Az év legrövidebb éjszakája közelgett, a parázsló tűz égette az arcom, kézfejem. Pillék szálltak, néhány belezuhant a fel-fellobbanó lángba. A törpeharcsák előbb még mozogtak, tátogtak a zsinegre fűzve. Mindhiába, kibelezve már nem éltek. Nagyapám a halak száján keresztül kígyóvonalszerűen szúrta át a nyársat a gerinc mentén, a vékony ág a farok végén kicsit kilátszott. Kívül-belül sóval és borsos paprikakeverékkel szórta be a halak testét. A szalonnát külön nyársra húztam, sakktáblaszerűen bevagdostam. Sütés közben a kiolvadó zsírt a halakra csöpögtettük. Kajánul vigyorogtam, a sült halnál nincs finomabb, olyan étek, amelytől az ember megtisztul és újjászületik. Közben nagyapám mesélt, az apjától hallotta, hogy régen lángoló kereket gurítottak alá a dombokon. Itt nincsenek dombok, halmok sem. Kivéve a Körös partját. Nincs messze tőlünk, friss vízért én megyek, árnyékom egyre kisebb. Susog a füzes, mintha járna ott valaki. Talán egy sikló, vagy kóbor kutya. Félek, óvatosan lépkedem, tenyeremből iszom egy kortyot, lehet, hogy többet is, megmerítem a korsót, bugyborékol, súlya támad, tartanom kell, hogy el ne merüljön. Pontyok, keszegek vetik fel magukat. Fehér hasuk világít. Fodrozódik a víz. Csillagos az ég, most veszem észre. Megcsíp egy szúnyog, odacsapok, vérszívó. Futok vissza. Nagyapám arca piros, talán a pálinkától. Nekem erős, a szagát sem bírom. A kialvó tűzre öntöm a vizet, a parázs gőzzé párologtatja, ami hangos sistergő, csattogó hangot ad. Démonok vannak, kérdezem nagyapámat. A bukott angyalokra gondolsz? A Sánta Mari, nagyanyád testvére szemet vetett rám, ígért fűt-fát, ha őt választom. Meztelenül járt előttem. Döcögött. Nagyanyád előtt is megvádolt, hogy együtt háltam vele. Szeme kifordult, nyál fröccsent a szájából, nekem jött, arcomba mart, maga vagyok az ördög. Bűnbe vittem, szűzként akart a mennybe menni, a pokol tüze égessen el, amiért ezt megakadályoztam. Nagyapám váratlan kitárulkozása meglepett, megdermedtem. Eszembe jutott, hogy a falu szélén, ahol csak csalán nő, áll egy kút. Azt mondták, régen ott volt a temető vége, ahová azokat ásták el, akiket nem lehetett a szent földbe tenni: öngyilkosokat, gyilkosokat, elvetélt magzatokat. A gyerekek kerülgették, a kutyák vonyítottak mellette. Három-négyévesen azt hittem, hogy a fekete kút mélyén valaki lakik. Egy torz ember, aki minden rossz gondolatot visszasuttog annak, aki túl közel hajol. Az öregek ilyenkor csak legyintettek: Ne menj oda, fiam, mert aki belenéz, az magát látja ott, de kifordítva. Egy októberi este, amikor a szél a diófákat rázta, elindultam a kút felé. Miért? Talán csak hallani akartam, hogy mit mond a víz, ha nincs szél. A hold hideg volt, mint a templom csengettyűje. A levegő tele a füsttel, égett levelekkel, s a falu szaga ott maradt a ruhámon: tehenek, liszt, penész, valami édes rothadás. Lehajoltam. A víz mozdulatlan, de ahogy néztem, a sötét mélyéből valami visszanézett rám. Előbb csak egy villanás volt, mint mikor a szem megszokja a sötétet, aztán egy arc, torz és mégis az enyém. Szeme kifordult, nyál fröccsent a szájból, s egy hang szólalt meg bennem, rekedten, idegenül: Én vagyok a sátán. Az ördög. Nem ijedtem meg. Inkább megkönnyebbültem. Mert hirtelen értelmet nyert minden: a harag, amit elfojtottam, a szavak, amiket nem mondtam ki. A hang belülről jött, a gyomromból, ahol évek óta rohad valami. Álltam ott, és éreztem, hogy a testem remeg, de a félelem elpárolog, mint a dér a fűről. A kút peremén megtapadt az ujjam nyoma, és egy pillanatra azt hittem, bele kéne néznem mélyebben, le egészen addig, ahol már nincs víz, csak visszhang. Reggel a bolt előtt mindenki rám nézett. A nők halkan beszéltek, a férfiak félrenéztek. Nem tudtam, mit láttak rajtam, de tudtam, hogy valamit láttak. Talán a szememet, talán a hallgatást, ami körülöttem feszült, mint a drót. Azóta minden éjjel hallom a vizet. Néha halkan csobban, máskor nevet. Egyszer megkérdeztem tőle, mit akar tőlem, de csak a saját hangomat hallottam vissza. Ha sokáig nézem, akkor bizonytalanná válok, melyikünk van odafönt, és melyikünk a mélyben. Elengedtem nagyapám kezét, kissé lemaradtam mögötte, Sánta Mari és a fekete kút járt az eszemben. Holnap, ha elmegyek a kút mellett, én is vele nevetek, mert már tudom, melyikünk néz vissza a másikra.


Kölüs Lajos: A jövő jelene
Parnasszus Könyvek, 2026
220 oldal, 3570 Ft