Nos, az én Keresztanyám eddigi életem minden keresztútján ott állt mellettem: ő lett a Kereszt. Mert neve is így rövidült, csupaszult, így magasult: jelként, figyelmeztetésként s nemcsak előttem, de az egész család előtt is. Anyám he­lyett is anyám, aki megtanít különböző imádságokra s azokat be is vasalja, aki ministrálni küld, aki személyes agitációjával eléri, hogy szüleim egyházi közép­iskolába küldjenek Szent Márton hegyére, ahová ő kísér el s ő látogat legtöb­bet. Aki szerette volna, ha a papi pályát választom. De csalódást okoztam… pedig ő talán ezért imádkozott legbuzgóbban. Szép lány volt, városon tanult, aztán a háború után visszajött a falunkba, hogy a keresztanyám legyen, s hogy ne találjon férjet magának. Így lett a népes család esze, mozgatója. Férfiakat megszégyenítő határozottsággal vitte a keresztet, figyelmeztetett mindennap a keresztre: ő volt a Kereszt. Az én Keresztanyám, aki eltemette szüleit, öccsét, nővéreit. Most egyedül él az ősi házban. Keresztként meggörbülve tapossa 84. évét. Naponta látogatja az Isten házát, két falu temetőjét. Utazik, beteget ápol. Kimerülésig dolgozik, süt, főz. Főleg a szomszédoknak, mert maga már alig eszik. Időnként összeesik, aztán fölkel. Tavasszal még mindig kimeszeli a házat. Minden este megnézi a tévében a híradót s az időjárásjelentést, utána elimádkozza az Úrangyalát. Az élőkért és holtakért külön személyre szóló fo­hászokat mond. Így is nehezen lesz éjfél. Reggel az első harangszóra már tal­pon, mintha csak valahai kenyérsütéshez kellene befűteni a kemencét. Medi­tál, imádkozik, tervez. És már reggel Keresztet vet erre a napra is. De ő elmúlhatatlanul a Keresztanyám marad: ő az örök Kereszt. E jelben, bárhol is kerül elém, mindig feltűnik az ő arca is. Tudom, hogy egyszer rábízattam. Felel és imádkozik értem. Helyettem…

Kiinduló koncepció és célja

A somorjai református templom sajátosan okító középkori falfestményei reflexiókként hatottak az „identitásházakba” szorult fejek ábrázolására.

Az együttműködés jövőjét kívánom elemezni, melynek feltétele a személyes szabadság, a szabad nyelvhasználat és érzékelés, ugyanakkor a társadalmi korlátok elvetése. Kultúránk, kulturális identitásunk megőrzése tehet bennünket Európa igazán értékes és fontos szereplőjévé. Ha meggyőződünk arról, hogy igenis létezik közép-európai identitás, közös kultúrpolitikát kell folytassunk. Ennek főbb célja, hogy tudatosítsuk, Közép-Európa országait mennyire szoros kulturális kapcsolatok fűzik össze, így közösen érdemes ezért bemutatni e térség szellemi értékeit, a tolerancia jegyében. Amíg ezen törekvések nem valósulnak meg, addig csupán „réteghiányról” beszélünk, mely magával hordozza az asszimilációs problémákat is. Mindezek súlyos következményeket vonnak maguk után: identitás nélkül az ember aligha lenne képes az életvitelre. A pszichiátria személyiségzavarként írja le hiányát, melynek következménye a „hamis én” kialakulása, lélektani szempontból az elidegenedés, a deperszonalizáció.

Olyan műtárgy-együttes létrehozása volt a célom, ahol az érinthetetlenség, a bezártság, a nyomott légkör dominál, mely a közép-európaiságot súlytó történelmiségből ered.

Koncepció megvalósulása térben

A munka első térbeli variációja a somorjai zsinagógában (At Home Gallery) valósult meg, a BA csoport együttműködésével. Közös kiállításunk reflektált Somorja város arculatának teljes megváltoztatására, melynek oka a hetvenes-nyolcvanas évek kultúrpolitikájában gyökerezik leginkább. A város nagy részét és főutcáját a csehszlovák szocializmus földig rombolta, melynek alapvető célkitűzése a „múlt, a gyökerek” eltörlése volt.

A térbe három „identitásházat” (56 x 78 x 145 cm) helyeztem, melyek szimbolizálták az otthont, a lokalitást és a földhöz ragadottságot. A házak teteje tükörből készült, mely visszatükrözi a tér falait, mint egyfajta pozitív elemet és szimbólumot a bezártság kompenzálására. Ugyanakkor a néző a tükröződés által szembekerült saját magával (tükör-identitás szimbóluma).

A házak hátoldalai kétszáz éves vallató kérdésekkel egészültek ki, Somorja bűnügyi, illetve vallató pereinek kérdéseivel (Presinszky Lajos: Bilincsbe zárt somorjaiak című könyvéből). A régmúlt kérdései időszerűségükkel mindmáig provokatívan hatnak a jelenkor emberéhez és annak identitáshelyzetére: ”Megmered é neki ezt szemibe mondani?”, „Ha nem vétkeztél, mi okra reszkettél?”, „Honnan és kivel jöttél ide Somorjára, és mi dologban?”

A második térbeli installációs megoldás a somorjai református templomban valósult meg. Hat ház került a térbe, a házak további három felirattal egészültek ki: „Ezért megvertek, de már nem tudom ki.”, „A kézfogás elmarad”, „És maradnánk együtt”.

Mayer Éva „Réteghiány vagy Korlátok a fejedben vannak…” című grafika-installációja 2010. június 25 – július 25. között volt látható, Somorján.

A titkokat keresem, melyek sejtelmes derengésükben sugároznak felénk, mintha varázslatos dimenzióból keresném a múltat, sejtelmes viszonylataival éppen úgy, mint a jelenkor frivol, banális jelképeit mai korunk bizarr emberi szimbólumait.

