A konyhában történt mindig minden címmel jelent meg Kállay Kotász Zoltán új kötete, amelynek sajátos versnovellaként előadott történetei a Kádár-korszak utolsó két évtizedét idézik meg. A szerzőt a bemutatón a könyvet jegyző Arnolfini Books könyvsorozat szerkesztője és kiadója, Zsubori Ervin kérdezte. A most közölt interjú ennek a beszélgetésnek a szerkesztett változata.
Zsubori Ervin: Új kötetedben ötven történet szerepel, a cselekmény időrendjében. Az első, tűpontos leírásokat tartalmazó szöveg címe Konzerv, 1968-ban játszódik, azaz mínusz 1 éves korodban. Résztvevő megfigyelőként tehát aligha szerepelhettél még ebben a konyhai jelenetben. Igaz, a nővéred, Rita már hároméves ekkor, s övé a tökéletes kötetindító mondat – Anya is hazajön ebédre? –, de ennyire érzékletes megjelenítés tőle sem várható el. A második írásban, amelynek Nagy víz a címe, már személyesen töltöd be a főszerepet, délceg kétéves korodban. Adódik tehát a kérdés: honnan az infók?
Kállay Kotász Zoltán: Sokszori elmesélés által rögzítődtek bennem a történetek. A Nagy víz – példánál maradva – arról szól, hogy Zamárdiban nyaralunk, kéthetes „szakszervezeti beutalóval” a KSH üdülőjében. Egész nap a strandon vagyunk, kisgyerekként az ösztönös úszni tudásommal a vizet taposom, szinte ki se lehet rángatni a Balatonból… Amikor késő délután a család megy vissza a plázsról az üdülőbe, anyu észreveszi, hogy nem vagyok sehol… Az első gondolata persze rögtön az, hogy Zolika visszament a vízbe, és… A pánik, hogy a kétéves gyereke talán vízbe fúlt, annyira belé égett, hogy később sokszor felidézte nekem a történetet. Részben a slusszpoén miatt is, ugyanis amikor visszarohantak a strandra, félúton az útmentén fekve találtak, amint édesdeden szunyókálok. Annyira elfáradtam addigra a lubickolásban, hogy egyszerűen ledőltem a fűbe és elaludtam. (Ezt hívják egyébként ősbizalomnak. Soha, sehol semmi bántódásod nem eshet.)
Azt mesélték el, ami kitörölhetetlenül beléjük égett, vagy a drámaisága, a sorsfordító jellege, vagy csak a furcsasága, esetleg humora miatt.
Kállay Kotász Zoltán új kötetének címlapja
A történetek központi szereplője, az egyértelmű primadonna a nagyi, született Rózsika. Aki elolvassa a könyvet, minden bizonnyal határozott és roppant árnyalt képet kap róla, de azoknak, akik így, közvetve sem ismerik még, hogyan festenéd le a nagymamádat? Milyen ember volt, és hogyan kell az alakját elképzelnünk?
Legelőször is azt kell elmondanom róla, hogy nagyi szép nő volt. Idősebb korában is. Szőke, kék szemű, szabályos, de karakteres arcú, jó alakú nő. Végigélte a 20. századot (92 évesen halt meg), azt a vérzivataros időszakot, amely minden család életét, így a miénket is tragédiákkal hintette tele, de mindez, hogy úgy mondjam, a szépségét nem kezdte ki. Élvezte, hogy tetszik a férfiaknak, még 80-on túl is.
Nagyi nagyon szeretett minket, gyerekeket. A maga módján – teszem hozzá, bár valójában feleslegesen, mert ezt bárki másról el lehet mondani. Abban, hogy bennem talán különösképpen örömét lelte, közrejátszhatott egy misztikus ok is. Nagyinak az első férjét Zoltánnak hívták (Dr. Szabó Zoltán), és ez a Zoltán, anyunak az apja nagyon korán, 28 évesen meghalt. Vakbélgyulladásban, orvosi műhibából. A váratlan és felfoghatatlan tragédia sokáig árnyékba borította a családot, és elindította azt a láncolatot, amit én csak úgy hívok, hogy férfihiány, apahiány. (Ez a férfihiány jellemző az egész 20. századra, szinte minden családra, elsősorban a háborúk és a diktatúrák miatt, mert ezek vonták ki a forgalomból a férfiakat. A férfiak javát, teszem hozzá, de ezt a gondolatot nem folytatom, mert messzire vezetne.) Amikor nagysokára én mint fiúgyermek bejelentkeztem anyu hasában, persze rögtön eldöntötték, hogy Zoltán lesz a nevem. Mert ezt a korábban értelmetlenül eltávozott lelket vissza kell hívni.
