„Szőlőhegyként” született meg száznegyven esztendeje Balatonfenyves, amit akkor, az 1890-es években még Máriatelepnek neveztek s tulajdonképpen alig volt több egy hirtelen fontossá vált vasúti megállónál. A szőlőskertek pusztulása – a filoxéra gyilkolta meg a Balaton zalai partvidékének tőkéit –, kényszerítette az államot arra, hogy lépjen, a kenyér (és bor) nélkül maradt, megélhetésükben ellehetetlenült gazdákon. A sovány somogyi homoksávban jelölték ki számukra azokat a parcellákat, amelyeken újra sikerrel gazdálkodhattak. A nagyszabású akciót – az állam biztosaként – gróf Széchényi Imre vezényelte, aki itt, a mai Fenyves térségében jelölte ki az áru- és terményforgalom vasúti központját, hitvese keresztnevével jelölve meg az állomást.

Idővel – néhány évvel az első, az 1896. évi hivatalos szüretet követően – megjelentek az első nyaralópolgárok is ezen a vasút és a Balaton közötti föld- – pontosabban homok- – területen, kezdetben a présházak vendégeiként, később a kertekben fölépülő villák uraiként. Nagyjából az első világháborúig benépesedett a vidék, község született, de nem falu. Telep. Nyaralótelep.

Már a kezdet kezdetén izgalmas életutat bejáró írók, zenészek, festők, tudósok találták itt meg maguknak – s persze ha volt, családjuknak – a nyári nyugalom békés szigetét. S számuk egyre gyarapodott. A fenyvesi parnasszus tablójából három író-alkotót választottam ki, hogy megemlékezzünk róluk, s településünk történetének erről a fényes korszakáról.

Barátosi Balogh Benedek (1870–1945)

Barátosi Balogh Benedek

Az egyik legsikeresebb magyar néprajzi gyűjtőként tartja számon az etnográfia tudománya. S bár vitathatatlanul jelentősek az érdemei ezen a téren, elsősorban írásaira, tanulmányaira volt büszke, s tény, nevét ezek a könyvek őrzik mind a mai napig. Elsősorban azok körében, akik a magyarság eredetét az iráni népekétől északra egzisztáló turáni-szkíta nomád törzsek körében keresik, s vélik megtalálni. Nézeteik-elméletük tudományos alátámasztója mind a mai napig Barátosi (Baráthosi) Balogh, akinek ebben a tárgykörben 1926 és 1942 között 18 műve jelent meg (sorozatát egyébként – Turáni Könyvek a sorozat gyűjtőcíme – 22 kötetesre tervezte). Különösen a két háború között volt népszerű ez az eredet-elmélet, s aztán a rendszerváltozás után ismét.

Az akadémiai tudomány ugyan soha nem vette komolyan ezt az elméletet, de bőven vannak hívei, s voltak is. A „Turáni átok” közmondás-szólás a politizálók köreiben ma is ismert, s okkal emlegetett. A széthúzásról szól, arról, hogy soha nem jön össze a magyarság tényezői körében az egyetértés – el vagyunk Turán óta átkozva – , két magyar is elég ahhoz, hogy három pártot alapítson, s ennek súlyosak mindig a történelmi következményei. De természetéről igazán akkor tudhatnak meg a legtöbbet, ha elolvassák Vörösmarty Mihály: Az Átok című szenvedélyes költeményét. Turáni a Turul-monda is – talán az előbbinél is gyakrabban fordul elő a magyar közbeszédben a hivatkozás a legendáknak erre a madarára.

Egy kötet a Turáni-sorozatból

A család nemesi előnevét birtokainak falujáról, a Kovászna megyei Barátosról (románul Brates) kapta még a 17. század végén. Benedek édesapja, Balogh Zsigmond, Lécfalván volt jegyző, itt, Székelyföldön született főszereplőnk 1870-ben. Székelykeresztúron, Nagyenyeden, Budapesten és Kolozsváron végezte iskoláit – mindvégig követve nagy elődje és példaképe, Körösi Csoma Sándor önképzési menetrendjét. Fiatalemberként házi tanítónak szegődött a Wesselényi családhoz, akkor ragadt rá a „Kicsi Csoma” becenév. 1899-ben megbízott, majd segéd- aztán rendes tanító a fővárosban, végül polgári iskolai tanár, s karrierje csúcsán iskolaigazgató. Az erzsébetvárosi, a Peterdy s Hernádi utca sarkán lévő Községi Polgári leányiskolában volt igazgató, 1917-től nyugdíjazásig töltötte be magas pedagógiai hivatalát.

