Minden költözés felér egy leégéssel, mondja apám.
Csípőből tűz elő, eltűnődik
valamely messzi alvégen.
Több vasat tart a tűzben, laknak benne vagy hárman.

Apám cintányér. Anyám hőscincér.
Eldöntik, csápolnak, pakolnak
vagy csapolnak, papolnak.
A forgásban nem tűnik élre állónak az érme.

Nem igaz, nem is döntik el.
Egyikük dönt, melyikük mije indul
kapásból szövettanra.
Kun Marcella Érmelléken azt kérdi Imolától,
hová szőjek: lej vagy lírás.
Az utolsó feladaton véreznek el mindketten.

Pakolok, a lírást választom.
Nem kérdezem apám, egyre gondolt,
vagy egy-egyre, egy költözés
érhet-e fel egy-egy leégéssel, avagy.
Nem anyám kérdezem, apám jó tűzgyújtómester-e.
Költöztető madárnak dupla lábdobbal elmegy.

Anyám egy-egy költöző madár.
Ha most kellene költözőnői madárnak
néznem őt egy versben,
egy az egyben bútjaimat fognám, toraimat, dobozolnék.
Dobbuzulnék bele a szerkópakolásba.

Családi a bűzhely. Menteném, ami kenhető.
Egy-egy idő után beállna, hullna a merevség.
Új helyükre kerülnének fészkek, bukok, szívívek.
Apám elfelejtett jelszó, anyám emlékeztető.
Apám vírusból, anyám virtusból irt
fészekrakkó programot.
Jó lenne velük lengyelbe költözni.
A költözés jó, ha felér egy leégéssel.
Megszabadul limtől apám, lomtól anyám.
Egymástól szabadulnak meg.
Nincs köztük kötőjel, vagy köztük minden az.

Ha egyszer magukkal vinnének,
időben szólnak majd úgyis. Felhívnak előtte.
Fiam, fogadj örökbe lengyel unokát,
örökbe tiéd a polszki fiát. Papírjait a tűzben találod.
Kisdobos, úttörő igazolványod a zárható szekrényben,
csak a kulcsot, a kulcsot azt nem tudom,
hová rejtettem, pedig abból is volt másolat,
legkevesebb három.

Indulok Moszkvába

Mától új szavakat tanulok, jóújszavakat.
Lilalábra azt mondom, livid,
lanyha emberre, hogy penye,
mondok olyat, hogy kórlapfej,
de a legjobb, amikor azt mondom, Csó, lepapírozlak.
A lepapírozlak az semmihez nem fogható.

Február van és az első nap belseje.
Február elsejét írnak egy vagy több
halotti anyakönyvi kivonat kelt-rovatába.
Apám családi állapota: özvegy.
Autóban ettől indulok szám szerint
az első pánikrohamra.
Marcella pinákrohamot lírt volna.

Mától minden Csó-szót Kakra viszek, gallyra teszek,
pattanjanak flóra, szaunra.
A fló a szerencsétlen, a szaun a szaunázás újjószava.
Időben le fogom őket papírozni,
a tejfelt, túrót hordja helyettem más.

Kak-ukk, Kak-ukk. Csuk és Gek,
Csengőcsguk és Ólomszem,
számoljam meg, egy halálra hányszó-rímmel,
hányszó-ámmal felelnek. S mennyivel kettőre.
Egykettőre minden szó szuvenír.
Moszkva meg van a lavorban szokva.

Tavaly ilyenkor anyámnak nem volt már hátra.
Hátra is került az arca. Apám szíve lyukas garast ért.
Itt helyben le fogom papírozni.
Például: nagyot kappan, aztán elhallgat.
Lesz sok pulyka, réce, kappan a háznál,
kis csibe, rántani való, fokhagymásan illata bódító.

Mától van egy nyulam.
Látom szaladni reggelente az ablak előtt.
Tényleg nyúlból van, nem viccelek.
Tényleg ott a reggel, ott a szalad, és az ablak is,
meg látom is, imbolyog, mintha be lenne lőve.
Hogy is mondjam az igazat, a nyulam tegnaptól van,
Marcella-napon látom először,
de nem hiszek a sebemnek.
A sebek azért vannak, hogy felszakadjanak.
Akár jóféle köhögés, Csóból a szó.
Hogy is mondjam a nyulat majd,
egyik nap, ahogy célba veszem,
másik nap, ahogy semmibe.
Imádkozom is hozzá, egyik nap a magához nyúlhoz,
másik nap magához a nyúlhoz,
mindennapi belövésünket add meg Gekünk,
Csuk maradjon város, vadnyugat,
Gek maradjon vidék, vadnyúlgat,
meneküljön Marcella elől mindenki Moszkvába,
vagy ki merre lát, mert apámnak célzóvizet tölt,
anyámnak hypót a vödrébe,
ki tudjon takarítani az utolsó performansz után.