Ilyenformán képeim nem absztrakt munkák, sokkal inkább a metafizikához közelítenek, hisz az idők és terek távoli rétegeiből hámozom ki a titkos jeleket, a számomra megfelelő mondanivalót, akár egy médium, akinek régi korokból súgnak. Kerülöm a bombasztikus, egymást feszítő és provokáló jelképeket, inkább a tér, az idő megfoghatóságára, felszentelésére törekszem, melyben a legbanálisabb tárgyak is komolyságot és sorsszerű fontosságot kapnak.

Vágyam az, hogy az idő és a szín rétegein keresztül időtlenné tegyem a felületet, mely érezhetően sugározza a szín impulzusait, megszelídítve a sors öntörvényű agresszivitását is.

Ez a bizarr vágy – mely mellőz minden felszínes hatást, az égő színeket, a festői effektusokat –, mégis festői hiúsággal telített, hisz csendes sugárzásán keresztül mételyezni, nyomatékosan hatni akar.

Ilyenformán talán azt mondhatom, képeim nem agresszívan égnek és lobognak, hanem megbízhatóan izzanak.

Ez az izzás – úgy érzem –, korunkban, e lelkileg kiüresedett korban a humánum izzását is jelentheti, azt a nyugodt szigetet, amelyre a háborgó érák kiábrándult lelkeinknek szüksége van.

Galéria Jakobovits Miklós alkotásaiból

Ajkadig emelném a hajnalt.
Szülőföldünk harmattól megtisztult
kincseit. Gyűjteném egybe fűszálak
élein szivárgó tájszólásainkat.
Szólnék hozzád a fénnyel,
tavaszra kitárt ég anyanyelvén.
Csak mélyülne szívünkbe
a tenger. A végtelennel tündökölve
élnénk fölgyújtott csillagok között.

Egyszál időben

Bomló arccal állunk
az egyszál időben.
Évek múlnak –
bogárban, fában, kőben.

Sziklák gyógyítgatják
a hegyek hajszálereit.
Lüktet a lét édes vize,
forrása fényt és fényt terít.

Ragyogtat bennünket
az elfogyó föld.
Romlatlan hazádat
a tűztől örököld!

Mert feloldozást csak
égő, tiszta homlokod adhat.
Tiszta szótlanságod,
ha nyelved megmaradhat.

Arcunkból virág lesz

Az idő véget ér bennünk.
Megtörténik velünk is a csönd,
szemhéjak ítélete. Arcunkból
virág lesz vagy fekete föld.
Az utolsó tavasz törékeny vére.
Hiába menekülsz gyermekek
arca mögé. Tekintetedből
kiűzetik a fény. És az éjszaka
hatalmas rögöket görget
rád. Hogy a rend nyirkos
enyészete épüljön tovább.

Vallomás a Mátrában

Ez az erdő szeret minket.
Égbe kapaszkodó ágaival fölemel.
Nézd a fecskék meg-megvillanó
szárnyát! Gyöngéden kutat a fény,
és szívünkre lel. Évszázados
aranygyűrűiket hogy mutogatják a fák…
Eljegyezte őket – veled-velem –
a végtelen világ. Ne is szólj kitakart
sebeinkről – – –, csak nyíló virággá
változzon szemed! A tavasz legszebb
víztükrében arcunkat fölismered.
Ott vagyunk mi már a kövekben,
a szavakon átbukó lélegzet
alatt. Ölelj át és csöndesen énekelj,
énekelj – mint a Nap! Gyermekeink
majd örökbe fogadnak minket. Kicsi
kezükben csillag gyúl, és fölszárítják
szétszórt lépteinket. Áttetsző, fényes
hullámokkal jön el az éj. De addig
szívemben lüktess, ne félj!

Egyetlen

Te ott állsz a fénylő fák alatt.
Ajkadon gyönyörű csönd az ének.
Nekiütődik egy árva csillag
az éjszaka sötét szögletének.

Mert a falakban megered arcunk,
szívünkre árad a tenger.
Egymásért örvénylünk szüntelen.
Világot megváltó tenyereddel.

Már csak te adhatsz jövőt.
Halálig kitartó kegyelmet.
Keselyűk éles karmai ellen
emberhez méltó fegyelmet.

Minden válogatás esetleges, nem is mindig vezérelheti kötelező érvénnyel objektív szempont, mint ahogy esetemben sem, hiszen – mint már az elején elmondtam – személyes kötődéseimről is beszélek, nem csak arról, amit pillanatnyilag, valami miatt fontosnak tartok. Biztos vagyok benne, hogy a fordítónak általában nem mindegy, mi lesz a mű sorsa, amit lefordított. Más a viszonya hozzá, mint akár a saját írásához, mert kétszeres a felelőssége, ezt tudja jól, hiszen egyszerre adja vele magát, és képviseli az íróját. Saját szemén keresztül láttatja, amit az író látott, saját képi és nyelvi eszközrendszere segítségével vezeti végig világán az olvasóját. Mivel nagyon bensőséges a kötődés – gondoljuk csak el –, a fordítónak a legbelsőbb utakat járva, a legbelsőbb hangokat megszólaltatva kell beszélnie egy másik ember nyelvén, de nem úgy, hogy közvetlenül, korlátlanul mondhatja, amit gondol és érez, hanem a szövegen keresztül, ami ott van előtte a papíron. Fura egy érzés ez, nehéz is úgy átadni, hogy az is értse, aki még sose fordított, vagy aki leegyszerűsítve eddig azt hitte, hogy fordítani annyit tesz, mint kicserélni a szavakat, mondatokat, aztán fűzni őket láncolatban, egymás után, ahogy a fordítandó szövegben áll.

A fordító nem beszélhet. Háttérben marad. Olyan, mintha húsát-vérét adná, de az arca közben el kell rejtenie. Kitárulkozik, de mégsem. Úgy van jelen, hogy végig láthatatlan marad. Elmegy a végsőkig, de hajszálnyival se tovább, mint szabad. Nem beszél fölöslegesen, de ha kell, akkor felfortyan, dohog, zsémbel, óg-móg, meg-megáll, nekilódul, aztán baktat, ballag, bandukol tovább, vagy épp ina szakadtából vágtatni kezd, attól függően, hogy mit kíván a szöveg. És benne él a nyelvben. Egyszerre az íróéban is meg a sajátjában is, ismeri jól az író világát, nem csak az adott művet, azon keresztül az egész írói világot, és persze ismeri jól a sajátját is, otthonosan mozog gyermekkora emlékei, ízei, színei, szagai között.