Először Japánban járt expedíciós úton, 1904-ben. Útirajza Dai Nippon címen 1906-ban jelent meg: 1500 példányban. És még ugyanebben az esztendőben már magyar címmel (Kelet csodái) a három kötetes művet 50 ezer példányban jelentette meg – nagy üzlet volt! – a Magyar Kereskedelmi Közlöny Hírlap és Könyvkiadóvállalat. Aztán még egy művét a következő évben, Séta a világ körül címen. Majd három évre rá egy újabbat az ifjúságnak szánva: Három székely diák utazása a föld körül.

Ez utóbbiban már megjelennek következő, Amur-vidéki gyűjtőútjának emlékei: 1908-ban és 1909-ben az olcsák és goldok (nanajok) földjén kalandozott s dolgozott. 1911-ben Oroszországban, Szibériában kutatott a zürjéneknél s a szamojédoknál. 1914-ben először Japánba utazott az anjuk közé, majd ismét az Amur vidékére, korábbi gyűjtéseinek kiegészítésére.

Barátosi Balogh Benedek nyaralója

Nyaralóját – egy fő vonalaiban a japán építészeti karaktert is visszhangzó faházát – az 1930-as években építhette Balatonfenyvesen, a Reviczky köz 4. számú telken, ma is áll. A helyi hagyomány szerint japán selyemtapéta borította szobája falait, ezeknek persze már semmi nyoma. Élénk résztvevője volt a helyi elit társadalmi életnek, 1940-ben a Kupa termeiben működő úri kaszinó alelnökévé is megválasztották.

A gyűjtött tárgyakat, kéziratokat, fényképeket a budapesti néprajzi múzeumnak, kisebb részüket a hamburgi néprajzi múzeumnak – japán expedíciója fő támogatójának – adományozta. Ajnu-gyűjteménye ez egyik legnagyobb a világon, az Amur-vidéki az elsők közé tartozik. A magyar néprajz története adós életműve feldolgozásával. Utoljára 1947-ben (két évvel a halála után) jelent meg róla a tudományág szakfolyóiratában érdemi összefoglaló. Tárgy-, fotó- és rajzgyűjteménye jelentősebb tudományos igényű feldolgozása is hosszú évtizedek óta várat magára. Mint ahogy Fenyves maga se fordított eddig figyelmet emléke, s hagyatéka: faháza megőrzésére. Évről-évre, ha megkezdem nyaraimat itt, régi nyaralók folyton változó telepén, aggódva sétálok el a Kölcsey utcától házához: megvan-e még? Hogy legyen rajta egy emléktábla?

Hab lenne a tortán. De miért is ne lehetne ezen a tortán hab?

A két Gaál Mózes (1863–1936 és 1894–1929)

„A Balaton örök szépségeiben nyaranta egyre több magyar művészi kiválóságunk gyönyörködik és különösen a fonyódi hegy lábánál elterülő szép Balatonfenyves üdülőtelep az, ahol sok művész fordul meg hosszabb rövidebb ideig ilyenkor.

Özv. Gaál Mózesné, a halhatatlan ifjúsági írónk özvegyén kívül Fenyvesen nyaral már Nadányi Zoltán költő, Hir Sári zongoraművésznő, dr. Molnár Imre zeneművészeti főiskolai tanár, a kiváló énekművész, Szakolczay Riegler Ernő orgonaművész, nagysomkuti dr. Buda László főszerkesztő, Urbán Emma operaballerina (Wienből), Zámbory Lajos novellaíró, Fábián Gyula író, Kádár Lajos író /…/ és rajtuk kívül is naponta érkeznek a muzsák papjai és papnői.”

Gaál Mózes

A fenti hír 1937. július 8-án jelent meg a Somogyi Ujság hasábjain. Szövegéből úgy tűnik, már korábban megérkezett Gaál Mózes özvegye, s az is kikövetkeztethető, hogy feltételezhető: a saját családi nyaralójába. Arról azonban semmit sem árul el, melyik lehetett ez a villa, s bár nagyjából a helyét meg tudjuk határozni (más adatokból), ez is csak arra elég, hogy az ingatlan településrész-pozícióját valószínűsítsük: a Pozsonyi-telepen lehetett. Fenyvesnek ezt a legrégebben kialakított negyedét 1910-ben adta el a birtok tulajdonosa, Zichy Béla, elsősorban pozsonyi illetőségű polgároknak, akik között átlagon felül találunk pedagógusokat. Gaál Mózes ifjú felnőtt korában pozsonyi volt, s pedagógus. (A telepet az Iglói utca – Mészáros Lázár utca – Dr. Heim Pál utca s a Kölcsey utca határolják.)