Visszatérve nagyira, harmadik gondolatom az, hogy a nagyi sportos volt. Elképesztő testi ruganyossággal és szívóssággal rendelkezett. Az 1920-as évek végén megnyert egy lábszépségversenyt, és ezzel élete végéig dicsekedett. A lábában, hogy úgy mondjam, sámsoni erő rejlett, hihetetlen távokat tudott legyalogolni, sportolói minőségű vádlikat fejlesztve. Apám elkövetett egy hibát, ami ezzel kapcsolatos… Anyuval a házasságuk elején már észlelte, hogy az anyóssal gondok lesznek, ezért eldöntötte, hogy jó messzire költözteti tőle a családját. Kinézett a XII. kerületben, a Martinovics hegy (ma: Kissváb-hegy) tetején egy telket, itt másokkal összefogva társasházat építtetett, melynek a legfelső szintjén az egyik lakásba 1971-ben beköltöztünk. Akkoriban még csak aszfaltozott utak se vezettek fel a hegyre… „Na, ide nem jön utánunk Rózsika”, gondolta apu. Nagyobbat nem is tévedhetett volna. Nagyi télen-nyáron, bármilyen viszontagságos időjárási körülmények között simán felgyalogolt a hegyre. Akár napjában többször is, ahogy később bizonyította.
Nagymama nagyon szeretett minket, de ez nem jelentette azt, hogy megengedő lett volna. Komoly ambivalencia húzódott amögött, hogy a szeretetét sokféle apró gesztussal éreztette, közben pedig ránk akarta erőltetni az akaratát. Szentül meg volt róla győződve, hogy neki mindenben igaza van. Tévedhetetlen, és aki bármiben mást gondol, mást mond, másképp cselekszik, az hülye.
Amögött is ellentmondás húzódik, hogy nagyi egyszerre volt prűd és pajzánkodó. Konzervatív nevelést kapott, aminek ismerjük a hétköznapi irányelvét: hívő keresztények vagyunk és minden erkölcsi szabálynak megfelelünk. Illetve, ha nem is felelünk meg, mert persze tudjuk, hogy nem, kifelé makulátlanságot mutatunk! Nagyi egyszer idősebb korában kijelentette, hogy neki semmi bűne nincs. Mondtam, hogy ilyen nincs, minden ember hurcol kisebb-nagyobb bűnöket. A válasz: „Nem öltem embert, tehát bűntelen vagyok.” Ez szerintem pregnánsan kifejezi a tízparancsolattal kapcsolatos laikus hozzáállást – minden alól felmenthetem magam, minden bocsánatos (és ha bocsánatos, akkor ugye a legegyszerűbb, ha azonnal, sőt, már előre meg is bocsátom magamnak), kivéve az emberélet elvétele. Az visszafordíthatatlan. Megint a háborúra és egyéb vérzivatarokra kell utalnom, mert a véres erőszak nemcsak fizikai áldozatokat okoz, halottakat, hanem megtört embereket, akik képtelenek feldolgozni, hogy egy adott pillanatban, még ha parancsra is, de meghúzták a ravaszt… És az egésznek van egy még szélesebb hullámverése, az, hogy ezek a megtört emberek teljes őszinteséggel legyintenek minden másra – ugyan már, lopás, ugyan már, csalás, ugyan már, szexuális erőszak… az mind semmi. A háború relativizálja a bűnt, és a túlélőkre, több generációra kihatóan, ez a relativitás látens formában érvényben marad.
Visszatérve a kérdésre… Nagyi tehát erkölcsös volt, és erkölcscsősz módjára prédikált, miközben (valószínűleg a lump nagybátyjaitól hallottak-tanultak alapján) folyamatosan pajzán vicceket hintett, kacérkodott, ügyeskedésre, szabálymegkerülésre biztatott.