Egy válogatás végén óhatatlanul marad hiányérzet a válogatóban, ez talán törvényszerű. Bánkódva csóválja a fejét, hogy lám, ez is jó lett volna, miért is hagytam ki, még ezt meg azt is jó lett volna betenni, de hiába, egyszer le kellett zárni. Nyilvánvaló, hogy én is minél többet szerettem volna megmutatni – pillanatnyi lehetőségeim határain belül. Most ennyit sikerült. Aki nyomon követte az összeállítást, az tudja, merre induljon tovább, ha sikerült felkeltenem az érdeklődését a spanyol irodalom iránt. Szerencsére ma már azért talán nem ott tartunk, mint akár csak öt vagy hat évvel ezelőtt is, amikor a spanyol irodalmat még a szakmabeliek is összemosták a spanyol nyelven íródottal, mindegy, hogy Peruban vagy éppen Guatemalában keletkezett művekkel vették is egy kalap alá. Egyre több spanyol szerző műve jelenik meg, és ez örvendetes. Még akkor is, ha a népszerűségi listát nem éppen a legkiválóbbja vezeti, de ez már más szempont, az eladhatóság nem irodalmi kategória. Bárhogy is van, a lényeg az, hogy minden érdeklődő találjon igényének megfelelőt, és ne Cervantes vagy esetleg Lorca legyen számára az utolsó ismert név a spanyol irodalomból, válogathasson kedvére a bőséges kínálatból.

De ha a másik énem hangja diktálja a szavakat, akkor hogyan írja meg az író az emlékeit, hogyan rajzolódik ki az író világismerete, hogyan áll össze a lélek hitevesztett élete?

2. Az emlékezet a feledés kártyapaklija. Az emlékek különös filigránná rendeződő kártyalapok. Az író kiteríti az asztalra a lapjait, hogy kiszabadítsa őket ebből a bezártságból. A feledés az életre kelő alak. Akár egy pakli kártya, letakarva, szorosan összefogva. Kezdődik a játék. Az író fejében ott van az üresség. Erről a nulláról indul. Egyetlen szándék vezérli. Az írás. De a legelején a gondolat olyan egyedül van, mint a kielégítetlen vágy. Egy árnyék. Egy figyelmeztetés az emléktől. Úgy kell nekifogni, hogy az ember még erről a vágyról is elfeledkezzen, mert az a másik, aki ír, csak akkor ébred föl. Az írni készülő író felejtése a haranghoz erősített kötél. Meg kell húzni azt a kötelet, hogy a harangnyelv megkondítsa a szavakat, és maguktól szólaljanak meg, varázsütésre mintegy.

Pávai Patak Márta fordítása

Mikor visszamentem, Aida még mindig ugyanott állt.

Elindultunk. Tettünk egy kis kerülőt, hogy minél előbb kijussunk a vízesés felé vezető ösvényre, ahonnan később letérhetünk a falu irányába. Felkapcsoltam a lámpát.
Semmi szükség rá, mondta Aida.

Mellette biztonságban éreztem magamat, de azért jobbnak láttam, ha nem rajtam gyakorolja látnoki képességeit, ráadásul épp egy ilyen sötét hegyi terepen. Úgyhogy mégis bevilágítottam a teret, ahová léptünk.

Kis idő múltán Aida rám szólt, hogy túl gyorsan megyek.

Jól van, feleltem.

Félretolt, és csak úgy odavetette: Ilyen éjszakákon, mint ez a mai, az erdőben fények gyúlnak, egész éjjel szól a muzsika, és a fákra tűzött fáklyákat is égve hagyják.

Te megőrültél, mondtam. Miről beszélsz, gondoltam. Honnan szeded ezt.

Ez nem dalszöveg, felelte. Csak azt mondom, amit a saját szememmel láttam. Gyere, nézd meg, ha nem hiszed.

Futásnak eredt előttem.

Aida, ne kényszeríts, hogy kövesselek, kiáltottam.

Hirtelen belecsapott a levegőbe, aztán megállt.

Igyekezz, mondtam. Várnak bennünket vacsorára. De lépéseim nem visszafelé vittek az úton, amit megtettem utána. Hanem követtem őt a hegy túlsó oldala felé, keresztül a sáron, a sűrű bozóton.

Hosszú, sötét bőrű nyaka úgy reszketett, mint fán a zsenge levél. Halkan beszélt, rám se nézett közben. Lábát önálló szándék vitte. Ez a kokainbál, mondta. Ha egy kicsit figyelsz, meglátod, te is hallod. Mindenki a bálba igyekszik. Az is, aki tudja, az is, aki úgy tesz, mintha nem tudná. Egész éjjel táncolnak. Egész nap dolgoztak, és rájuk mosolygott a szerencse, kiadós eső esett, a koka még egyszer annyit termett.

Olyan zihálva kapkodtam a levegőt, hogy szinte nem is hallottam tőle.

Kik ezek a férfiak, kik ezek az asszonyok, akikről beszélsz, kérdeztem.

Siess, különben nem látod meg a sétáló fákat.

Hirtelen megtorpantam. Azt mondtam, ha továbbra is fának nézi az embereket, a disznókat meg halottaknak, akkor én otthagyom.

Aida megrántott a karomnál fogva. Kezemet a kezébe vette.

A koka műve, gondoltam. Aida betépett, beharapott.

Itt haljak meg, ezen a szent helyen, ha nem a tulajdon két szememmel láttam, amit mondok.

Ha még egyszer megcsókolod a talizmánodat, én itt hagylak, mondtam neki.

Kinyitotta a száját, mint aki rögtön elsírja magát.

Jól van, mondtam.

Kezét a szájára tapasztva megesküdött, hogy ismer egy másik utat is a falu felé, azon vissza tudunk menni, senkinek nem fog feltűnni, hogy késünk.

Hamisan esküszöl, mondtam.