Özvegye 28 évvel volt fiatalabb az uránál, egyedül – a kilencszázharmincas években – nem bérelt volna magának egy negyvenegynéhány éves hölgy nyaralót. Ebből is az következik: a sajátjukban töltött itt hónapokat a frissen özvegy asszony (férje 1936-ban halt meg).

A székelyföldi – baróti – születésű Gaál (maga a család Gaal-nak írta a nevét, de az irodalomtörténet többnyire nem ezt követi) Mózes korán árvaságra jutott, árvaházban apácák nevelték. Nagyszebenben érettségizett, bölcseleti tanulmányait a Budapesti Egyetemen végezte, 1888-ban tett tanári vizsgát, majd 1889-től a pozsonyi katolikus főgimnáziumnak volt tanára. Tíz év után, 1898-ban helyezték Budapestre. 1907-ben nevezték ki a tisztviselőtelepi állami főgimnázium igazgatójának. Ami ezt a tanintézetet illeti, a gyönyörű szecessziós épület s az intézmény megszületése elsősorban éppen neki köszönhető, számos érdeme mellett ez az egyik oka, amiért tisztelettel emlékezik rá – s emlékezik meg róla – máig az utókor.

Publikált életművének terjedelme elképesztő. Könyvfordításainak, történelmi-ifjúsági regényeinek, tankönyveinek, pedagógia-módszertani köteteinek, színműveinek száma jócskán meghaladja a kétszázat. Évtizedekig szerkesztette a Tanulók Lapját, és az 1890-ben alapított, rendkívül népszerű, Az Én Ujságom című periodikát. Hivatáskarrierje is szinte példátlan. 1917-ben megválasztották az Országos Középiskolai Tanáregyesület elnökének, 1919-től 1928-ig, nyugdíjba vonulásáig a Budapest-vidéki tankerület főigazgatója volt. A széles közönség köreiben volt igen népszerű tagja kora pedagógus közösségének, 1936-ban, halálakor a fél ország – s szinte a teljes magyar sajtó – megsiratta mindenki „Mózsi bácsiját.”

ifj. Gaál Mózes

Még Pozsonyban alapított családot – Putnovszky Gizellát vette nőül, egy fiúk született, felnőttként is ifj. Gaál Mózes, aki fiatalon halt meg, hét évvel megelőzve tragikus sorsában országos hírű édesapját.

Az első asszony halála után Gaál Mózes 1926-ban újranősült, a Pesti Hírlap tisztviselőjét, Sonego Margitot vette feleségül – ő lesz majd az az özvegye, akit 1937-ben, mint Fenyves jeles s rendszeres nyári vendégét köszönti a Somogyi Hírlap bevezetőben idézett tudósítása.

Az ifjabb Mózes 1894-ben született, felnőttként, tanári diplomával az íróasztalában apja nyomdokaiban járt, újságot, ifjúsági s mesekönyveket írt, szerkesztett, műfordított. Az Én Ujságom hasábjain olvasói rajz-szöveg figuráival, Mukival és Bubuval (alias if. Gaál Mózes) levelezhettek. A kedves majomnak s elefántbébinek kalandjait könyvben is megírta. 1918-ban tagja lett a Székely Nemzeti Tanácsnak, az 1920-as évek első felében dramaturgja, rendezője volt a pesti (Nagymező utcai) Renaissance Színháznak. 1919-ben megnősült, Récsei Gizellától született egyetlen gyermeke, Éva. De az ő nevét már nem találjuk meg 1936-ban, Mózsi Bácsi gyászjelentésében. Ahogy édesapjáét sem. A sokat betegeskedő ifj. Gaál Mózes 1929-ben, 35 évesen belehalt az influenza szövődményébe. Édesapjával, és az öreg Gaál Mózes egyetlen unokájával kihalt a székelyföldi Gaál családnak ez az ága.