Látom már tollal, tüllel pici verseleségem.
Ó, az a moszkvai sikk.
Látom már, a zombik utálják a foltokat a falon.
Azaz a falat a foltokon, mert ha több folt,
mint fal, és átüt, és át a hetedik rétegen át,
akkor utálni kell a foltokat, szeretni a zombikat.
Az élet zombikbébi-program.
Van kit a fagy ver, van kit a fegy.

Ha még okosabb akarok lenni,
akkor koltból lettünk, kolttá leszünk.
A kolt-tok ma pisztolytáska, a nyúl üregi.
Mától nem minden rohamom hamismás.
Mától nem képződik új üreg a falban,
a régiek be lesznek mind gipszelve.
Csuk glettelve, Gek átfestve.
Holnaptól a liláról csak lividó juthat eszembe.
Penyéről az ágy, az se a halottas.
A kórlapfejről saját fejem jusson eszembe,
az egytől és a csak önmagától fosztható.

Vannak fejek, melyekből a halál beállta
táján nem sok marad a fejben.
Anyám fejben, hajban füröszt.
Apám moszkvai feleségre vágyik.
Ha lelépek, ők zuhannak meg úgyis.
Elvesztettem sebkendőmet, szidott anyám érte.
Annak, aki visszaadja, a semmit sebzem érte.
Nem mondom többé: csókolt, csókoltatom,
a koltszót hallom unos, a Csó-szót, más-szót
hallom a téveszme-ragzásban untalan.

E versekkel ajánljuk Vass Tibor Mennyi semenni című, az Ünnepi Könyvhétre megjelenő kötetét.

Enigmatikus cím. Valamilyen képen kívüli valóság meglétét sugallja, amellyel a képnek egyértelműen referenciális viszonyban kellene lennie, és ezt a viszonyt látná el értelemmel a kép. Ugyanakkor sem a kép alapján nem derül ki, hogy ki is lenne ez a feladattal rendelkező Puhalu, és az elvárható általános műveltségnek sem képezi részét ennek a névnek az ismerete. A világhálón egyébként hawaii vonatkozásban jelenik meg a szó több nyelven is, és mellesleg részét képezi a magyar nyelv finnugor rokonságát tagadó diskurzusnak, ugyanis a szó jelentése megfelel a magyar „puha“ szónak, a „Puhalu ka hao“ mondat jelentése pl. „puha a hó“. Egy referenciális megközelítés efféle haszontalan eredményekre vezethet, ugyanakkor mégsem teljesen idegen a képtől az efféle játékos szemlélet, főleg ha nem törekszik egyetlen megoldás kizárólagosságára.

Szín- és formavilága nagyszerűen illeszkedik egy olyan értelmezésbe, amely valamilyen konkrét vagy meghatározatlan primitív törzsi kultúrával hozná kapcsolatba a képet. Háttere valamilyen földszerű felületre, vakolatra emlékeztet, az előtérben lévő kezdetleges ábrázolás pedig egy, a képkeret által kettévágott, nagytermetű, színes bőrű anyafigurát és egy kisebb, lebegő gyermekre emlékeztető alakot láttat. A képet a piros színfoltok uralják. Ilyen színű a gyermekfigura, akit elfoglalt helye alapján leginkább azonosíthatunk Puhaluval, piros színű az afrikai asszonyként, anyaként azonosítható jobb oldali, töredékes figura fején lévő kendőszerű valami is, ezenkívül látható még néhány ugyanilyen piros folt az alkotáson. Az okkeres-barnás-zöldes háttérrel, a piros figurával, a barna arccal jól harmonizál az asszony szürkésfekete, szabálytalan mértani mintákkal díszített ruhája, amely a tér jobb felét uralja. A kép három szélét a Györgydeák-képekre jellemző sorminták szegélyezik, az alsó szélén pedig saját készítésű faszegekkel rögzített, öt darab, talpformájú fa-applikáció látható, amelyek függőlegesen is, és a harmadik dimenzióba is kilógnak a képből.

A két figura egymáshoz való viszonya valamilyen intim, például anya-fiú kapcsolatot sugall, ugyanakkor semmilyen konkrét ábrázolási szándék nem azonosítható be a képen. A derűs szín- és formavilág a feszítő, nyomasztó hétköznapi kötöttségektől mentes, felszabadító másság képzetét kelti, eldöntetlenül hagyva persze, hogy mi is tulajdonképpen Puhalu feladata.