Hagytam magam vezetni. Szomjas voltam. Az éjszaka súlyos, mozdulatlan levegője arra kényszerített, hogy a tulajdon leheletemet lélegezzem vissza.

Gondolatom nem tud követni, de a gumicsizmámban több lépéssel is előtted futhatok.

Siessünk. Minél előbb látni szeretném, amit meséltél. Gyorsan nézzük meg, aztán itt se vagyunk.

A hegyen óvatosan kell mozognia a lábnak. Hagytam, hogy a térdem gyorsabban szaladjon, mint a lábam szára. Ösztönösen megnéztem, hová lépek. Több ízben is megbotlottam és elestem.

Volt nálunk egy bot, azzal toltuk félre az ágakat meg a cserjéket. Elég világos este volt. Aida időnként nyújtotta a kezét, és átsegített az akadályokon.

Félúton eszembe jutott, ha valaki meglát, és fölismer, az Wilsonra nézve veszélyes lehet.

Ne gondolj Wilsonra, mondta. Ő tudja, mit csinál.

Mit tudhatod te azt, gondoltam.

Elfáradtam, panaszkodtam.

Hamar visszamegyünk, biztatott. Akkor már tudni fogjuk, mit tegyünk.

Suttogva beszéltünk, hogy tudjuk, nem tévedtünk el. Ahogy haladtunk előre a sötétben, meggyőződtem róla, hogy Aida igazat mondott. Harsány és fojtott hangok hallatszottak a hegy belsejéből.

Már idehallatszik. Mindjárt odaérünk a láphoz, mondta.

Igen, vágtam rá.

Az ünneplés hangjai szóltak, még távolinak tetszettek olyan fül számára, mely inkább a lábunk elé figyel, és nem az idegen hangok neszére. Eleinte inkább elektromos tamtamnak tűnt a sötétben az a dübörgés, ami Aida szerint a mulatságot kísérő muzsika volt.

Aida hirtelen visszahőkölt. Ha úgy érezte, valaki utunkba kerülhet, egy huszárvágással megoldotta a lépést, egyszerűen elkanyarodtunk útirányunktól.

S kanyarban haladtunk. Pillanatonként megálltunk, majd újból nekiiramodtunk. Mint a rákok.
Várj, mondtam. Valami belement a szemembe.

Az élők halott emlékei. Űzd el őket. Bocsásd útjukra őket.

Behunytam a szememet, és néhány pillanatig csukva tartottam. Nem szűnt a fájdalom, de egy időre sikerült elfeledkeznem róla.

Ha Aida leguggolt, én is kerek nullába kunkorítottam a testemet. Ha újból nekilódult, igyekeztem szorosan a nyomában maradni. Most tökéletesen ki kellett számítanunk minden mozdulatunkat. Közel voltunk valamihez, amit még nem láttunk.

Egy kézmozdulattal jelzett. Megállj. Itt van.

Fölösleges volt.

A néger Aida felpúpozta a hátát, mint a zsákmányra leső macska, a szeme ide-oda ugrált a bozót meg az aljnövényzet között.

A diszkózene a hegy szívében bömbölt, s alig-alig hallatszott tőle a táncparkett közepén rángatózók sikongatása, akik a féktelen zenebona ütemére vonaglottak. A kokainünnep helyszínétől tíz-tizenöt méter magasságban lehettünk, takart bennünket a sűrű növényzettel benőtt kis hegyhát. Nem is láttunk rá teljesen a mulatság helyszínére. Olyan érzésem támadt, mintha egy vulkán torkában lennék, amely láva helyett részeg orbálást okád magából. Amennyire csak tudtam, tágra nyitottam a szememet. Alig akartam elhinni, hogy ilyen hatalmas táncterem nőhet a semmiből az erdő zsigerei közt, a legeldugottabb szegletben. Odalent több száz láb ropta-csattogta az ütemet. A harsogó zene arra szolgált volna, hogy elnyomja a hangzavart, ám a kettő együtt inkább csak fölerősítette egymást.

Alig több mint félórás gyaloglásba telt az út a tengerparti házunktól a rögtönzött mulatság színhelyéig. Nagyjából ugyanannyi, bár ellenkező irányú út volt, mint amit Bahía Negrába menet esténként megtettünk. Alig akartam elhinni, hogy ekkora ricsaj támadhat a közvetlen közelünkben, nem messze onnan, ahol úgy élünk Wilsonnal, mint két eltévedt, elfelejtett hajótörött.

Aida hónaljával a vállamat súrolta. A fülébe súgva kérdeztem: És Wilson, ő vajon tudja-e.

Majd meghaltam a türelmetlenségtől, hogy mielőbb elmesélhessem neki, amit látok.

Itt nőttünk fel, mondta Aida. Az utolsó időkig ugyanabban a sárban jártunk Wilsonnal, de Wilson Cervantesnek nagyobb szerencséje volt, ő időben el tudott menekülni innen.

Haragos arcéle mögött megpillantottam a szíve hófehér árnyékát. Biztonságban éreztem magam mellette. A hátán is volt szeme, érzékeny csápot viselt a szája sarkában.

Éppen időben érkeztünk, mondta. Most jött el a pillanat, hogy a fák alvó kísértet módjára sétálni induljanak.

A történetnek ezen a pontján már semmi okom nem lehetett rá, hogy cenzúrázzam csodát és hazugságot. Elég volt néznem, és a hitetlenkedés függönye máris felgördült a látvány előtt. A földön szép lassan egy fénykéve rajzolódott ki a háttérből. Dús lombú fák indultak el kétoldalt libasorban, ki tudja, miféle rejtélyes erő mozgatta őket. Egyszerre lépdeltek, olyan lomha járással, mint a menetelő óriások, vagy mint a karneváli mulatság lassan elvonuló díszes hintói. A mozgó fákra akasztott fáklyák lángja megsokszorozódva világított, s közben szemünk előtt feltárult a hatalmas kör alakú tér, ahol férfiak és nők táncoltak és iszogattak.