Végül azt mondanám még el, hogy a legtöbb ismerősünk, aki felületesen ismerte csak nagyit, úgy vélekedett róla, hogy egy bölcs asszony. Volt ugyanis néhány nagyon egyszerű közhely, „ez van, ezt kell szeretni”, „majd csak lesz valahogy”, „minden úgy jó, ahogy van”, amelyet elképesztően őszintén, nyílt tekintettel és derűvel hangoztatott. Nagyi azt a kommunikációs stratégiát alkalmazta, hogy a tét nélküli beszélgetéseknél mindent ráhagyott a másikra, bólogatott, mosolygott, aztán egy közhellyel lezárta a témát. Ennyire esendőek vagyunk: ha igazat adnak nekünk, akkor a másik a szemünkben már „bölcs ember”.
A történetek mögött nem ritkán kisebb-nagyobb családi traumák húzódnak meg. Hogyan emlékszel vissza, milyen gyerekkorod volt?
Ha csak úgy visszarévedek, az a benyomásom, hogy nekem idillikus, boldog gyermekkorom volt. Ez azért is furcsa, mert ha már részleteket, konkrét emlékeket idézek fel, előbuknak a terheltségek. Traumák is, de inkább az állandó szorongás.
A szüleim ötéves koromban elváltak (ekkor tört el az ősbizalom), de már hamarabb, két-hároméves koromban kiderült, hogy dadogós vagyok. Óvodába nem jártam, ezért úgy kerültem be az iskolába, mint egy kis vadember, szocializálatlanul (fogalmam se volt, hogyan viselkedjek nagyobb gyerekközösségben), dadogva és érzelmileg megzavarodva anyuék válása miatt. Egy verekedős, beszédhibás, kiszámíthatatlan gyereket nem szeretnek a többiek…
Sokat voltam beteg, sokszor hiányoztam az iskolából, és hamar rájöttem, hogy betegnek lenni nem is olyan rossz dolog. Nem kell suliba menni. Rákaptam az egyre terjengősebb lógásokra, otthon voltam, és kivel? Persze, nagyival. Nagyi szép fokozatosan hozzánk költözött, átvette a gyerekfelügyeletet és a háztartás vezetését. Számomra pedig nagyjából két opció kínálkozott, vagy lemegyek a kertbe játszani, vagy a lakásban maradok, amiből az is következik, hogy nagyi előbb-utóbb megkér, menjek ki a konyhába segíteni neki. Elindult a kuktáskodás, és a családi sztorik ismétlődő, végtelen hallgatása. Segítettem például a rácsos süteményhez a tésztából a rácsokat kiformázni, felhelyezni, és közben századszor is meghallgattam, hogy a háború alatt a boltok sokszor teljesen üresek voltak, s csak Hitler-szalonnát (sütésálló lekvárt) lehetett kapni. Végighallgattam, pedig nem volt kötelező. Mert, ezt hangsúlyoznám, bármelyik pillanatban mondhattam, hogy most itt a ténykedést befejezem, és megyek játszani, mert ahhoz van kedvem.
Nagyon szabad, s egyúttal védett gyerekkorom volt, fizikai és szellemi értelemben is, és talán ez a legfontosabb. Hagyták, hogy megéljem a gyerekségemet.
A könyvbemutatón valaki rákérdezett, mi maradt a gyerekkori kuktáskodásból. Szoktál most, felnőttként is sütni-főzni a konyhában?
Nem. Nagyon lusta vagyok, és inkább írok róla, mint csinálom… Szerencsére a feleségem fantasztikusan főz, és inkább átengedem neki a terepet, aztán csak a végeredményt élvezve.
Egyetlen étel van, amire nagy néha elszánom magam: a palacsinta. A palacsintasütés már szinte játék, kamaszkoromban egyszer direkt megvártam, hogy mindenki elmenjen otthonról, és amikor kitisztult a terep, kigyakoroltam – áldozatok árán –, hogyan lehet a tésztát feldobálva forgatni, és ezt, hogy el ne felejtődjön, időnként megismétlem. Ekkor készül 20–30 palacsinta.
Mi úgy ismerkedtünk meg, hogy egy közös barátunk – jelesül a kiváló költő, Hegyi Zoltán Imre, akinek több kötetében is közreműködtél – figyelmedbe ajánlotta az általam indított és szerkesztett Arnolfini Kantint, amely önmeghatározása szerint Uzsonnázó az ízemlékezethez. Ide küldtél azokból a verseidből, amelyek később a könyvbe is bekerültek. Azt gondolom, egy valódi nagy egymásra találásról van szó, mert ezek a történetek az én értelmezésemben vérbeli ízemlékek – abból a fajtából, amikor fontos történésekhez valamilyen étel vagy ital, azaz íz is társítható, s mint ilyen, később alkalmas lehet az esemény részleteinek visszaidézésére is. Te tapasztaltál ilyet?
