A klór íze a nyelvemen. A síp a nyakában, a csuklóján feszes a szíj. A csempe kék, a víz hideg, kattan a stopper piros gombja. Először fel kell húznom a sapkát, aztán meg kell nedvesítenem a szemüveget, végül szorosabbra húzom a gumiját. A fürdőruha pántja a vállamba vág. Szűk a mellkasom. Az edző számol, öt húzás fej fölé, három oldalra, forduló, falról el. A hangja kemény, mint a rajtkő. A papucsával a vízre csap az arcom mellett, fröccsen a hab. „Gyorsabban.”

A tenyerével röviden a lapockámra koppint. „Nem így.”

A reggel mindig ugyanaz: sávkötél, bóják, stopper. A mondatok is ugyanazok: „Még egyszer”, „Ne gondolkodj”, „Nem érdekel, mit érzel.” A pulzusom egyre feljebb ver a nyakamban. A körmöm röviden súrlódik a csempén a fordulónál, a vállam alatt borsószemnyi égés nő. Az edző a fordulónál áll. Számolom, melyik szónál emel hangot, melyiknél csap vízre papuccsal az orrom előtt. Mikor húz végig két ujjal a kulcscsontomon igazításként, és mikor tapogatja végig a hasamat, hogy mutassa a légzést. A hetediknél fordul, a tizenötödiknél legyint. A testem is távokban működik: négy hossz gyors, kettő mell, aztán megint. A hangja keményebbre vált. „Tartás. Feszesebben. Kinek mutogatod a segged.” A pulzusom a síp ritmusára áll. Amikor kitolom magam a medencéből, a papucsával a fenekemre csap. „Mozgás, aranyom, olyan vagy, mint egy lajhár.”

Tudom, hová teszi le a termoszát, mindig ugyanoda, a piros táska mellé, a pad bal végére. Meg kell figyelnem, mikor megy be a gépházba szűrőt ellenőrizni. Fejben elpróbálom: a paraván mögé lépni, lecsavarni, visszacsavarni. Mély levegő. A pulzusom metronóm. Izzad a tenyerem. A gondolat mar: belepisilni. Tompán húz az alhasam. Az az ismerős görcs megint. A térdem megroggyan a guggolásban. A kezem a termosz fölött lebeg, aztán visszahúzom. Nem. Nem megy.

Az edzés után a bejárat előtti járdán friss beton, sárga szalag. A kamera zsák alatt. A kábel lelóg. Körbenézek. Senki. A munkások félredobtak egy karót. Áthajolok a szalagon. Bele kell vájnom a betűket. Gyorsan. Most. A karó serceg a nedves felületen, a szemcsék recsegnek a hegy alatt. k u r v a a n y á d a t. A tenyerem a hasamon. Kifújom a levegőt. A szívem lassul. A karót bedobom a sövény alá.

Másnap korán érkezem. A levegő más. Kint állnak a szalagnál. Az edzőt a szülők körbeveszik. A fejek összehajolnak, a szájak mozognak, a kezek a semmibe magyaráznak. „Ki lehetett az a bunkó”, „Hogy tehetett ilyet.” Beszélnek egy darabig. Aztán mindenki megy a dolgára. A beton csöndben marad.

A síp megszólal, a stopper gombja kattan. Felhúzom a sapkát, megnedvesítem a szemüveget, fél rovátkát szorítok a gumiján. Az edző a peremnél. Most nem nyúl hozzám.

A parkolóban áll a kocsi, az ülésen klórszagú törölköző, az ablakon páracsík. Anya kinyitja az ajtót, nézi a sárga szalagot, aztán engem.

– Ugye nem te voltál? – kérdezi.

Megjött.

A szél végigmegy a szalagon, a barázdákban árnyék marad.

– Anya, vettél betétet?

A táskájában keresgél.