Semmi sem az, ami, jegyezte meg Aida. Azt képzeled, most egy szabadtéri diszkó előtt állsz. Igazad van. Most táncparkett, de később titkos leszállópálya lesz. Közben meg kokaültetvény is. És nemrég, kicsivel azelőtt, hogy ideértünk, ez a táncparkett, amit itt látsz, levélmorzsoló laboratórium volt. Holnap pedig befektetési piac lesz.

Gondolatban próbáltam nyomon követni a folyamat lépéseit. Ez itt egy gyár. A táncoló, nevetgélő emberek egyszerre dolgoznak is.

Nincs az a hivatalos repülőgép, amelyik ilyenkor, éjnek évadján az erdő fölé merészkedne. Nappal járnak, de olyankor nem látszanak a kokaültetvények, mert eltakarják őket a fák. Ha a fák elindulnak, az azt jelenti, elmúlt a veszély, megnyílhat az út az ég felé, hiszen a kokalevelek megfelelő taposásához levegőre is szükség van.

Egy vastagnyakú, hordóhasú férfira mutatott. Ez a kiabáló férfi a gazda, mondta. Fehér inget, sötét napszemüveget viselt. Úgy mozgott a feje, mint a világtalanoknak. Kiabálása az asztaltól jött, ahol ingyen sört meg pálinkát mértek. A gazda csuklóján női karkötő lötyögött, a nyakát súlyos aranylánc húzta le.

Fájt a térdem. A bozótban guggoltunk, alig tudtuk megmozdítani a lábunkat. Fekete, zöld, kék, tűzpiros nők nyüzsögtek odalent. Úgy számoltam, húsz négerre ha egy fehér jut. De ránézésre kevesebb volt a néger, mert a fehérek nagyobb biztonsággal, fesztelenebbül mozogtak, a négerek viszont ügyesebben, önfeledtebben táncoltak.

Egy pillanatra sem állt meg a mulatság. Azt hittem, egész napra süket maradok a hangzavartól. Meghúztam Aida ruhájának szélét, majdnem le is rántottam a földre.

Maradj, mondta. Észrevehetnek bennünket.

Ne ijesztgess, gondoltam. Reszkető lábam gyökeret vert volna nyirkos földben.

Többen voltak a táncosok a táncparketten, mint a bámészkodók, akik csak nézték a fékeveszett iramú táncot. Több volt az a puszta táncnál. Két szám között egy másodpercre sem pihentek meg a táncosok a táncparketten. Mihelyt elhalkult a zene, rögtön felcsendült a következő dal. A táncosok azt az utasítást kapták, hogy ne zökkenjenek ki a fergeteges ritmusból. Úgy suhantak ide-oda az éjszaka füstjében, mint a falkában érkező sakálok.

Elfogott a félelem. Ugyanaz a félelem, amely már korábbról lappangott bennem, mint hogy Wilsont megismertem.

Aida a vállamra tette a kezét. A másikat félig a fülemre tapasztotta.

Most csak annyi a dolguk, hogy megállás nélkül táncoljanak. Itt éjjel-nappal csupa táncoló embert látsz majd, lábbal nyüstölik a kokalevelet. Aki legtovább táncol, az lesz a kokainrumba győztese, az kapja a legtöbb pénzt. A kokainünnepen az a legfontosabb, hogy járják a rumbát, azért a szemfülesebbek a nőt is fölviszik ám a hegyre. Elintézik, amit akarnak, aztán visszajönnek. Olyan is akad, aki képes ötvenezer pesót is fizetni egy amerikai nőért vagy egy üveg whiskyért. Egy árban vannak.

Szorosan összetapadt a fülünk, úgy festettünk Aidával, mint a sziámi ikerpár. A torkomba szoruló gombóctól nem tudtam rendesen lélegezni. A félelmem ugyanakkora volt, mint az a gombóc. Menni is akartam, maradni is.

Ne félj, biztonságos helyen vagyunk, mondta. Már besötétedett.

Aida most itt van velem, de máskor bizonyára ő is odalent van a parasztokkal. Hogy lehet az, hogy eddig egy árva szóval sem említette előttem senki, hogy az erdő kellős közepén rendszeresen tartanak ilyen mulatságot. Most már értettem, miért üres néha esténként minden ház Bahía Negrában, hát ezért, mert a parasztok a rumbát járják a kokainbálban. A feketén zöldellő fák mintha Dante poklában szenesedtek volna el.

Aida folyamatosan tudósított az eseményekről.

Általában két napig tart a mulatság. Elmondta, azért volna veszélyes tovább elhúzni, mert még megneszelné a katonaság. Mivel minden ültetvény kiváltságos helyen fekszik a hegyen, igen nehéz rábukkanni a mulatság helyszínére. A szétszórtság megtéveszti őket. Bár én esténként sosem mutatkozom a kokaültetvények környékén. Nem szeretek. Engem a mulatság előtt szoktak hívni, hogy nézzem meg az ültetvényt. Alattomos egy növény a koka. Többet tud, mint egy fehér ember meg egy indián együttvéve. A néger Aida jártas a ráolvasásban. Ezt tartják rólam a telepesek, akik öt pesót fizetnek látogatásonként. Azért fordulnak hozzám, mert megerősítést várnak, hogy tényleg jó lesz-e a termés, hiszen akkor nekik is több lesz a hasznuk. A ráolvasásom a betakarítókra vonatkozik, hogy az álnok koka meg ne szúrja őket, mert attól ágynak esnek, és tele lesz a testük kiütéssel.

Aida megosztotta velem a kokaültetvényeken alkalmazott fortélyait.

Nagyon lassan szabad csak bemenni az ültetvényre, de köszönésképpen először is meg kell cirógatni a cserjéket.

Aida keze úgy járt, mint a karmesteré.

Jó napot, kokaasszonyság.

Ha maga biztosítja nekünk a betevő falatunkat, akkor én bőséges trágyát, sok vizet ígérek cserébe.

Akár a növények papnője. A csodatévő boszorkány. Ki se nézné belőle az ember.

