Carmen Laforet: A semmi című regénye mellett A Jarama volt egyetemi éveim legmeghatározóbb regénye, és amikor – majd’ húsz év elteltével – újraolvastam őket, egyik sem veszített hajdani varázsából. A semmi lett a Patak Könyvek gondozásában megjelenő Spanyol Elbeszélők című sorozatom első darabja, A Jarama az ötödik talán. Egyet azonban biztosan tudok: a Sárga eső után A Jarama volt életem legnagyobb fordítói élménye, és azt hiszem, az is marad, mert biztosan tudom, szeretni fogok én még jó néhány fordítást (hogy túl messzire ne menjek, máris szeretek), de olyan mélységben, mint a Sárga eső vagy A Jarama, azt hiszem, semmi sem érinthet már meg. Nem véletlen, hogy egy spanyol műfordító kollégám, amikor nagy lelkesen meséltem neki, hogy A Jarama lesz a következő regény, amit fordítok, gondolkodás nélkül vágta rá: Te lefordíthatod A Jaramát! Hogy ezért én mennyire irigyellek! Persze, olyan is volt, aki azt mondta: A Jaramát? Te nem vagy normális!

Teljes szöveg »

Ahogy múlnak az órák, Bescós háztetőjének árnyát s a hold végtelen korongját szép lassan elmossa a sárga eső. Ugyanolyan, mint minden ősszel. Ez az az eső, amely maga alá temeti a házakat, a sírokat. Amelytől megöregszik az ember. Amely apránként tönkreteszi az arcát, a leveleit, a fényképeit. Ez az, amely egy este, ott a folyóparton, a lelkembe is belevette magát, és már nem költözött ki belőle életem hátralévő napjaira.

Teljes szöveg »

1.

Nem olyan régen egy francia folyóirat felmérést végzett a világ legjelentősebb írói körében. Mindössze egyetlen kérdésre kellett válaszolniuk, mindenkinek ugyanarra az egyre: Miért ír? Nyilvánvaló, a válaszok között akadt ilyen is, olyan is – ennyire konkrét és ennyire képtelen kérdés nem is hozhat más eredmény. Volt, aki azt mondta, megélhetésből, olyan is, aki elismerte, hogy csak időtöltésből; ki azt állította, hogy csábító szándékkal, ki meg azt, hogy embergyűlöletből. A beérkezett válaszok közül nekem egy regényíróé tetszett legjobban (azt hiszem, Stephen Vizinczey küldte be), aki mindössze ennyit mondott: „Nézze, én nem tudom, miért írok. Én csak azt tudom, hogy gyerekkoromban nagy lódító hírében álltam, és az összes író, akit ismerek, egytől-egyig ugyanezt vallja.”

Teljes szöveg »

Az ökrök lassúsága (részlet)

2.

Kezdetben volt a csönd, a lángra gyúlt szuharok, a víz-oszlopcsarnokok, a keserű datolyafüzérek csöndje.

Az volt az egyedüli bizton fölidézhető pillanat.

S ha a semmi tenyészik a történelem tajték-káváján, mikor összeszövetkeznek majd a lángok a kőboltozat alatt, mit ér akkor már kitekinteni az idő fémszívén?

Teljes szöveg »

Sose felejtem el, kora tavasz volt, egy kirándulásomról visszatérve meséltem nagy lelkesen a kollégámnak, hogy amit ott láttam, azt egyszer úgyis meg fogom írni, és megint láttam magam előtt az elhagyott falut, amelyen végigmentünk útban a Río Salado kanyonja felé, ahogy most is látom, pedig éppen tizenöt esztendeje ennek. Völgyzáró gátat építettek, hamarosan víz alá kerül az egész falu – mondta a túravezetőnk –, meg hogy már csak egy lakos maradt itt, a többiek mind elmentek. Beleborzongtam ebbe a mondatába, ez járt a fejemben, ahogy bandukoltam, leszakadva kissé a csoporttól, és néztem a földet, a kerítésfalakat, az udvarokon felejtett tárgyakat.

Teljes szöveg »

A Bartleby és társai a jelenkori szépirodalomban terjedő ragályos kórról, a negatív késztetésről, azaz a semmi iránti vonzódásról szól. A könyv elbeszélője, aki naplót ír, mely egyúttal lábjegyzetül is szolgál egy láthatatlan szöveghez, remek bartleby-nyomkeresőnek bizonyul, miközben a Nem Útvesztőjét, meg azokat az utakat járja, amelyeken a jelenkori irodalom legfelkavaróbb, legvonzóbb irányzatával találkozik, amely szerinte a hiteles irodalmi alkotás számára megmaradt egyetlen út, és csakis a negatív késztetésből, az elutasításból, csakis a Nem kristálytiszta labirintusából születhet meg az eljövendő korok irodalma.

