Amikor Bényei Tamás bemutatta az Írók Boltjában A kokainkirálynőt, azt mondta róla, minden megvan benne, ami a Száz év magányban, ráadásul még az is, ami abban nincs benne, és ami – akár tetszik, akár nem – hozzátartozik Kolumbiához. Igen, a kokain.

Teljes szöveg »

A rendszerváltás utáni Magyarország, csak a másik színű diktatúra után! – kiáltottam fel magamban, miután elolvastam Bernardo Atxaga A magányos ember című regényét. Már régen ismertem a szerzőt, még a kilencvenes évek elején, amikor a Nagyvilágnál dolgoztam, akkor kaptam fordításra néhány versét, akkor hívta fel rá a figyelmemet egy kedves tanárom. Akkortájt jelent meg ugyanis Obabakoak (az Obabaiak, így hangozhatna szépen, magyarul) című könyve, mellyel nagyon hamar ismert lett az addig inkább szűkebb pátriájában, ott is a verseiről és zenekaráról híres baszk író.

Teljes szöveg »

Hajóroncsok

A megoldásoknál az a leggyanúsabb, hogy mindig azt találják meg, amelyiket szeretnék.

X

Babiloniak vagyunk. Eszünkbe ne jusson még egyszer engedni a kísértésnek, hogy együtt próbáljunk meg tornyot építeni. Amilyen lehetetlenek vagyunk, hagyjuk már végre egymást inkább, jó testvér módjára!

Teljes szöveg »

Carmen Laforet: A semmi című regénye mellett A Jarama volt egyetemi éveim legmeghatározóbb regénye, és amikor – majd’ húsz év elteltével – újraolvastam őket, egyik sem veszített hajdani varázsából. A semmi lett a Patak Könyvek gondozásában megjelenő Spanyol Elbeszélők című sorozatom első darabja, A Jarama az ötödik talán. Egyet azonban biztosan tudok: a Sárga eső után A Jarama volt életem legnagyobb fordítói élménye, és azt hiszem, az is marad, mert biztosan tudom, szeretni fogok én még jó néhány fordítást (hogy túl messzire ne menjek, máris szeretek), de olyan mélységben, mint a Sárga eső vagy A Jarama, azt hiszem, semmi sem érinthet már meg. Nem véletlen, hogy egy spanyol műfordító kollégám, amikor nagy lelkesen meséltem neki, hogy A Jarama lesz a következő regény, amit fordítok, gondolkodás nélkül vágta rá: Te lefordíthatod A Jaramát! Hogy ezért én mennyire irigyellek! Persze, olyan is volt, aki azt mondta: A Jaramát? Te nem vagy normális!

Teljes szöveg »

1.

Nem olyan régen egy francia folyóirat felmérést végzett a világ legjelentősebb írói körében. Mindössze egyetlen kérdésre kellett válaszolniuk, mindenkinek ugyanarra az egyre: Miért ír? Nyilvánvaló, a válaszok között akadt ilyen is, olyan is – ennyire konkrét és ennyire képtelen kérdés nem is hozhat más eredmény. Volt, aki azt mondta, megélhetésből, olyan is, aki elismerte, hogy csak időtöltésből; ki azt állította, hogy csábító szándékkal, ki meg azt, hogy embergyűlöletből. A beérkezett válaszok közül nekem egy regényíróé tetszett legjobban (azt hiszem, Stephen Vizinczey küldte be), aki mindössze ennyit mondott: „Nézze, én nem tudom, miért írok. Én csak azt tudom, hogy gyerekkoromban nagy lódító hírében álltam, és az összes író, akit ismerek, egytől-egyig ugyanezt vallja.”

Teljes szöveg »

Sose felejtem el, kora tavasz volt, egy kirándulásomról visszatérve meséltem nagy lelkesen a kollégámnak, hogy amit ott láttam, azt egyszer úgyis meg fogom írni, és megint láttam magam előtt az elhagyott falut, amelyen végigmentünk útban a Río Salado kanyonja felé, ahogy most is látom, pedig éppen tizenöt esztendeje ennek. Völgyzáró gátat építettek, hamarosan víz alá kerül az egész falu – mondta a túravezetőnk –, meg hogy már csak egy lakos maradt itt, a többiek mind elmentek. Beleborzongtam ebbe a mondatába, ez járt a fejemben, ahogy bandukoltam, leszakadva kissé a csoporttól, és néztem a földet, a kerítésfalakat, az udvarokon felejtett tárgyakat.