Aida azt is mondta, a víz sosem okoz gondot az esős évszakban. A trágya is csak ritkán. A koka többnyire azokon szokott bosszút állni, akik feldolgozzák. És őrajta múlik, hogy a kopasztókat utoléri-e a koka bosszúja. Bennünk, asszonyokban nagyobb a rátermettség, mi jobban tudjuk csillapítani a haragját.

Biztos azért, mert mi érezzük a lélek áramlását. Tudjuk, hogyan kell úgy szólni hozzá, úgy biztatni, hogy az ördög ne vegye észre, és az égieknek se jusson a fülébe.

Pávai Patak Márta fordítása

– Márquez gyermeke vagyok – szokta mondani Nuria Amat, amikor a regény megjelenése után arról kérdezték, hogy hogyan jut eszébe egy katalán írónőnek kolumbiai regényt írni. Mert A kokainkirálynő kolumbiai regény, ízig-vérig az, a táj, az emberek, minden, hisz Amat, ott élt, ismeri a levegőt, a tenger felől felszálló párát, a fojtó klímájú trópusi erdőt, meg azt az egyszerre mérhetetlen gazdagságot és mérhetetlen szegénységet is, amit ez az ország jelent, amely kétszeresen is a kokain függésében és rabságában él.

A témája miatt választottam ezt a regényt, mert egy olyan fontos társadalmi kérdést feszeget, amelyről vagy csak álszent módon tudunk beszélni – a teljes tiltás és elutasítás nyelvén –, vagy a másik végletben, de sose a lényegről esik szó. Észre se vesszük, hogy a lényeg mindig elsikkad valahol útközben. Nuria Amat a regényműfaj keretein belül, annak teljes eszköztárát felvonultatva mutatja meg mindazt, ami a lényeg, ráadásul a kívülálló szemével. Nem ott született, de ott él, tehát kellő rálátással és egyszerre távolságtartással is képes szemlélni a történéseket. Nem könnyű olvasmány, de annál megrázóbb. Majdnem dokumentumpontosságú vádirat egy társadalom összes visszásságáról, a tegnapról és a máról.

Minden délután
összegyűlnek a sirályok
a vasútállomás előtt:
Sorra veszik újból a szerelmeiket.

Emlékirataik könyvében
két szantálfa-virág:
hidak lapját jelöli az egyik,
másik az öngyilkosokét.

Egy koldus képet is őrzik,
aki régen a piacról hordta-vitte
az otthagyott hulladékot.

De kis szívük
– az egyensúlyozóművészek szíve –
semmiért sem sóvárog úgy,
mint azért a balga esőért,
amit szinte mindig szél hoz,
amit szinte mindig nap hoz.

Semmiért sem sóvárog úgy,
mint a végeláthatatlan
(thatatlarin, thtatalaran),
örökös váltakozásért
égen és nappalon.

Pávai Patak Márta fordítása

Eszébe villant egy fénykép, amely Obabában, a községháza előtt készült. Egy obabai fiú volt rajta, aki Oroszországban halt meg. „Miért ment el a Kék Hadosztály önkénteseivel Oroszországba harcolni? Fasiszta volt?” – kérdezték a bátyjával Miren nénitől. A nagynénjük erre azt felelte: „Elment egy lakodalomba, és a kelleténél többet ivott. A vendéglőből kifelé jövet a lakodalmas nép belebotlott egy csapat falangistába, akik önkénteseket toboroztak Oroszországba. A legtöbben ügyet sem vetettek rájuk, de az a fiú meg két másik társa az ital mámorában ott helyben eldöntötték, hogy ők bizony beállnak. Aztán már nem volt visszaút. El kellett menniük Oroszországba, hogy a németek oldalán harcoljanak. És ott is maradt szegény, arccal a hóba bukva.”

Carlos az íróasztalon hagyta az üres tejes bögrét. Már jobban volt, visszafeküdt hát María Teresa mellé. Kisvártatva el is aludt.

Az igazak álmát aludta, amikor meghallotta a telefoncsörgést. Ahogy öt nappal ezelőtt, a jeges tengernél, Carlos most is tudta, hogy a megáradt, iszapos folyó, amelyet lát, álomkép csupán, és hogy a vízparton táncoló barázdabillegetők is ahhoz a valóságtól távoli képhez tartoznak; azt is tudta, hogy a fülsiketítő csörömpölés Guiomar telefonhívása, de nem, mégsem, a bíró fújt a sípjába a folyó melletti futballpályán, mert szabálytalanságot észlelt. Az álombéli barázdabillegetők azonban – melyek a kedvenc madarai voltak, még azokból az időkből, amikor Kropotkyval sorra járták Obaba környékén a folyókat – lefoglalták agyának azt a területét, amely továbbra is figyelmen kívül hagyta tudatának parancsait, úgyhogy Carlos a párna alá dugta a fejét, és aludt volna tovább. De hiába: a telefon addig csörgött, amíg minden álomképet ki nem törölt Carlos fejéből.

– Ma is gyorsan kell zuhanyoznod. Negyed tizenegy van – közölte vele Guiomar, amikor kiment a nappaliba, és fölvette a telefont.

– Azt hiszem, elaludtam – felelte, miközben kinézett az ablakon. Ragyogó kék volt az ég, a nap teljes erővel tűzött a Montserrat szikláira.

– Én is amondó vagyok – vágta rá Guiomar.

– Mennyi időt adsz?

– Nagyon keveset. Ebéd előtt szeretnék elintézni pár dolgot. Öt perced van.

– És ha nem a Zürichben, hanem az ingatlanközvetítő iroda mellett reggelizünk valamelyik bárban? Akkor mennyi időt adsz?

– Negyedórát. Ami azt jelenti, hogy tíz harminckor lent várlak a szálloda előtt, járó motorral.

– Rendben, Fangio.

Gyorsan lezuhanyozott, odaállt a tükör elé, hogy megborotválkozzon. Sok puszi, olvasta a tükrön. María Teresa a rúzsával írta föl az üzenetet. Egy vizes papírral letörölte a tükröt, és elkezdte szappanozni az arcát. „Féltizenegyes híreinket hallják” – hangzott el a rádióban, amint megnyomta a készülék gombját.