Teljes szöveg »

Egészen eddig az esztendőig úgy látszott, hogy a Bábeli könyvtár, Borges talán legnyugtalanítóbb elbeszélése, kizárólag az irodalmi berkekre tartozik. Kedves, leleményes irodalmat generált a tény, hogy Borges azonosnak tekinti az univerzumut és a Könyvtárat, amely minden könyv helye, minden lehetséges bejárható út labirintusa. A borgesi elbeszélés ihletésére született legújabb, legremekebb írások szerzői közül elég, ha csupán Julio Ortega és Umberto Eco nevét említjük. Vegytiszta irodalom. Julio Ortega a Mapa de la Biblioteca (fragmento de ciclo solar) [’A Könyvtár térképe (a napciklus töredéke)’] című megrázó esszéjében azt állítja, hogy ő már azt is elhitte, hogy a limai Nemzeti Könyvtár alagsorában van egy cserépedény, a cserépedény alatt meg egy tó. Umberto Eco pedig A rózsa neve című regényében elképzelt egy könyvtárat, amely a borgesi archetípus geometriája alapján épül fel, melyet nyilvánvalóan a leggondosabb őr és „tökéletlen könyvtáros”, ama bizonyos Jorge de Burgos neve sugallt neki. Irodalom, kedves irodalom, semmi egyéb. Ámde ebben az esztendőben egyszeriben kisebb megrendülést váltott ki, amikor az irodalomtól távol álló diszciplínák jeles képviselői is hallatták hangjukat a kérdésben, és hirtelen támadt, mindent elsöprő érdeklődést tanúsítottak a borgesi elbeszélés iránt.

Teljes szöveg »

Én, Patak Márta, az összes szerző közül, akit életemben valaha is fordítottam, bátran kijelentem, hogy Enrique Vila-Matasnak köszönhetem a legtöbbet. Mindenkitől tanultam, nem is keveset, mégis ő volt az, aki valami rettenetesen fontosra ráébresztett. Személyes dolog, nagyon is az, de ha már olyasmit ígértem ebben az összeállításban, ami nekem valami miatt fontos, akkor ezt is elmondom. A Bartleby és társai című esszéregényén dolgoztam, amely még ott is egy csapásra ismertté tette a szerzőt, ahol addig nem ismerték, és egyszer csak elérkeztem a fordításban ahhoz a részhez, amely után gyökeresen megváltozott az életem. Rájöttem valamire. Pofon egyszerű dolog, semmi különös, általában ilyenek a nagy felismerések: semmi sem tökéletes.

Teljes szöveg »

A végzet hatalma

A kutya szidja a macskát, a macska az egeret, az egér a cickányt, a cickány a pókot, a pók a legyet, a légy a hangyát, a hangya a bolhát, de mivel a bolha olyan kicsi, hogy nála kisebb állat nincsen, a kutyát szemeli ki, és támadásba lendül ellene.

Teljes szöveg »

A Barcelonában élő Dés Mihály szerkesztette Lateral című folyóiratban találkoztam először a baszkföldi Julia Otxoa kiselbeszéléseivel. Négy vagy öt rövid, alig tíz-tizenöt soros írás lehetett. Kivétel nélkül mind olyan, amire az ember felkapja a fejét, és csak annyit mond: Hm, ez igen! Vagy ha szigorúbb, akkor is annyit legalább, hogy megjárja! Egy szó, mint száz, tüstént elkértem a szerző címét a laptól, és kapcsolatba léptem vele. Azonnal válaszolt, küldött is két novelláskötetet, én meg az ezekben szereplő írásai közül hamar lefordítottam néhányat, amelyek meg is jelentek a Lettre 2005-ös nyári számában. Aztán fordítottam még tőle a Nagyvilágnak, a Magyar Naplónak, írtam róla a Világírónők sorozatban az Irodalmi Centrifugának, és Különös küldemény címmel kiadtam a Patak Könyvek Spanyol Elbeszélők sorozatában a gyűjteményes kötetét. A könyv java részét rövid, félperces írások teszik ki.

Teljes szöveg »