Indián fiú és apa

A mű 2001 és 2004 között készült, 19×40 cm méretű állókép. A negyven centiméteres magasság mintegy egyharmadát a keret négyszögéből a jobb felső szélén kinyúló, szabálytalan formájú, hosszúkás nyúlvány adja. Ez, továbbá a négy centiméteres képmélység a harmadik dimenzióba is kiterjeszti a képet. A keretek által bezárt négyszög képmérete beleillik az alkotó egyéb műveinek sorába, ezeknek a kereteknek a szabálytalan megbontása is jellemző Györgydeák György művészetére. A négyszögét a vesszőből, szövetből és gipszből applikált nyúlvánnyal úgy bontja meg a kép, hogy ez a kinövés a négyszögön belüli alakzatnak a folytatása, és a harmadik dimenzióba is ez a tört fehéres alapszínű gipszforma terjeszkedik ki a kép síkjából. Ennek az alakzatnak a megmunkálása, „díszítése“ egységes, vagyis a kiterjeszkedő, kitüremkedő részek nem térnek el a figura kereten belül maradó felületeinek textúrájától. Az álló élőlényre emlékeztető alakzat a formája és elhelyezkedése révén párhuzamba állítható a kép bal felső részét uraló „indiánfigurával“.

Az indián attribútumot nemcsak a kép címe sugallja, az emberfigura testszíne, tolldísze része a sztereotíp indiánábrázolásoknak, így ezekkel az „ifjúsági irodalom“ körébe utalt ábrázolásokkal is viszonyt létesít, ennek a kultúrának minden vonzatával. Míg a nagyobb figura nemcsak kitölti a kép jobb oldalát, hanem ki is terjeszti azt, tulajdonképpen minden irányba, az előbb említett látványos kiterjedéseken túl némileg a kép jobb szélén is kitüremkedve a keretből és túllépve a kép mértani felezővonalán is, addig a kisebb figura a maga térfelének csak a felső felét foglalja el, alatta az alkotás jelentős része nem tartalmaz figuratív elemet, barnás, zöldes, szürkésfehéres sávok, foltok tagolják. Zöld és barna színfoltok képezik az indiánfigura hátterét is, pontosabban a festő ezekkel a színekkel töltötte ki a figura körül üresen maradt felületet, hiszen a kép nem él a perspektíva, az előtér és háttér megképzésének eszközével. A keret négyszögét, illetve részben a felső nyúlvány szélét is zöld háromszögek és piros pettyek alkotta sorminták erősítik meg – hangsúlyozva a keret mesterséges jellegét.

A két figura viszonya sokféleképp leírható. Indián fiú és apa – közli a cím, egyféle értelmet adva a két figurának és a köztük lévő viszonynak. Györgydeák címeiben ugyanakkor mindig ott van a címadás aktusa iránti ironikus viszony, kérdésessé téve az efféle leíró jellegű, ábrázolást föltételező címek, és a képzőművészeti alkotás közti viszonyt. A nagyobbik figura „indiánnak“ tekinthető jegyekkel csak erős belemagyarázással rendelkezik, és az egész indiánosdinak egyébként sincs különösebb „értelme“, csupán egyféle kiindulópontot kínál a szemlélődéshez, ahonnan el lehet távolodni, ahová vissza lehet térni, egyféle viszonyt teremt, amihez képest a szemlélő is elfoglalhat valamilyen értelemadó, képolvasó pozíciót. Eltűnődhet azon, vajon valóban a kisebb figura-e a fiú, és nem fordítva, miért a nagyobb figura kinyúlása-kidomborodása a térből, eljutva olyan kérdésekig, hogy miféle megmunkálásnak, manipulációknak vetette alá a művész a nagyobb figura törtfehér gipszfelületét? Vagy, hogy a nagyobb figura van-e rajta a keretbe foglalt képen vagy épp ellenkezőleg: ő a kép hordozója, mintegy az ő kiegészítése a festmény, netán megállapítva, hogy a nagy gipszfigura tulajdonképpen ugyanannak az anyagnak a kidomborodása, amely az egész kép alapjául is szolgál, és ily módon a kisebb figura erre a nagyobb figurával egy tömböt alkotó és ennyiben vele azonos felületre van festve.

Viszonylag egyszerű kompozíciójával a kis kép izgalmas térbeli kombinatorikára ad lehetőséget, összekapcsolva a síkbeli és a térbeli képzőművészeti alkotás lehetőségeit, egyszerre hozva mozgásba figuratív és nonfiguratív képolvasói tapasztalatokat. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy a kép színvilága valóban a primitív kultúrák által használt színeket idézi, az indiánábrázolás a gyermekrajzok formavilágát használja, és hogy a figurativitáson túl, csupán foltokként szemlélve az alkotást, ezeknek a természetes, kopott, piszkos árnyalatú színeknek és szabálytalan formáknak van egy olyan összhatása, amely az egész kompozíciót esetleges, egymással nem összefüggő hatásoknak kitett, „talált“ felületként láttatja, amelynek elemei idővel viszonyba kerültek, megbékéltek, összeértek egymással.

Tábornoknak

„Vér és arany“, kezdhetnénk az értelemadást a kép címe és domináns színei alapján. A három táblára osztható festmény középső részének színfoltjai egy markáns férfifejet láttatnak, a hadfi attribútumai pedig a jelzésszerű tányérsapka és a „melléktáblák“ tetejét szegélyező aranyszínű csíkok. A Tábornoknak címadás azonban utólagosnak tűnik, és így az ebből kiinduló értelmezés is leginkább egy Rorschach-teszt képolvasó eljárását idézi. A „-nak“ rag szerepét illetően is csak meddő találgatásokba bocsátkozhatunk.