„Két hír az ETÁ-val kapcsolatban. A terrorszervezet végül magára vállalta a felelősséget a tízéves kisfiú súlyos sérülését okozó pokolgépes merényletért. Mint ma megtudtuk, a tegnapelőtti merénylet másik áldozata az ETA fegyveres szervezetéhez tartozott. A huszonkét esztendős fiatalember, Xabier Zabaleta, Vagány, mára virradó éjszaka belehalt sérüléseibe a bilbaói kórházban…”

Carlos kikapcsolta a rádiót, és próbált nem gondolni a hírre. Ám egy pillanattal később már Jone arca jelent meg előtte. Igen, fölösleges elodázni a kérdést. Elérkezett a pillanat. Mikel este hétkor az autópálya kapujánál lesz, nyolckor a szállodában, kilenckor pedig a benzinkútnál. Milliméterek vannak hátra az utolsó csillagig.

– Tíz! – kiáltotta bele a tulajdon arcmásába a tükörben. Mostantól fogva mozgásba lendülnek a számok. A nullához érve minden véget ér.

Ugyanazt a ruhát vette föl, amit este levetett, még egyszer benézett a fürdőszobába, aztán kiviharzott a lakosztályból, hogy időre leérjen Guiomarhoz. Már az ajtóban járt, amikor eszébe jutott az esti gondolata, úgyhogy visszament a szobájába. Kivette a fiókból a Guiomar nevére szóló borítékot, és hozzáírt egy újabb utóiratot a levélhez: Ne csak Pascalnak, hanem María Teresának is adj valamennyit a hagyatékomból. Legalább annyit, hogy a fia tanulmányait fedezni tudja. „Ez az, kérem, már tegnap is megmondtam, aranyszíved van. Még a legszorongatottabb pillanatokban is gondolsz felebarátodra” – jegyezte meg a Patkány. Visszatette a helyére a borítékot, bevágta maga után a lakosztály ajtaját, és rohanvást elindult lefelé a lépcsőn.

Guiomar jobban örült, mint ahogy a telefonban érződött. Amint Carlos beült mellé, rátaposott a gázpedálra, és elindult az autóval a bekötőúton lefelé.

– Mint a régi szép időkben – jegyezte meg Carlos.

– Még annál is jobban – vágta rá Guiomar. Előregörnyedve vezetett, hosszú karjával átnyalábolta a kormányt. – Azelőtt szakmai okokból sofőrködtem, mert hát meg kellett csinálni azt a pár bankrablást, meg miegymás; most pedig merő élvezetből teszem. És természetesen jobban is vezetek. Könnyebben mennek a dolgok, ha nincs felelősség. És ha már az élvezetnél tartunk, nézz csak előre, Carlos, azt figyeld, micsoda bombázó!

– Azok, ott? – kérdezte Carlos a járőrökre mutatva, amikor már majdnem a kereszteződéshez értek.

– Na ne! – méltatlankodott Guiomar.

A Tepsiszájú nem volt ott az ellenőrzőpontnál. Valószínűleg éjszaka teljesített szolgálatot. Fájjon a feje miatta? Igazából cseppet sem érdekelte, ha összeakad vele. A járőrök járőrök; a géppisztoly géppisztoly. Többé-kevésbé mindegyik veszélyes.

– Tegnap szereztem – folytatta Guiomar, miután áthaladtak az ellenőrzőponton. A két képeslapra mutatott, amely a kocsi szélvédőjéhez volt tűzve a műszerfalnál: az argentin és a brazil válogatott volt rajta.

– A világ legjobb játékosai – bólogatott Carlos, miközben elvette a két képeslapot. – És a belépőjegy? Csak nem felejtetted otthon…

– Meghívó, nem belépőjegy. A stadionban kell átvennünk, az ötös pénztárnál. Félórával előbb odamegyünk érte.

– Pompás. És hogy sikerült a tegnapi kirándulás Pascallal? Nem csekély élmény lehetett, el tudom képzelni.

Guiomar elismételte a kérdést, aztán néhány másodpercig tűnődött, hogy végiggondolja. Amíg hallgatott, Carlos tekintete a Montserrat szikláiról az autópálya túloldalán magasló hegyoldalak felé kúszott – teljesen be voltak építve. A napfény egész hosszú szakaszokban beragyogta az úttestet.

– Hát nem. Te talán el sem hiszed, pedig így van. Főleg ma. Tegnap este beszéltünk Ugartéval, és elhatároztuk, hogy kulturáltan fogjuk intézni a dolgainkat. Nagyon elégedett vagyok, az egyszer szent.

– Milyen gyorsan pörögnek az események a szállodánkban – jegyezte meg Carlos, miközben visszatette a két képeslapot a helyére. Guiomar hangvétele miatt rossz sejtelmei támadtak. Nem akart otthoni dolgokról beszélni. Ez a nap nem volt rá alkalmas.

– Ma reggel megnéztük Pán Péter várát. Nagyon szép kis várat épített a La Fontana mögött. Értelmes kisfiú, csak túl élénk a fantáziája – tette hozzá Guiomar.

Carlos elhallgatta, hogy ő is tud a várról, meg azt is, amit Guiomar talán várt volna tőle: „Igen, tényleg élénk a fantáziája, és szavamat rá, hogy amit a pisztolyról mesélt neked, nyolcvan százalékban az is a képzeletének a műve volt. Különben is, már az uszodánál megmondtam, hogy Jon és Jone napokkal ezelőtt elhagyta a szállodát.” Hátradöntötte az ülés támláját, és pillantását az útra szegezte: találkoztak néhány autóval, többet meg is előztek, a kis Renault teljes sebességgel haladt az autópálya felé. Carlos a legtöbb kocsiban Guiomarhoz hasonló embereket látott, olyanokat, akik a gyermekeikre gondolnak. Vajon hozzá hasonló is akad ebben a sokaságban? Valaki, aki szintén a Félelem birodalmában él? Látott egy szemüveges férfit, aki egy Mercedest vezetett; utána két fiatalembert egy Opelben, majd egy barna bőrű asszonyt egy Citroënben. Úgy számolta, összesen úgy hat-hét gyerekük lehet. Lehet, hogy nem túl kényelmes helyzet az övé, de vajon ha ehhez a sokasághoz tartozna? Ha olyan lenne, mint ezek egytől egyig? Ugyanolyan, mint a többiek? „Énszerintem igazságtalan vagy Guiomarral, benned van a tüske, azért vélekedsz így – hallotta Sabino hangján. – Bár alapjában véve neked csak jó, hogy ennyire lelkes. Hiszen ismered a tolvaj történetét, aki kimegy a piacra, és ellopja az aranyat. Én az embereket nem láttam, én csak az aranyat láttam. Guiomarral is ugyanez a helyzet. Nem mer nyíltan rákérdezni Jon és Jone ügyére. Neki az a jobb, ha elhiszi a hazugságodat, és meg is tesz érte mindent, hogy elhiggye. Ő most egyetlen dolgot akar: az új családjára gondolni.”