Teljes szöveg »

Én, Patak Márta, az összes szerző közül, akit életemben valaha is fordítottam, bátran kijelentem, hogy Enrique Vila-Matasnak köszönhetem a legtöbbet. Mindenkitől tanultam, nem is keveset, mégis ő volt az, aki valami rettenetesen fontosra ráébresztett. Személyes dolog, nagyon is az, de ha már olyasmit ígértem ebben az összeállításban, ami nekem valami miatt fontos, akkor ezt is elmondom. A Bartleby és társai című esszéregényén dolgoztam, amely még ott is egy csapásra ismertté tette a szerzőt, ahol addig nem ismerték, és egyszer csak elérkeztem a fordításban ahhoz a részhez, amely után gyökeresen megváltozott az életem. Rájöttem valamire. Pofon egyszerű dolog, semmi különös, általában ilyenek a nagy felismerések: semmi sem tökéletes.

Teljes szöveg »

A Barcelonában élő Dés Mihály szerkesztette Lateral című folyóiratban találkoztam először a baszkföldi Julia Otxoa kiselbeszéléseivel. Négy vagy öt rövid, alig tíz-tizenöt soros írás lehetett. Kivétel nélkül mind olyan, amire az ember felkapja a fejét, és csak annyit mond: Hm, ez igen! Vagy ha szigorúbb, akkor is annyit legalább, hogy megjárja! Egy szó, mint száz, tüstént elkértem a szerző címét a laptól, és kapcsolatba léptem vele. Azonnal válaszolt, küldött is két novelláskötetet, én meg az ezekben szereplő írásai közül hamar lefordítottam néhányat, amelyek meg is jelentek a Lettre 2005-ös nyári számában. Aztán fordítottam még tőle a Nagyvilágnak, a Magyar Naplónak, írtam róla a Világírónők sorozatban az Irodalmi Centrifugának, és Különös küldemény címmel kiadtam a Patak Könyvek Spanyol Elbeszélők sorozatában a gyűjteményes kötetét. A könyv java részét rövid, félperces írások teszik ki.

Teljes szöveg »

Meg vagyok győződve róla, hogy a műfordítás teljesen egyenértékű az írással, vagy inkább azt mondanám, még annál is sokkal merészebb vállalkozás. Az írás mégiscsak egy egyszeres szűrőn átáramló gondolat, a műfordítás meg először egy olvasat, csak utána saját gondolat. Miközben a kéz írja a gondolatot, a képet, ahol a fordító éppen tart, az agyban boszorkányos gyorsasággal zajlik az oda-vissza csatolás meg a kombinatív játék. Mert a fordítás első körben nem szavak, hanem képek és gondolatok játéka, a szavak csak másodszorra, harmadszorra lesznek fontosak, amikor hosszabb-rövidebb pihentetés után újból előveszem, mert akkor bomlik igazán szavakból álló mondatokra a szövegtest. Addig ugyanolyan lávaszerű zuhatagnak tűnik nekem, ahogyan az írás is az. Persze, minden fordító másképp éli meg a fordítást, és ez így is van rendjén.

Teljes szöveg »

A démonológia számos különös lényt ismer. Démonológiáról beszélek, bár tudom, ezzel máris súlyos határátlépést követek el. Martinus Delrio: A mágiával kapcsolatos kérdések hat könyvében (1596) éles különbséget von angyalok és démonok között, csakhogy engem most e köztes lények besorolástól függetlenül, a maguk szabad alanyiságában érdekelnek. Borges után szabadon (Képzelt lények könyve) kedvem támadt összeállítani a magyar angyalkatalógust. Ezekkel a talán nem annyira tökéletes, de annál karakteresebb, aprócska lényekkel bárhol találkozhatunk az utcán, a BKV-n, vonaton, vadvirágos rétjeinken. Ők a magyar utca angyalai.

Teljes szöveg »