Voltál-e valaha hontalan? Útleveledre ráírva láttad? Mivel lehet ezt kiérdemelni? Semmivel. Ez ellen nem lehet védekezni. Nem is kell. Most már utazhatok. Teszem. Sok év telt el. Vagy talán mégse?
Most a visszautazásom Budapestre halaszthatatlan, rokonaimra várnom kellene még egy napig, megoldom vonattal. Vinne más is, de miért üljek olyan ember kocsijában órákon keresztül, aki nem szimpatikus, én meg igen és nagyon. Úgy tesz, mintha én tennék szívességet neki, hogy furikázhat engem. Nem furikázunk, vonatozok. Van mozgástér, lehet olvasni, írni is, meg az étkezőkocsi a kedvencem. Sörözgetek, nézem az embereket, az egyenkaja is jól esik. Az sajnos nem ugrott be, hogy az éjszakai vonaton nincs étkezőkocsi. Ki eszik éjszaka? Például én, de ezt ki hiszi el rólam. A jegypénztárnál megtudom, most nem a müncheni főpályaudvarról indul a vonat. Nem baj, majd odametrózok, csak azt sajnálom, nem lesz időm arra, hogy megegyek egy adag fehér bajor kolbászt, amit itt tudnak jól tálalni, talán lesz az Ostbahnhofon is. Lefordítva a keleti pályaudvaron. Hogyhogy onnan indul a nemzetközi vonat? Ezt nem kérdem, mert a jegyárus már ideges, kárörvendően veti oda, 24 óra előtt öt perccel indul. Talán valamit rosszul értek, nem először utazom ezen a vonalon. Lesz abból éjfél után is, eddig is késve indult, teszi hozzá. Kell jegy, vagy így nem. Kell. Nézem a jegyet, Budapestre szól, másnap 11-re ér a Keletibe, mintha el se indultam volna.
Jobb, ha mielőbb az új helyszínre megyek, ott megvacsorázom. Az úgynevezett Ostbahnhof kihalt, nyolc óra van, legalább nyugodtan vacsorázhatok, lassú evő vagyok. Nincs semmi kitáblázva, információs pult zárva, kételkedek, hogy jó helyen járok-e, tanulmányozom a jegyemet, stimmel. Jön egy élő ember, kérdem, ami érdekel, nix deutsch, Újabb áldozat jön, sötét bőrű, talán jó lesz az angol, rázza a fejét. Focidrukkerek lepik el az aluljárót, de csak átmenők. Ahol van kijelző, az az én úti célomat nem jelzi. Van idő, keresek egy restit. Nincs. Körbejárok a labirintusban, az üzletek bezárva. Kisétálok a térre és sorra veszem az utcákat. Az ötödiknél feladom, fázom, leülnék bárhova. Visszaindulok az állomásépület felé, ott virít nagybetűvel OSTBAHNHOF. Akkor jó helyen járok. Az újabb körút is eredménytelen, padot, széket keresek, két fiatal a lépcsőn ül, nekik könnyű, csókolóznak, jön-megy a kalória.
Nagyon fázok, és még több mint két óra az indulásig, ha megtalálom a vágányt. Ha megyek, akkor nem fázom annyira, húzom a bőröndöt, már az ujjaim is meggémberedtek. Egy óra séta után a 8. vágánynál kiírták: Budapest. Hát van Isten, már csak másfél óra várakozás. Megyek tovább. minden tizenöt méterre automata igazolványfotó-fülke, kettős ráadásul. Eddig nem láttam, hogy bárki fotózkodott volna. Én sem fogok, csak beülök az egyikbe. Kényelmetlen a kis ülőke, de most ez is mennyország, behúzom az ezüst függönyt. Áldanám a sorsot, de egy durva rántással elhúzzák. Sprechen Sie Deutsch? Csak nézek, bambán. Az egyenruhás megismétli és kézmozgással jelzi, hogy kifelé. Nem mozdulok. Már kiabál. Nem állok fel, megint kiabál, bajor nyelven, ezt is jól értem, csak annyit kérdek, amikor már ki akar ráncigálni: Warum (vagyis miért). Ha tudok németül, akkor miért nem válaszolok, tilos itt ülni. Ugyanazt válaszolom, mint azelőtt. Vörös a feje. Jön egy másik egyenruhás, annak jelenti, itt egy Ausländerin, ez az idegen én lennék, és intézkedni kell, nem igazoltam magam. Én magamat látom, csapzott a hajam és halálra fagytam. Ha bevinnének az őrsre, ott jó meleg van, de ezt nem kockáztatnám meg, mosolygok. Közel jönnek mindketten, fölém magasodnak, kiráncigálnának erről a nagyon tilos helyről, és ekkor én benyúlok a táskámba. Visszahőkölnek, mintha attól tartanának, fegyvert veszek elő. Van. A német személyi igazolványom. Odadugom az egyik orra alá, megreszket a keze. Selymes hangon szól, schon in Ordnung! Nix mit Ordnung, kiáltom, aztán még káromkodok egy cifrát magyarul, majd ékes Hochdeutsch szöveggel szólok. Én szégyellem magam.
Utóirat: 2025. február
