Mózes Katalin festőművész november 17-én lesz 75 éves. 1951-ben született Felsőgödön, annak a generációnak a tagja, amelynek sorsát tragédiákkal terhelte a magyar történelem és akadályozta művészi tehetsége kibontakozásában.

Édesapja első házasságából származó két testvérét Auschwitzban pusztították el. A holokauszt-áldozatok emlékére festett képek sorából kiemelkednek azok, amelyeken megőrizte emléküket. Édesanyja régiségekkel kereskedett, maszeknek számított, ezért Mózes Katalinnak – korán megnyilvánuló festői, grafikusi képességei ellenére – esélye sem volt arra, hogy felvegyék a képzőművészeti főiskolára. Útlevelet sem kapott, hogy Párizsba utazhasson és rokoni segítséggel folytassa tanulmányait. 1967-ben, 16 éves korában kezdett tanulni a Ferenczy István Képzőművészeti Körben, és 1972-ig ott sajátította el a szakmai ismereteket. Mestere Luzsicza Lajos festőművész volt.

Mózes Katalin: Testvérek, 2005

Húszéves korában az erdélyi Máramarosból, Havasújfaluból származó vallásos zsidó anyai nagyapja nevét választja nevéül, ezzel is jelezve a nagyapa meghatározó szerepét életében, illetve kötődését a családi hagyományokhoz. Több kollázsa, akvarellje, tusrajza bizonyítja, mennyire fontos művei szempontjából az értékőrzés, a politika által eltüntetni vágyott kultúrák mentése. Művészete értelmezéséhez az egyik kulcs a zsidó és keresztény hagyományok tisztelete, és ezekkel együtt hűsége az európai szellemi hagyományokhoz.

A háború utáni nagy hatású Európai Iskola művészeihez kötődött – annak ellenére, hogy mire elkezdhette szakmai pályafutása építését, a csoport működését már betiltották, tagjai nem állíthattak ki. Mindenekelőtt Vajda Lajos szellemisége, munkamódszere, etikai tisztasága állt hozzá közel. 1976-ban láthatók először munkái nyilvánosan az I. kerületi Művelődési Házban férje, Turcsányi Antal alkotásaival együtt. Kiállításukat az aktuális kultúrapolitikával szemben álló Petri György, a korszak kiemelkedő költője nyitotta meg.

Mózes Katalin: Ne sirassátok a halottat, 2006

Eddig mintegy félszáz egyéni kiállításon és nagyon sok csoportos tárlaton szerepeltek képei, amelyek Mózes Katalin egyéni festésmódja, felületalakítása, motívumai miatt azonnal felismerhetők, beazonosíthatók. Néhány a jelentős egyéni bemutatók közül: Vigadó Galéria (1994); Pulchri Studio, Hága (2005); Budapest Galéria kiállítóháza (2006); Római Magyar Akadémia (2007); Műcsarnok (2021). A csoportos kiállításokon való részvétel annak is következménye, hogy 1976 és 1987 között a Fiatal Művészek Stúdiójának, 1996-tól a Magyar Festők Társaságának, 1999-től a MAOE tagja.

Munkásságáról tanulmányokat, kritikákat írt mások mellett Cseuz Regina, Kováts Albert, Kováts Borbála, Medve Mihály, Sinkó István, Zsubori Ervin, valamint e sorok szerzője is. 2006-ban a Budapest Galériában rendezett kiállításához katalógus készült, bemutatva geometrikus és szürreális formákra épülő képi világát. Követhető az a különös szemlélet és vizuális nyelv, amelynek segítségével az alkotó láttatni képes múlt, jelen és jövő összefonódását, valamint létezésünk sokféle valóságát.

70. születésnapjára jelent meg Zsubori Ervin szerkesztésében, az Arnolfini Books sorozatban a Mózes Katalin valószerűtlen valósága című esszékötet, benne 11 írás művészetéről.

Mózes Katalin: Fehér akt, 2011

Én 2005 ősze óta követem Mózes Katalin életművének alakulását, több kiállítását rendeztem és több tanulmányt is írtam róla, amelyek például a Képírásban, a Kultúra és Közösség folyóiratban és az Arnolfini Szalon esszéportálon jelentek meg. Műveit magángyűjtemények, múzeumok őrzik, sokan ismerik és elismerik művészetét, de a rendszerváltozás után – a megváltozott kulturális közélet ellenére – sem került az őt megillető helyre.