A két szín árnyalatainak játéka a primitív kultúrák festészeti hagyományát mozgósítja, nemcsak a korlátozott színhasználat miatt, hanem azok természetes anyagszerűsége révén is. A szimmetria lehetőségének megidézése, és egyúttal kiiktatása, a nagyon durva ecsetvonások, a térképzés és térkitöltés néhány gesztusra redukálása is a legegyszerűbb ábrázolási hagyományokkal rokonítják a képet, amelyeknél az eszközök és adottságok nyilvánvalóan dominálnak az előzetes alkotói prekoncepciók fölött. Az elsősorban a kép címe által megképzett „téma“ (dominancia, agresszió, elnyomás) és az alkotásmód által létrehozott, ezzel ellentétes jelentéstartományok (alkotói korlátozottság, az alávetettség vállalása, alázat) között feszültség jön létre, amit az irónia alakzata old fel, lát el értelemmel.

A kisméretű képpel mintha egy nagyobb kompozícióra készülne Györgydeák, ez is azoknak az újabb alkotásainak sorába illeszkedik, amelyek a nagyobb térrel való játék lehetőségét ígérik. Ezeknek a képeknek nyitottsága más természetű, mint az apró foltokkal, figurákkal dolgozó táblaképeké a kilencvenes évekből. Egyszerűbb kompozíciójuk nem a végtelenségig tovább festhető, és csak esetlegesen, alkalmilag behatárolt teret feltételez, hanem a megfestett kép úgyszólván „egyetlen lehetséges“ folytatását, annak jelzéseként, hogy az alkotói szándékok kinőtték a korábban használt dimenziókat. A két szín árnyalataival való mesteri játékon, a figurativitás megkísértésén és ironikus elvetésén túl ez a kép ezért is érdemel külön figyelmet az életművön belül.

Pegazusné

Ez az alkotás is a talált anyag meglévő formáinak fölhasználásával készült, és az alkotás játékában ruházódott fel ezeket a formákat használó, ugyanakkor az általuk fölkínált jelentéseket ellenpontozó, összezavaró elemekkel. A cím a talált faág által „hozott“ lófej formát emeli ki a mitológiai megnevezéssel, a -né képzővel viszont rögtön le is rántja a mitológiaiból a banális hétköznapok szférájába. A cím ezáltal újra létrehozza azt az ellentmondásosságot, ami magában a figurában is több szinten megvan, a szépség és rútság, a kecsesség és a formátlanság, a könnyedség és a földhözragadtság, a kihívó megjelenés és a szerény visszahúzódás, de akár a színesség és az egymást kioltó színek szürkeségének eldöntetlenségében. Ez a hímnemű párja által megnevezett nő, a kecses lófeje által meghatározott, alig megformált test, a mitológiát mozgósító hétköznapiság, a sakktábla és a többi figura nélkül értelmét vesztett királynő az egész figurát nonszensszé teszi, miközben helyzeteket, viszonyokat, érzelmeket teremt maga körül. A többi figura között magányosnak hat, kiemelve közülük kompozíciót vonz maga köré. És még egy ellentmondás: a Pegazus lónak madár, madárnak ló. A Pegazusné pedig minden esetlegességében-esetlenségében egy sorsát cipelő, lehajtott fejű, szárnyaszegett ember. Számomra Balassi egyik látványleírását, kimerevített pillanatát idézi: „Mint szép liliomszál, ha félbe metszve áll, fejét földhöz bocsátja, / Célia szép feje úgy áll lefiggesztve, mert vagyon nagy bánatja, / Drágalátos könyve hull, mint gyöngy, görögve, vagy mint tavasz harmatja.“ A Pegazusné Györgydeák legtitokzatosabb, emblematikus figurája.

„Mert van valami különös és megdöbbentő az írásban, Phaidrosz, ami valójában a festészetre emlékeztet. Ennek az alkotásai is úgy állnak előttünk, mintha élőlények volnának, de ha kérdezel tőlük valamit, méltóságteljesen hallgatnak. Ugyanígy a leírt szavak: azt gondolnád, értelmes lényekként beszélnek, de ha megkérdezed valamelyik szavukat, hogy jobban megértsd: egy és ugyanaz mindig, amit jelezni tudnak.”

„Bármiről írunk, az időről írunk.” – Mészöly Miklós

Györgydeák György alkotói világához közelítve, megközelítésem tartós sajátosságaként fontosnak tartom hangsúlyozni alkotói szándékainak tiszteletét és a nagymértékű bizalmat az elkészült művek iránt. Nem firtatom az elkészült munkák kivitelezésének tökéletes vagy kevésbé tökéletes voltát, és nem foglalkozom a pálya esetleges kanyaraival, buktatóival, elmulasztott lehetőségeivel sem. Viszonyom a képzőművészethez nem művészetkritikusi, művészettörténészi, aki képzőművészeti folyamatokban gondolkodik, hanem képolvasói, vagyis egy szemlélődő és a látottakat valamilyen értelemmel ellátó megközelítés.

