A baltavári Kelemen lányok közül anyám legkisebb húga, a szépnevű Rózsa tartott a keresztvíz alá. Ő lett az én Keresztanyám. Zrínyi József plébános úr csorgatta rám a májusi, orgonavirágos oltár előtt a keresztvizet. Sivalkodtam, ahogy illik: rúgtam a pólyát, s a pólyán át a boldogan piruló, sírásomat csitítga­tó Keresztanyámat. De legalább él, s lám, mennyire!, sóhajtott föl a népes família, s él Édesanyám is, akivel ugyancsak meggyötörtük egymást világrajö­vetelem hosszúra nyúlt napján. Lehet, hogy már akkor mindent megfogadott a Teremtőnek a bábaasszony körül sürgölődő legkisebb Kelemen lány, amit a keresztszülőknek, ha komolyan veszik hivatásukat, a keresztelés alkalmával kell hangos szóval a pap kérdéseire megerősíteniük. Hogy hitre nevel, vigyáz­za lépteimet s imáival közbenjár értem, afféle nagyon is valóságos őrzőangyal­ként ott áll mögöttem. 1949-ben ezt rebegte el Kelemen Rózsa a keresztelőkútnál.

Teljes szöveg »

Szólnék hozzád a fénnyel

Ajkadig emelném a hajnalt.
Szülőföldünk harmattól megtisztult
kincseit. Gyűjteném egybe fűszálak
élein szivárgó tájszólásainkat.
Szólnék hozzád a fénnyel,
tavaszra kitárt ég anyanyelvén.
Csak mélyülne szívünkbe
a tenger. A végtelennel tündökölve
élnénk fölgyújtott csillagok között.

Teljes szöveg »

Julia Otxoa, Enrique Vila-Matas, Julio Llamazares, Rafael Sánchez Ferlosio, Bernardo Atxaga, Nuria Amat. Hat név a spanyol irodalomból, a kortársaink közül, akik talán már nem ismeretlenek a magyar olvasó előtt, mi több, műveikkel helyet kérnek maguknak a Magyarországon ismert irodalomban. Részei a világirodalomnak, ahogyan a Spanyol Elbeszélők egyik kötetének bemutatóján Bezeczky Gábor irodalomtörténész mondta: mostantól Miguel Delibes: A patkányok című regénye is része a világirodalomnak. Mert világirodalomról beszélünk ugyan, nem is keveset, ám ha nincsen ott mögötte a mű, akkor tartalmatlan, üres kategória marad.

Teljes szöveg »

1. Az írás mindenekelőtt kiáltás. Segélyhívás. Születés. Az én az írásban a másik. Írni annyit tesz, mint megsokszorozódni és semmivé válni. Elveszteni a személyiségvonásokat mások emlékének sokféleségében. Az írás első meglepetése az írónak szól. Ezt én írtam? – hangzik az igazi író őszinte kérdése. A meglepetés serkenti az írást. Az én eme csodálkozása alkotásra serkent, ösztökéli, haladásra készteti az írást. Én másik vagyok. Egyébként az író elolvasni, újraolvasni sem tudná az írását. Persze, az író amúgy sem olvashatja el vagy olvashatja újra az írását. Az író a másik írását olvassa, azét a boldogtalan névtelenét, akivel az események történnek.

Teljes szöveg »

Épphogy beesteledett. A biztonság kedvéért magamhoz vettem a zseblámpát.

Mikor visszamentem, Aida még mindig ugyanott állt.

Elindultunk. Tettünk egy kis kerülőt, hogy minél előbb kijussunk a vízesés felé vezető ösvényre, ahonnan később letérhetünk a falu irányába. Felkapcsoltam a lámpát.

Teljes szöveg »

Amikor Bényei Tamás bemutatta az Írók Boltjában A kokainkirálynőt, azt mondta róla, minden megvan benne, ami a Száz év magányban, ráadásul még az is, ami abban nincs benne, és ami – akár tetszik, akár nem – hozzátartozik Kolumbiához. Igen, a kokain.

Teljes szöveg »

A sirályok

Minden délután
összegyűlnek a sirályok
a vasútállomás előtt:
Sorra veszik újból a szerelmeiket.

Teljes szöveg »

Nem tudta, miért tartozik Jone, Stefano meg a többiek csoportjához. Valójában semmi különös oka nem volt rá. Hacsak nem az az érzés, amelyet Mikel igen találóan úgy fejezett ki, „szégyellem magam, Carlos, úgy érzem, kispolgár lettem, miközben a többiek folytatják a harcot, és ez nagyon bántja a lelkemet”. Igaz, legbelül talán ő is ugyanezt érezheti. Nagyon számít neki, hogy vajon mit gondol róla Jone, meg a szervezet többi tagja, nem szeretné, ha gyengének tartanák. És talán ebben rejlik a titok nyitja, hogy ennyire nyilvánvalóan számít a véleményük, hiszen ha fütyül rájuk, akkor semmiképpen nem megy bele a játékba. Egyébként pedig az ilyen döntéseknél, mint hogy az ember elbújtatja-e Jont és Jone-t vagy sem, nem szokás latolgatni; kapásból kell meghozni őket. Nem olyan ez, mint amikor az ember lassan araszolgat fölfelé a hegyoldal kaptatóján, és van ideje, hogy átérezze, milyen nehéz a feljutás, és milyen veszéllyel jár. Ilyen kérdések azonnali választ követelnek. Mikel azt kérdezte tőle: „Mit tegyünk?” „Ha nem segítünk rajtuk, falhoz kenik őket, mint a legyet.” Ő azt kérdezte: „Meddig kellene bújtatnunk őket?” Mikel: „Legfeljebb egy hétig.” Erre ő, döntésre készen: „Ha így van, akkor vágjunk bele. Emlékezzünk a régi szép időkre, legyen egy eseménydús hetünk.” Hány perc is ez összesen? Kettő? Három? És e három perc leforgása alatt megpecsételődött a sorsa.

Teljes szöveg »

A rendszerváltás utáni Magyarország, csak a másik színű diktatúra után! – kiáltottam fel magamban, miután elolvastam Bernardo Atxaga A magányos ember című regényét. Már régen ismertem a szerzőt, még a kilencvenes évek elején, amikor a Nagyvilágnál dolgoztam, akkor kaptam fordításra néhány versét, akkor hívta fel rá a figyelmemet egy kedves tanárom. Akkortájt jelent meg ugyanis Obabakoak (az Obabaiak, így hangozhatna szépen, magyarul) című könyve, mellyel nagyon hamar ismert lett az addig inkább szűkebb pátriájában, ott is a verseiről és zenekaráról híres baszk író.

Teljes szöveg »

Ment le a nap. Akkora volt, mint egy pincértálca, már csak alig hat-hétméternyire lehetett a szemhatártól. A lenyugvó nappal szemközt vörös fényben úsztak Paracuellos magasabban fekvő részei. Magas földek, élesre gyalult fennsíkok meredeztek a Jarama folyóra, s képeztek ott hágót, teraszt, repedést, csuszamlást, púpot, fehéres buckát, véletlenszerű összevisszaságban, minden geológiai rendszert mellőzve, mintha pusztulásra érett földek lerakóhelyéül szolgálnának, vagy mintha óriások mentek volna végig rajtuk ásóval és lapáttal. A szétterülő délutáni napsütésben még nyersebben kirajzolódott minden vonásuk, s mintha nem is a föld élettelen törvényeinek, hanem régmúltbeli gigászok szeszélyes parancsának engedelmeskednének.

Teljes szöveg »