– Nézd, a hazafelé vezető út – szólalt meg Guiomar, ahogy ráhajtottak az autópályára, és kinyújtotta a karját, Barcelonával ellenkező irányba.

– Hogy te milyen aljas vagy! – csapott rá ököllel a karjára Carlos.

– Már mondtam. Ha akarod, szeptemberben mehetünk – mondta Guiomar, miközben a jobb oldali sávba húzódott a kis Renault-val. Semmire sem volt jó a vezetéstudománya az autópályán. Minden nagyobb teljesítményű autó megelőzte őket.

– Nem is tudom. Igazából nincs sok kedvem hazamenni.

– Ma nem vagy túl jókedvedben, Carlos.

– Semmi baj, csak keveset aludtam. De majd megjön a jókedvem.

– Remélem is. Minden okod megvan rá. Hát nem Barcelonába megyünk lakást nézni, hogy új életet kezdjünk? Különben is, nem mindennap adatik meg az embernek, hogy élőben végignézzen a helyszínen egy argentin-brazil meccset!

– Igazad van.

De képtelen volt osztozni Guiomar örömében. Barátja fesztelen viselkedése ráadásul némi gorombaságot csalt elő belőle, amitől meg aljasnak érezte magát. Csakhogy nem egyedül ő tehetett róla, hogy ilyen hangulatban volt. A Félelem is nagy szerepet játszott benne. Minél közelebb jut az ember a Félelem birodalmának határáig, annál nagyobb a nyomás.

– Ugye, nem a Jon és Jone-féle ügy miatt? Mármint hogy attól lennél ennyire lelombozódva – kérdezte némi bizalmatlansággal a hangjában Guiomar. Végre nyíltan elő mert hozakodni a kérdéssel.

– Szerintem már átjutottak Franciaországba – felelte Carlos, miközben pillantásával az ellenkező oldalon elhaladó autóvontatót követette.

– Annál jobb.

– Ne gondolj semmi egetverőre. Már mondtam, rosszul aludtam, elég morcosan ébredtem. Lehet, hogy túl sokat ittam az este. Tudod, hogy vacsorázni voltunk María Teresával.

– Minden rendben ment, ugye?

Guiomar egyfolytában okok után kutatott. Korántsem megszokott dolog, hogy valaki ennyire lehangoltan üljön az autóban, miközben a Brazília-Argentína mérkőzésre tart. Főleg akkor, amikor új életet akarnak kezdeni.

– Nem egészen. Támadt egy kis félreértés köztünk. Az igazat megvallva, nagyon aggódom – folytatta Carlos. A rákövetkező percek alatt végigpörgette a félreértés részleteit, és a helyzethez legjobban illő vetületére helyezte a hangsúlyt. Nem elhanyagolható a kérdés. María Teresa abban a hitben él, hogy házasságot ígért neki, és nem tudni, hogyan fogadja majd, ha ennek az ellenkezőjét lesz kénytelen hallani.

– Minél előbb tisztázod a félreértést, annál jobb – tanácsolta Guiomar. –De ne emészd agyon magad. Sokkal nehezebbnek látszott, hogy Ugartéval beszéljünk Pascalról, mégis milyen szépen megoldódott minden.

–De Ugarte más tészta. Ő nem most szállt le a falvédőről. De mindegy, majd csak megoldódik valahogy. Nem tudom, mit rágódom rajta ennyit. Az utóbbi időben a legapróbb dolgokon is képes vagyok aggodalmaskodni.

Lassan beértek Barcelonába, és jobb kéz felől, az autópálya vonalában, száz meg száz háztetőt láttak. Szürke füstköd ült felettük.

– Remélem, itt új életet fogunk kezdeni, ha találunk egy kétszintes lakást – zárta le a kérdést Guiomar, miközben a középső sávba hajtott az autóval, és elindult a Diagonal sugárút felé. – Negyed tizenkettő – mondta az órájára pillantva. – Féltizenkettőre beszéltem meg az ingatlanközvetítővel. Most mi legyen, hívjam föl egy fülkéből, és mondjam nekik, hogy késünk egy kicsit?

– Messze van?

– Nem, itt van mindjárt, az Aribau utcában. Csak a reggeli miatt mondom.

– Akkor inkább menjünk. Majd iszom egy kávét valahol az iroda közelében.

Carlos a mellette elhaladó vezetőket figyelte. Átlagembernek látszottak mind, családapának, családanyának, diáknak, irodistának. Azok közül, akiket az Aribau utcáig tartó útszakaszon megnézett, csak négyet vélt a maga birodalmából valónak: egy vékony alkatú, bűnözőkülsejű férfit, egy narkóskinézetű párost, meg azt a sebesültet vagy beteget, akit a szirénázó mentőautó szállított. Azon morfondírozott, hogy ez a csekély szám nem a borongós hangulatának köszönhető, ez a színtiszta igazság.

„Tudod, te melyik szereplőt alakítod, ugye? – hallotta később, miközben a kávéját itta az ingatlaniroda mellett. – Semmi kétség, hogy a Balekot. A Félelem birodalmában sínylődők csoportjában mindig akad egy balekokból álló alcsoport, és te minden bizonnyal oda tartozol.”

Pávai Patak Márta fordítása