Szuverén alkotóról, és homogén életműről van szó. Alkotó és mű meglehetősen zárt világáról, amely annyiban vetett számot az alkotói világon kívüli közösségekkel, folyamatokkal, hogy kereste vele a kapcsolatot, a műalkotásokkal, a műalkotásokban fölkínálta a kommunikáció lehetőségét, miközben nem hajlott a társadalmi közeg által kínált, elvárt kompromisszumokra, nincsenek benne olyan irányok, próbálkozások, amelyek nem az alkotói világból, hanem a külső elvárásokból következtek volna. Györgydeák műveinek kommunikációs módja hangsúlyozhatóan soha nem élt művészeten kívüli, az alkotói gyakorlatába nem szervesen illő regiszterekkel: még alkalmi, alkalmazott jellegű műveinél is az életmű művészi összefüggéseibe illeszkedett elsősorban, és csak ezekkel összhangban próbált megfelelni az adott alkalom kihívásainak. Viszonylag korán teljes, kommunkációképes alkotói nyelvet, közlésmódot hozott létre, amely mára, az életművel kapcsolatot teremteni szándékozók számára akár beszédesnek is tekinthető. Mert az alkotások között szemmel láthatólag létezik egy olyan kommunikáció, amely a velük kapcsolatot keresőket is megtanítja a maga nyelvére, és bevonja a maguk világába.

Györgydeák művei indokolják az „olvasó szemléletmódot”[1], hogy a mű iránti bizalommal, jeleivel aprólékosan foglalkozva próbáljuk meg megérteni másságát, s magunk számára értelemmel ellátni. „A képzőművészeti alkotásra is vonatkozik, hogy meg kell tanulnunk látni – ez nem a valaki előtt ott álló szemléletes egészre vetett naiv pillantásban már megértettet jelenti –, azaz a művet mint egy kérdésre adott választ tapasztaljuk”, mondja Gadamer az Épületek és képek olvasása című inspiratív esszéjében.[2] Meg kell tanulnunk tehát kérdezni, türelmesen föltenni a megfelelő aprólékos kérdéseket. A megfelelő kérdésekben pedig már valóban ott van az azokra felelő válasz. „Annak a kihívásnak a kölcsönhatása – amelyet a másik, a még meg nem értett fejez ki, és amelyre a megérteni akaró válaszol, amikor erre rákérdez és mint választ igyekszik megérteni – nem csak az Én és a Te, valamint aközött lép föl, amit egymásnak mondunk, hanem éppenséggel a »Mű« és köztem is, akinek ez a mű valamit mond, és aki újból és újból tudni szeretné, hogy az mit mond neki.”[3] Gadamer törekvése az, hogy visszanyerje a kérdést. Ehhez ajánlja az olvasást, univerzális értelemben, mint a mű élményének az újrafölépítését, aktualizálását a jelenben. „A műnek nincs valósága, nincs aktualizált determináltsága, de éppen virtualitásában az aktualizálás lehetőségeinek egyfajta játékterét szólaltatja meg.”[4]

Györgydeáknak tartós ajánlata van számunkra a szemlélődésre, a kérdésföltevésre, viszonylag nagy mennyiségű vizuálisan megszervezett, szemlélődésre hívó teret bocsát a rendelkezésünkre. Olyan tereket, amelyek bejárása tekintetünkkel időt vesz igénybe, más szempontból rendelkezésünkre bocsátja a maga alkotások létrehozásával eltöltött idejét, ennek gazdagon rétegzett, izgalmasan tagolt nyomait, aminek megélésével, a „szemléletessé tett idő”[5] sokféleképpen végigkövethető nyomaival mi magunk is izgalmasan, gazdagon tagolt időélményben részesülhetünk.

Alkotómunka, értelemképzés, világkép

Györgydeák György művei az alkotási technikából, annak látható jeleiből, a fölhasznált anyagokból, rögzítésük módjából merítik elsődleges értelmüket, vagyis a művekben maga az alkotási folyamat is közli magát. Az elkészült mű lenyomat, létrehozási folyamatának lenyomata, dokumentuma. Anyag és technika függvényében őrzi a létrehozására szánt időt. Ezekre épül a művek kompozíciója, rögzítve a próbálkozásokat, az alkotás ritmusát, a művészi hozzáállás szertelenségét. Anyag, technika, kompozíció, az elkészült látványtárgy pedig közli alkotója művészetfelfogását is. Mindez persze nem ilyen szigorú. Ahogy a művek jelentésének, úgy a dokumentálásnak is bőven van játéka, és ennek a tágas játéktérnek a létrehozása Györgydeák művészetfelfogásának lényeges sajátossága. Maga az alkotótevékenység is játéknak láttatja magát, próbálkozások, esetleges megoldások egymásutánjának, „nem komoly dolognak”, olyan tevékenységnek, amelynek „nem vérre menőek” a következményei. A kész művek nem terhelődnek a nagy, komoly műalkotás kizárólagos eszméjével. Miközben az időlegesség, az esetlegesség fölmutatásával a műalkotások telítődnek olyan jelentésekkel, mint a létezésbe vetettség egyedi megélésének tragikuma, öröme, eredendő ártatlansága, bűnös felelőtlensége, fölemelő felelőssége.