Apa és fia könyvei

Nadányi Zoltán (1892–1955)

„Valakihez csónakon / jártam én a Balaton / rengeteg vizén. /Nem szabad! / nem szabad! / Brekegett a békahad, / de bántam is én. // Délután és délelőtt / hozzá ment és tőle jött / az én csónakom, / nyíltan is, / loppal is, / sokszor sebbel-lobbal is, / más, más utakon // A Balaton úttalan, mégis annyi útja van, / keresztútja is, rendes út / és hamis, / alagút is, még az is / és mind oda visz. // Sűrű ott a parti sás, / dombon egy faóriás, / ő alatta ül. / Tudtam én, / ő az ott, / mégis mindig jelt adott / messzi-messzirül. // Éppen hozzá evezek, / a víz tükre megrezeg, / sírni kezd a szél. /Nem a szél, / nem a szél, / valaki sír, míg csak él, / azt hozza a szél. // Sír a parton valaki, sírni jár ő oda ki, / sír keservesen. / Valaki, / valaki, / egész világ tudja, ki: / régi kedvesem. // /…/ Az ő könnyét zavarom, / keverem és kavarom, / ott keringek én, / szerencsém /keresem / az én régi kedvesem / könnye tengerén. // Most is máshoz vezek, / az ígértem, ott leszek/ ha esik, ha fú. / Evezek, / evezek, / evezőim nehezek, / beborít a bú, // Visszafelé hajt a szél, / sokkal messzebb most a cél, mint volt azelőtt. / Kel a hold / könnyesen, / eleresztem csöndesen / a két evezőt.” (Balatoni ballada)

Nadányi Zoltán

Hát igen. A „Balaton szerelmese” (ahogy Nadányi monográfusa, dr. Bakó Endre nevezi a költőt) szerelmi ügyekben volt visszatérő vendége Fenyvesnek. A maga korában s a maga otthonában – Bakonszegen, családja birtokának központjában – Berettyóújfalu intelligenciája sokkal hitelesebben Bihari Trubadúrként emlegette. Minden oka megvolt rá. Azonnal híre ment, hogy megszöktette a faluváros egyik kávémérese családjának serdülő leánykáját, a 17 éves Rozit, s nem is vele kezdődött balatoni elrejtőzéseinek hosszú-hosszú, a húszas években kezdődő s a negyvenes évek elejéig tartó sorozata. Igazából valóban a semmivel sem számoló és törődő, ítélőképességet elvakító „Szerelem betege” volt. Bőven idézhetőek ennek mindent elsöprő s uraló jegyei életművéből:

„Alattvalód vagyok én, / szörnyű törvényeidet tisztelem, / titokzatos arcú, borzas hajú, /szépséges, mindig meztelen királynő / Szerelem! /…/ Arcra borul előtted a te néped, / a forró testét fekteti elébed, / hogy sétaidőn szőnyeged legyen, / meleg, csiklandós talpad végiglépked / a szemérmetlen rajzú szőnyegen / és boldog az, ha sárga. Ha fehér, / ha barna bőr, akit a te lépted / villámütése ér. // A te országod fullasztó meleg, ruhát nem tűr a test, elfúlva tátog / a száj. Hatalmas tűztorkú virágok / lángolnak, kába illat őgyeleg. / Ámokfutók hazája ez. Lihegve száguldanak, kezükben a gyilok, / őrjöngve mártják ártatlan szívekbe, / útfélre rogynak a bús mártírok.” 1940 körül, közel az ötvenhez írta ezeket a szenvedély-keserű sorokat, gyógyíthatatlan betege sorsának.

Számos példáját idézhetném még – gyakorlatilag haláláig születő újabb s újabbakkal – élet-állapotának, de erőt veszek magamon, s a halála előtt egy évvel, 1955-ben megjelent Körmenet első és zárósoraival befejezem. Paradox summázat: mindvégig egyedül maradt:

„Mennek, mennek, meg újra jönnek / és vége-hossza nincsen ennek, / domb körül járnak fejlehajtva, / egy szál jegenye reszket rajta. // És leple hull egyszerre mindnek /és meztelen testtel keringnek, / azt most a holdfény úgy nyilazza, / hogy átüt rajtuk csontjuk rajza.”

Valamikor az 1920-as évek második felében fedezte fel magának a nyári Balatont. Napimádatáról sokan megemlékeztek költő-kortársai közül, a legszebben talán Füst Milán, s nyarait mindig az újra és újra beteljesedő szerelem napja forrósította az extázisig.

Nadányi Zoltán verseskötete

Mindig Fenyvesen bérelt nyaralót magának és családjának! (felesége, két leánya volt), de nappal és éjjel is a maga útját járta. Csónakon, amelyet saját tervei szerint épített meg Horváth László, a legendás helybeli mester, hogy alkalmas legyen a mámoros nappalok-éjszakák alkalmi otthonának-ágyának. Füst Milán a tanú, így ír nekrológjában: „…egész szabadságát kinn töltötte a vizen. De néha kinn is aludt felboríthatatlan csónakjában, esetleg még viharban is, mert, mint mondá, a pitymallat első pillanatát, a nap első csókját épp ma nem akarná elmulasztani.”