Nagyon is. Ahogy már előbb említettem, nagyi a történeteit szinte mindig a konyhában, sütés-főzés közben ecsetelgette. Az ételeket készítés közben – a süteményeket a sütőből kivéve épp-csak-kihűlve – folyamatosan kóstolgattuk, az ízlelés mint élmény tehát társult a történethez, amit hallgattam. Emellett az sem lényegtelen, hogy gyakorta maga az étel vagy annak valamely alapanyaga indította be, asszociatív módon, nagyi mesélőkéjét.
Még a kérdésed elejére visszatérve, számomra mérföldkő volt, amikor elkezdtem a Kantinban publikálni, mert a tematikán túl az egésznek az igényessége, a publikálást kísérő vizuális anyagok helyénvalósága, no meg a támogató szerkesztői gyakorlatod rendkívül üdítően hatott rám és lendületet adott.
Nagyjából huszonöt versnovella jelent meg a Kantinban, amikor úgy éreztem: az anyag annyira erős, hogy önálló kötetbe kívánkozik, s szeretném kiadni az Arnolfini Books könyvsorozatunkban. Végül ötven történet került a kötetbe, s az egésznek a végkicsengése számomra bizonyítja, hogy az ízemlékezeti perspektíva valóban önálló és releváns kötetszervező erő lehet. Meg tudod ezt erősíteni?
Igen, ez jó vezérfonalat adott, és a végeredményt egységesebbnek is érzem, mint egy korábbi, a hasonlóan családi történetekből építkező kötetem, a Poroló esetében.
Fontosnak érzem még elmondani – az elő-utószóban is kitértem erre –, hogy a főzésben és az ételek elfogyasztásában benne rejlik a legelemibb életösztön és életszeretet. Nem véletlen, hogy ha felkavarodnak a feldolgozatlan élmények (nagyi történeteinek a zöme egykori sokkhatásra utal vissza), akkor a konyhában kavarodjon, hiszen itt tudom a legkönnyebben megnyugtatni magam egy-két finom falat lenyelésével.
Térjünk még vissza az alkotástechnikai műhelytitkokhoz. A kötet szövegeinek zöme filmszerűen pontos, s olyannyira részletgazdag, hogy olvasóként úgy érezzük, mi is ott ülünk a konyhában az emblematikus hokedlin, és közvetlenül részt veszünk az eseményekben. Miként működik ez nálad írás közben? Leírod, amire emlékszel, visszaidézed, amit elmeséltek neked, vagy kikövetkezteted, hogy abban a megragadott helyzetben minek és hogyan kellett történnie? Mennyire mondhatjuk, hogy a valós eseményeket írod meg, illetve mekkora százalékban pótol ki a fantázia?
Mivel működnek még bennem a szerzői reflexek, elküldtem egy-két írást ide-oda, folyóiratok szerkesztőségének, és több helyről is nagyon hasonló kritikát kaptam: „Miért nincs a történetnek élesebb vége, csattanója? Ennél sokkal több rejlik benne!” Nos, azért, mert az esemény, amit megírok, valós esemény, és úgy írom meg, ahogy megéltem, ahogy hallottam, ahogy emlékszem rá… Az emlékezés tényszerűségével. Tudom, hogy lehetne, de nem akarok nagyobbat csattintani rajta, mint amekkorát egykoron bennem csattant.
Ki kell mondanom ennek a kötetnek a kapcsán, hogy nem az volt az elsődleges szándékom, hogy minél markánsabb, figyelemfelkeltőbb szépirodalmi szövegeket gyártsak, hanem az, hogy a szereplők, a családtagjaim hűen jelenjenek meg. Emléket akartam nekik állítani. Azt már csak remélni merem, hogy ez a „szubjektív tényszerűség”, és a belőle következő gyeplő-visszafogás talán egy mélyebb, maradandóbb hitelességet is eredményezhet.