A fölhasznált alapanyagok kiválasztása Györgydeák munkáinak egyik meghatározó, a technikát, de a művek értelmezési terét is befolyásoló tényezője. Az alkotás tömegének, testének képzéséhez elsődleges alapanyaga a gipsz, az anyagok rögzítésénél fölhasznál különféle ragasztókat, a képek kereteihez leginkább fát, szabályosra gyalult léceket. Ezeken túl viszont egy végtelenített felsorolás következhetne, mert a hagyományos képzőművészeti anyagokon túl mindenféle anyaggal, tárggyal próbálkozik, amivel érintkezésbe kerül: közvetlen természeti környezetéből vesszőt, nádat, gyökeret, homokot, uszadékfát és a Balaton egyéb hordalékait, köveket, madártollat, a családi környezetből funkciójukat vesztett használati tárgyakat, vasgereblyét, kosármaradványokat, diódaráló elemeit, textildarabokat, stb. A fölhasznált anyagokat dokumentálja, beazonosítja származási helyüket, eredeti funkciójukat. Anyag és jel nem válik szét, rögzítő- és hordozóanyagai is jelszerűek, az alkotás módját közlik a rögzítési technikák: a varrat a rögzítésen túl és az így képzett mintázat mellett a szúrás és a szál húzásának, fűzésének a mozdulatát is őrzi, és erősen látható, a jelentésképzésben hangsúlyosan részt vevő jelek a szegelés, szegecselés, csavarozás, kötözés nyomai.

Az alkotások rétegezettsége révén nagyon sok ilyen jel marad az utólag létrehozott rétegek alatt, s egysersmind alapként szolgál a következő réteg számára, hozzájárul a mű domborzatának megképzéséhez, illetve létrehozza a nem-láthatóság, valamiféle „titok“ jelét is. Ilyen szempontból külön figyelmet érdemelnek a képleírások és a címek által tudomásunkra hozott alkotói gesztusok, amelyekből kiderül, hogy komplett saját alkotások kerültek az újabb rétegek alá. Valahogy úgy, ahogy a Györgydeáknak oly kedves nyugat-szaharai sziklarajzoknál, amelyeknél ezer-, tízezer évek állatábrázolásai, meg az időjárás munkája által rájuk rögzített újabb és újabb homokrétegek váltakoznak, csak a (szintén az időjárás munkája által) lepattogzó részeken nyerhető bepillantás a mélyebb rétegekben lévő ábrázolásokba. A visszafejtés, visszakaparás, a festék feloldása és az alatta lévő rétegek (valamint a feloldás, rontás mintázatainak) láthatóvá tétele Györgydeáknak is kedvelt alkotói technikái közé tartozik. Ilyen a Kedvemeny Klápi című kép közepén a bordó festékréteg csíkozott szétkenése, ami a mozdulatokat őrző csíkozás alatt láthatóvá tesz egy piros emberalakot, alatta pedig egy zöld, szirmokban vagy levelekben végződő (másrészt koronás főre emlékeztető) figurát. Egyébként a kép vesszőből és gipszből készült markáns kerete, amely térfogatában az önálló alkotásnak számító barokk képkeretekkel vetekszik, maga is megbontott felületként hat, mintha a keret egy nagyobb, visszabontott, roncsolt egység maradéka lenne, és a képet ez a visszabontás tette volna láthatóvá.

Mindez az adott pillanatban késznek tekinthető, például kiállításon bemutatott alkotások esetében is fölveti annak a lehetőségét, hogy a művész tovább alakítja őket, akár úgy, hogy új rétegekkel takarja el a most látható felületeket, akár nagyobb kompozícióba applikálva őket, legalább részben megőrizve azok most látható jeleit.