Nyilván – nyoma van ennek is verseiben – bérelt egy másik villát azévi szerelmének. De valószínű, hogy a Nyárfás-tanya lehetett a família bázisa (fennmaradt egy neki címzett levél borítékja, monográfusa őrzi, címzése: „Nadányi Zoltán író úrnak, Balatonfenyves, Nyárfás-tanya”).

Feketegyőrösön született 1892-ben – Nadányiéknak itt volt néhányszáz holdas birtokuk, rossz föld, rossz gazdálkodás. Szegény volt a família. De persze, mint a legtöbb dzsentri családban, igyekeztek volna valami jól finanszírozott hivatali (vagy katonai) pályára igazítani fiaiakat. Körösnadányi Nadányi Károly a jogi pályát nézte ki Zoltánnak, el is végezte a nagyváradi jogakadémiát (szegeden tett államtudományi vizsgát), de aztán – s ez is szokásos folytatás – hírlapírónak állt, húszegynéhány évesen lett a Nagyvárad újdondásza, 1920-ban a Tavasz című hírlap társszerkesztője, végül 1920-ban repatriált (Trianon után azonnal), s a Pesti Naplóhoz szerződött. 1926-ig tartott a hírlapírói karrier, amiből kevesen tudtak megélni, a rokonok – egyik nagybátyja, a megyei alispán volt a fő támogató – Bihar levéltárosává, idővel főlevéltárosává neveztették ki. Berettyóújfaluba költözött, itt élt 1926–1941 között. Évtizedeken át: fix fizetés. Írta közben, publikálta, kötetekbe foglalta jól fogadott verseit.

„Életműve kellemes, meghitt élmények formába öntése. Mesteri komponálással, tömörséggel, ötletes, bravúros fordulatokkal megírt versei szerelmi enciklopédiát alkotnak. Prózája is a könnyed, csevegő stílust mutatja.” Írja szócikkében az Új Magyar Irodalmi Lexikon. 1921-ben megjelent Furcsa vendég című verseskötetének ünneplő kritikájában Kosztolányi pompás nyelvtudását ünnepli: nyelve, melyet „a magyar költészet múltja századok tárnáiból fölhozott, s a Nyugat megújított, azt úgy tudta ötvözni egy olyan hangszert teremtve, amin nagyon kevesen tudnak játszani”. Karinthy „valódi szívköltőnek” nevezi. Kifejtve: „Vannak daltalan szívek, s a daltalan szívek versei konganak.”

S a már többször hivatkozott, 1955. március 5-én az Irodalmi Ujság Füst Milán-nekrológja:

„Úgy ringat bűvölőn, s annyi báj van benne… – egyszóval édes költő volt, szegény Nadányi Zoltán, édes költő, bizony az, ezt egész szívemmel állítom! s hogy nagyobb figyelmet érdemelne, mint amennyiben élete folyamán része volt.” 1949-től 1953-ig ítélte szilenciumra a párt. Teljesen érthetően. Ha nem a Balatonnál nyaralt – s ez volt mindig az év nagyobbik része – pepita zakót s csokornyakkendőt hordott, tartózkodóan, úriember módjára viselkedett, családi birtokhoz volt köze, „privát érdekű költészetet” űzött, s nem ünnepelte meg soha április negyedikét.

A kortárs óriások értékelték Nadányit. A nagymesterek – Karinthy, Kosztolányi, Ady –, Nadányit, a kismestert. De tudjuk, látjuk a gazdag magyar költészet kortárs kismesterei – Keresztúri Dezső, Szabó Lőrinc, Szép Ernő, Áprily Lajos – másutt a világban bárhol lehetnének nagymesterek mind. Ami pedig a verskedvelő nagyközönséget illeti, csak a legelszántabbak tudják, hogy a Zilahy Lajos forgatókönyve nyomán készült sikerfilm, a Halálos tavasz sztárja, Karády Katalin, Nadányi versének két sorát énekli (bár megváltoztatva, ami ellen tiltakozott is, s nem fogadta el a felajánlott honoráriumot) a mese csúcspontján: „Ez lett a veszted, mind a kettőnk veszte / E csillagos mély, forró május este.”

Mert bizony Nadányi sorai kissé másként épülnek az Ezüsthálóval foglak című 1932-ben, az Uj Időkben megjelent versében: „Az volt a veszted, mind a kettőnk veszte, / az a csillagos júliusi este.” Tényleg! Mit is keresett volna a Balatonnál májusban! Bihar vármegye örök-szerelmes levéltárosa…