A legfontosabb, legjellemzőbb, amit ki kell emelnünk, hogy Mózes Katalin – sokféle akadályoztatása ellenére – fiatalkora óta saját útját járja, minden munkája egyéniségét sugározza. Magányos alkotó, öntörvényű, nem csatlakozott művészi csoportokhoz. Saját képi világot teremtett, nem lehet besorolni egyetlen stíluskategóriába sem. Mindenki leírja vele kapcsolatban, hogy egyaránt használ szürreális és geometrikus elemeket, kompozícióinak szerkesztése a kollázstechnikán alapul. (Festmények mellett kollázsokat is készít, dobozokat, tárgyakat is.) Figurái gyakran szoborszerűek, mintha szobrász vésné őket a sík felületre.

Mózes Katalin: Kis képek – két részlet a sorozatból

Festményei a 20. századi képzőművészet számos formaélményét idézik. Megközelítésük, értelmezésük időigényes, elmélyültséget igényel. Lírai absztrakcióként is jellemzik munkáit. De talán a legtalálóbb elnevezés, amely a leginkább kifejezi összetettségét, sokrétűségét: Mózes Katalin posztmodern művész. Ebbe egyaránt belefér filozofikus komolysága (az élet és a halál kihívásai) és ironikus, szomorú, kételyekkel teli világfelfogása is.

Nemcsak a faktúrának és a textúrának van meghatározó szerepe alkotásaiban, hanem a méretnek is. Kis méretű, intim sorozataiból különleges hangvételükkel, motívumaikkal kiemelkednek zsidó és keresztény imakönyvek széthullott lapjaira festett érzékeny, lírai munkái, figurativitás és absztrakció határán. Ezek a lapok szakrális szövegeket tartalmaznak, a vizuális rétegek az írott szövegre kerülnek a festés során. Fontos hangsúlyozni, hogy ezek nem illusztrációk, hanem személyes emlékeit és családja történetét idézi meg általuk. Nyomon követhető rajtuk az az esztétikai különállás, amelyről a Műcsarnokban rendezett kiállítása kapcsán Kováts Albert írt (Mózes Kati a Műcsarnokban – Múlt és Jövő Online, 2022).

Mózes Katalin munkája, 2025

A legkülönbözőbb eljárások, anyagok, technikák alkalmazása mellett színvilága is különleges, jellegzetes. Domináns színe a fekete – a létezés abszurditásának kifejezésére. Figurái, szellemalakjai, gnómjai is rendszerint feketék. Az alapvetően tragikus életérzést lírai színekkel és ironikus humorral szelídíti. Van egy vörös szín, amivel ellensúlyoz (például Játék sorozat), és egy reményt árasztó zöld is. Goethe színelméletében is a sötétséget és a világosságot megtestesítő fekete és fehér áll a középpontban, a színek pedig mind e két pólus között jönnek létre. Mózes Katalinnál is a feketében lüktet az egész világ; ez a szín az ókori egyiptomiaknál sem a gyász, hanem az újjászületés kifejezője volt. Az alkotó feketéi a műteremtés küzdelmének szimbólumai, a semmi és a valami ellentmondásai és abszurditásai („A semmi ágán ül szívem…” – József Attila: Reménytelenül).

Mózes Katalin: Játék 2, 2010

Sajátos önarcképein is a fekete a domináns szín, hol háttérként, hol a fő formán jelenik meg (Cerberus és én, 2017; Nem tudok hegedülni, 2017), de festett a realitáshoz közelebb álló, fehér önarcképet is (A fehér arc). Lényekről készített sorozatában szintén sötét tónusúak a figurák, miként mitológiai tárgyú képein is (Poszeidón, 2017).

Mózes Katalin: Poszeidón, 2017

Felületein a színekkel egyenrangú komponálási elem a vonal, ami abból is következik, ahogy a geometrikus alakzatokat – kör, ellipszis, sokszögek, egyenes vonal, görbék, spirális – használja. Utóbbiak elválaszthatatlanok szimbolikus tartalmaiktól, erősítik a látvány kötődését – az archaikus hagyományoktól a kódexillusztrációkon át a geometrikus absztrakcióig. Nem kötelezi el magát semmilyen festői tradíció iránt, csak magától értetődő természetességgel használja a képzőművészet nyelvi sajátosságait, kifejezési formáit.

Ha egyetlen képet állíthatnék ki a 75. születésnapjára – végignézve a portrékat, városképeket, a majdnem absztraktokat és személyes kedvenceimet, a zsidó és keresztény imakönyvlapokat –, akkor a Mérleg (2006) címűt tenném ki, mert ebben az antropomorf mérlegben összegződik Mózes Katalin festészete.


Galéria > Mózes Katalin: Képek könyvlapokon