Az alkotáshoz fölhasznált anyagok magukkal hozzák korábbi jelentésüket, jelentéseiket, ezzel pedig többnyire a művész személyes dimenzióit is megérintik, azok narratív beágyazottságában, kapcsolatba hozva a művet a művész egyéni, családi, földrajzi identitásával. Így beépülnek az időközben már felnőtt gyermekekkel közösen készített játékok, saját korábbi alkotásainak részletei, az apai hagyatékból a Sirály KTSZ pecsétnyomója vagy a Gyors terménybetakarítással a békéért feliratú gyufásdoboz az ötvenes évek elejéről. Ez utóbbinak a nagyon erős elsődleges társadalmi üzenetét egy régi alkalmazott grafika is megjeleníti – körülvéve persze számos többértelmű, igen látványos vizuális elemmel. Így a közvetlenül a doboz mellett lévő, a kép síkjából egyértelműen kinyúló, piros-fehér sávokkal fedett, vitorlaszerű, lekerekített háromszög határozottan vidám, játékos hatású, a gyufásdoboz képi világától erősen elüt, a kettő viszonya mozgósítja az irónia alakzatát, de a konkrét grafika láthatóvá teszi az elmúlt emberöltőnyi időt is, játékba hozva az ahhoz kapcsolódó személyes és kollektív tapasztalatokat. Az ilyen olvasattal együttműködnek a kép egyéb elemei is. A bal felső sarkában lévő, szép erezetével, megkopottságával szintén „nagy idők jeleként“ funkcionáló fadarab, vagy a bal keretként funkcionáló, a kép síkjából szintén kinyúló deszkadarab.

A leíró jellegű, ábrázolást invokáló műcímek ellenére Györgydeák alkotásai nem ábrázolóak, nem mimetikusak. Györgydeáknak nem témáihoz, hanem a művek anyagához van megkülönböztetett viszonya. Munkáit ezek megtalálása és fölhasználása alakítja, ez voltaképpen a téma. Mivel precíz műleírásaiban több alkalommal megjelennek a balatoni hordalékok, vagyis mindennapos környezetét, a Balaton működését, életét ezekben a neutrális felsorolásokban hangsúlyos szerephez juttatja, talán nem túlpoetizálás hordaléktechnikának nevezni ezt az alkotási módszert, a természeti környezetről kiterjesztve ezt a családtörténet, a helytörténet különféle hordalékaira is. Ez a módszer sajátos időbeli dimenziókat kölcsönöz az elkészült alkotásoknak, játékba hozva a fölhasznált művek „hozott idejét“ is, amit egy-egy használati tárgy esetében az elkészítéséhez szükséges mestermunka, a természetből kiemelt anyagoknál a nap, a szél, a víz munkája jelent. A fölhasznált tárgyak ugyanakkor csak ritkán olyan erős jelentésűek, mint a Gyors terménybetakarítással… feliratú gyufásdoboz. Legtöbbször belesimulnak a kompozícióba, valóban anyagszerűen viselkednek, gazdagítják a kész mű textúráját. Györgydeákot ugyanis nem a pillanatnyiságukban agresszíven megmutatkozó jelek vonzzák, a tartós szelídséggel jelen lévő anyagokra, formákra, színekre, minőségekre figyel, ezeket fogja föl jelként, mutatja föl, látja el újabb jelentéssel, eljátszik a bennük lévő lehetőségekkel. Nem mutatja őket abszolútnak, a jelek és értelmek esetlegességét, pillanatnyiságát, föltételességét sugalmazza inkább.

Nemcsak anyagként, de mintaként is számos esetben használja a természeti és a társadalmi közeg vizuális elemeit, és nem hangsúlyosan ugyan, de a képzőművészeti hagyományt is: növények és állatok látható megjelenése, formavilága, felszíni mintázataik gyakran szolgálnak számára mintaként, a képzőművészeti hagyományból pedig a gyermekrajzok világa, illetve a primitív népek képzőművészete látszik fontos ihletőnek, intertextuális viszonyt hozva létre a képek textúrája és a látható világ elemei (teknősbéka páncélja, madártoll, növényi kéreg), illetve hagyományos ábrázolásmódok között.

Az alkotói technikák is az esetlegességet, a próbálkozásokat, a művek létrehozási folyamatának dinamikáját, nyitottságát, a folyamatos korrekciókat, pótlásokat, átfestéseket, újrafölhasználásokat, és végső soron az alkotások befejezetlenségét, befejezhetetlenségét hangsúlyozzák. Művei nemcsak alkotójuk és környezete felé, hanem egymás felé is nyitottak, de a szemlélődő, illetve annak világa felé is, és annak, aki valamit szeretne kezdeni ezekkel a műalkotásokkal, aki megszólítva érzi magát általuk, annak figyelemmel kell lennie mindazokra a (sokszor hétköznapi, egészen banális, máskor egészen hermetikus) jelekre, amelyek csak a művel kapcsolatot teremtő képolvasói aktivitásban nyerhetik el értelmüket.

A képek szélei is mindig nyitottak: a képszél viszonylagos egyenese megkezdett formákat vág el; a kereten belül gyakran festett díszítőmotívumok, „sorminták“ is hangsúlyozzák a „művi“ képlezárást; másrészt a kétdimenziós kép gyakran kap kiterjesztést a harmadik dimenzióba is valamilyen, a képből kinyúló applikáció révén. A relief jelleg Györgydeáknál nem az életszerűség mimetikus többletét hozza be az alkotásba, hanem a kompozíció szertelenségét láttatja, a kép-műfaj alapszabályainak, a két dimenzió határainak látványos, játékos áthágását állítja előtérbe.