Ha muszáj számszerűsíteni, akkor talán harminc százalékra tenném az emlékanyagokat, ám a maradék sem fantázia-kipótlás, hanem inkább kölcsönzés. A Nagy víznél maradva, a környezet lefestésénél megjelenik a strandon a kurjongató kukorica-árus, fagylalt-árus, labdázó endékás gyerekek, apám a lángossal integetve… Ezt mind láttam-hallottam-tapasztaltam, ha nem is akkor és ott, hanem később, és nem apám, hanem más integetett… Nem kellett semmit kitalálnom, csak másik élményanyagból kölcsön venni, kihúzni egy másik fiókot, és átpakolni onnan ide. Az, hogy valami 1971-ben vagy 1979-ben történt, majdhogynem mindegy, a történések felcserélhetők, behelyettesíthetők, mert akkoriban, a Kádár-korszakban megállt az idő. Mintha minden belassult volna… Az emberek is – ügyeik intézésében, de a hétköznapi mozdulataikban is, ahogy például megvakarták a tarkójukat – komótosak, kényelmesek voltak. Ám továbbmegyek, mintha a környezet, a természet világa is lassított filmként pergett volna: akkoriban még a légy is röptében megállt a levegőben.
Az elő- és utószóban, illetve most is utaltál rá, hogy a nagyi rengeteg történetet tudott, s azokat el is mesélte újra és újra. Mitől válik számodra egy családi érintettségű történet egyrészt megírhatóvá, másrészt megírandóvá? Mitől emelkedik ki valami a hömpölygő történetfolyamból, s kap esélyt az önálló életre?
Engem már az is motivál, hogy neki miért volt fontos… Miért mondta el olyan sokszor? A felidézett emléket akarom megmenteni, illetve az érzelmi hordalékát, ezen túl pedig lehetőleg óvakodom tőle, hogy az „utókor tisztánlátásával” véleményezzek.
Számos sokkoló történet van – például nagyapám, Szabó Zoltán halála –, amit még nem írtam meg, pont azért, mert túl sok a fájdalom benne, és magam se szeretnék a fájdalmakban alámerülni (a megírás mindig mély átéléssel jár nálam), és azt se szeretném, hogy az elkészült versek folyamának túl sötét, drámai attitűdje lenne. Inkább a különös, meghökkentő vagy humoros történeteket részesítem előnyben.
Kiadóként, szerkesztőként érdekel, volt-e példa arra, hogy egy történet azért fénylett fel hirtelen, mert az ízemlékezeti tematikához kerestél alapanyagot? Más oldalról: születhet-e vers azért, mert egy készülő kötetnek szüksége van rá a kiteljesedéshez?
Igen, ez oda-vissza működik, tehát maga a lehetőség is, hogy ételekről írhatok, hogy ebből belátható időn belül könyv lesz, felbolygathat emlékeket. Már a kötet formálása közben végigpörgettem magamban, melyek voltak nálunk a leggyakoribb, rendszeresen asztalra kerülő ételek, és így jutott eszembe a kelkáposzta-főzelék, és az, hogy mennyit küszködtem vele, mert nagyon utáltam, és nem bírtam megenni. Miközben muszáj volt megenni… Ebből született a Kell, káp, oszta és az Ott fogsz című vers.
Kállay Kotász Zoltán új kötetének hátlapja
A könyv ötven történetéből negyvenkilenc 1968 és 1989 között játszódik, csak az ötvenedik fut ki 1998-ig. Nyugodtan mondhatjuk tehát, hogy ez a Kádár-korszak utolsó két évtizedének története is. S bár a legtöbb szituáció valóban a konyhában bontakozik ki, az események messze túlmutatnak a családi hatókörön, a kor hiteles és átélhető lenyomatát is felmutatják. Aki ekkoriban élt, szinte biztosan saját élményként éli át a mesélővel együtt a május elsejei felvonulást lufikkal, a balatoni szakszervezeti üdülőt, a vidéki presszót a somlói galuskával, a maszek zöldségest, a gyenge osztályzatok felkerekítése érdekében célba juttatott Omnia kávét, vagy épp ő is hallja a bőrtokba bújtatott Sokol rádióból sugárzó slágereket. Mennyiben mondható generációs kötetnek a könyv, s mennyire tudatosan alakult ez részedről így?
A tudatos törekvés szerintem könnyen félrevihet, görcsössé, közhelyessé tehet. Szerencsére ez fel sem merült, és legalább 20–30 verset megírtam már, mire leesett a tantusz, hogy mit fog mindez tükrözni az olvasónak, miféle tablóvá áll majd össze… Már ha lesz olvasó, mert eleinte (2012-ben kezdtem ezeket az emlékeket rögzíteni) nem is akartam publikálni az írásokat. Egyszerű jegyzeteknek szántam, önmagam számára, memoriternek, mert éreztem, hogy lassacskán elkopik az emlékezetemben, amit hallottam.
