnénk.

Tizenhét éves volt, amikor először lépett be egyedül a házba. A por vastagon ült a bútorokon, és minden lépése visszhangzott a vörös kockakővel kirakott padlón. Ahogy végigsétált a folyosón, úgy érezte, mintha nem lenne egyedül. A tükörképei mintha késtek volna egy pillanattal. Az idő elmozdult. Amikor megállt, ők még mozogtak. Amikor mosolygott, a szemközti arc komoly maradt. Idősíkok váltakoztak.

A lépcsőfordulóban álló nagy tükör előtt megtorpant. Ebben nem is ő nézett saját magával szembe. Egy idős férfi nézett vissza rá. Ijedten hátrált, a kép nem mozdult. Csak figyelt. A gyomra összeszorult. Rájött, hogy a tükrök nem hazudnak. Nem a külsőt mutatják, hanem a bennük élő lelket.

Tükrök váltották egymást: látta magát félve, dühösen, boldogan, reménykedve, csüggedten. Látta magát, amikor feladta, és látta a győzelmet. Két idősík között hátrált kifelé, és megkönnyebbülten hajtotta be maga mögött a kaput, kint eleredt az eső, körülnézett, és sóhajtott egyet a kihalt utcán.