Az előbbi kérdéshez kapcsolódva, az ilyen megközelítésű verseknél, versnovelláknál írói szempontból tisztázott-e, hogy a végeredmény elsősorban rólad szól, vagy inkább a családról, a családon belüli dinamikáról, vagy mindezeket keretül használva, leginkább a korról, amelyben játszódnak? Tud-e figyelni a költő egy somlói vagy egy minyon mögött meghúzódó általános emberire? Vagy ha jó a vers, ez úgyis adódik magától?
Magam is meglepődöm, amikor ebből a szempontból kézbe veszem a saját kötetemet: nem rólam szól. Szinte csak megfigyelőként vagyok jelen, és mivel gyerekként, a „fejem felett” történik minden. A családról szól? Igen, a családról, a legszemélyesebb módon, ahogy már fentebb utaltam rá, „szubjektív tényszerűséggel”… De persze egy ponton magam is kénytelen voltam észrevenni, hogy akármennyire is személyiségeket írok meg, ezek karakterekként jelennek meg végül a papíron.
Pótnagypapám, nagyi második férje, Dr. Szabó Tivadar (testvéremmel mi csak Ópapának hívtuk) extrém figura volt, tudatos botránykeltő. Kereste az alkalmakat, hogy szerepelhessen, minél feltűnőbb módon, lehetőleg nyilvános helyen – étteremben, strandon, buszon utazva –, és a családja körében, hogy, úgymond, bennfentes közönség is legyen! Balhé legyen, amit ő kavar, és a végén a vöröslő és megzavarodott fejeken jót röhöghessünk!
Ópapa, most ahogy így utólag visszatekintek rá, mintha Benny Hillből, Alfonzóból és Bilicsi Tivadarból lett volna egybegyúrva. Ő tehát egy karakter, markáns és egyedi vonásokkal, és mégis… Korának a gyermeke, minden gesztusával, azzal, hogy meddig és hogyan mert elmenni, korlenyomat.
A Kantin szerkesztőjeként tanúsíthatom, hogy az a fajta szerző vagy, aki a végsőkig csiszolgatja, alakítgatja a műveit. Nem egyszer előfordult, hogy egy – már előzetesen is több verziófrissítésen átesett – szövegben a megjelenés után még kértél három szó módosítást… Mikor van egy történet készen? Le lehet-e zárni valahol a valóságot, hogy akkor ennyit tudtam elmondani, s ebben minden benne van, ami fontos, és minden kimaradt belőle, ami lényegtelen?
Le lehet, de én nem az a szerző vagyok, aki egykönnyen meglépi ezt. Pont azért, mert nem az események, hanem a szavak erejében hiszek. Amikor verset írok – versnovellát –, a cselekményrész leírása fél óra alatt kiszalad a tollam alól. Aztán a megfogalmazás mikéntje, vagyis a szavak szintje következik, ahol mindig találok még „erősíteni valót”. Az igazi plusztartalom néha csak félszavakon múlik…
Az előbb utaltál a Poroló című kötetedre, amely 2022-ben jelent meg a Napkút Kiadónál. Ez egy hasonló szellemiségű, szintén családiemlékezet-feldolgozó kötet, amelyből az ízemlékezeti vonatkozású munkák helyet kértek maguknak az új könyvben is. Hol tartasz a feldolgozással? Becsülhetően hány vers van még a tarsolyban, amelyekkel folytatható, tovább kerekíthető és árnyalható a történet, s egyúttal a kor rajza, amiben játszódnak? Röviden: lesz-e folytatás?
Ha akarnám, akkor se tudnám elrekeszteni ezt a folyamot. Bőven száz felett van a noteszeimbe lejegyzett témacsíráknak a száma, és a hangulatomtól függ, hogy ezek közül mit és mikor dolgozok ki versnovellává.
Már most látom magam előtt, hogy körülbelül három év múlva jön egy új kötet, Tálaló címmel, ami a Porolónak nagyjából a duplája lesz, és ha minden jól megy, és hosszú életű leszek, akkor a 2040-es években egy ötszáz oldalas kiadvány, amivel valószínűleg örökre beírom magam az időszerűtlenségbe, mivel akkor már senki nem lesz kíváncsi rá, hogy mi történt az 1970-es években.