Az egyértelmű jelekre, közlésekre vágyók számára ezért zavarba ejtőek Györgydeák munkái, maguk a művek hangsúlyosan nem követelnek egyértelmű hozzáállást, egyszerűen párbeszédre, együttlétre hívnak.

Narratív töredékek

A képek, szobrok nem önmagukban létezők, hanem nagyobb egységek részei. Ha egy festmény vagy egy szobor magányosan áll, akkor sem csak önmagával kommunikál. Önmagában is, a műalkotáson belül lévő tényezők által is bekapcsolódik a rajta kívüli világokba, akár alkotói szándékból, ahogy a műalkotáshoz fölhasznált anyagok, tárgyak esetében azok eredeti helyével, szerepével történik, akár az alkotói szándéktól függetlenül, a befogadásban számtalan, nagyon különböző jellegű kommunikációs tér képződik folyamatosan az alkotás köré. Györgydeák a kilencvenes évek közepéig igen látványosan, hangsúlyosan befolyásolta ezeket a tereket, erősen metakommunikatív jelleggel is. Így például a balatoni természeti közegbe kihelyezett, ott fölgyújtott szobor és az egész akciónak fényképen történő megörökítése esetében nagyon erős metakommunikatív közléseket is beazonosíthatunk. Mi mindent közöl, közölhet így szobor, környezet és akció együttese? Elsődlegesen közli önmaga létezését, rögtön ezután belép egy mimetikus információ, vagyis hogy mit ábrázol, „mire hasonlít“ a szobor, ezek a figuratív közlések még a végletesen nonfiguratív alkotásoknál is létrejönnek, „semmire“, „önmagára“ típusú válaszokkal. A mű közli anyagát, létrehozásának módját, és a természetbe történt kihelyezés által a természeti közeg is aktívan részt vesz a mű létezésében. Ebben a környezetben pótlólagos értelmet kapnak a természeti környezetből kiemelt és az alkotásnál fölhasznált anyagok, amelyek a műalkotás részeként helyeztetnek vissza abba környezetbe, amelyből származnak. A műalkotás megsemmisítésének performatív akciója pedig újabb dimenzióval gazdagítja az alkotási folyamatot, és ehhez járul aztán az akció fényképes dokumentálása.

Az ilyen akciók a maguk radikalitásával alkalmasak arra, hogy számos egyébként is létező, figyelembe veendő tényezőre irányítsák a figyelmet: az alkotás és az idő, az alkotás és a körülötte lévő tér viszonyára, a műalkotás életére az időben, a különböző környezetekben, a folyamatosan tovább-alakított munkákra, a szemlélő-értelmező szubjektum helyére, szerepére az egész folyamatban. „A narratív alapegységek egyben temporális egységek is, az olvasást pedig metonimikus, kapcsolatteremtő viszonyok vezérlik“, állapítja meg Thomka Beáta nemcsak az elbeszélő művekre vonatkozóan, hanem a képzőművészeti alkotások befogadásáról is. „A képszemlélő történetalkotó tevékenysége az olvasói tudat narrativitására, vizuális fogékonyságára, fikcionáló és képteremtő fantáziájára támaszkodik, s ebben a vonatkozásban alig különbözik a regény befogadójától. Az irodalom előtti, irodalmi, történelmi, képzőművészeti vagy filmnarráció hallgatója, olvasója, nézője átmenetileg azonos helyzetben van: eseményegységeket, jeleneteket észlel, tagol, majd egybeolvas, viszonyba állít és a változásokban, egymásra következésekben kapcsolatokat létesít.“[6] Györgydeák alkotótevékenységére újabban nem jellemzők a fentebb említetthez hasonló, performanszba hajló gesztusok, de a művekbe épített egyéb jelekkel folyamatosan „mozgásban tartja“ alkotásait, nyitva hagyva őket a belső változtatásokra is, de legfőképpen a kifelé, a külső környezettel és az egymással való kommunikációra.

Képei, reliefjei, nyitottságuk fentebb említett jeleivel valamilyen nagyobb térbeli egységből való töredéknek láttatják magukat, ugyanakkor Györgydeák sajátos címadási gyakorlatával valamilyen történet kiragadott pillanataként neveződnek meg. Magukból a történetekből csak annyi képződik meg, amennyit a kép vizuális jelei, illetve az ezzel valamilyen laza kapcsolatban lévő cím összjátéka megteremt, de ezek számos lehetőséget nyitnak meg, mozgásba hozva a szemlélő narratív fogékonyságát. Így egy olyan cím, mint például a Kerka és Lauz vacsora után, ahol magán a képen ábrázoló célú aktivitás nyomai alig láthatók, valamilyen személyekként beazonosítható figurákat és a címben szereplő esti étkezésre utaló jeleket is legfeljebb a cím nyomán találhatunk, ha nagyon akarunk, magával a címmel viszont valamilyen minimális mértékben megteremtődik egy nagyobb narratív egység, ahol a képen látható világtöredéknek helye van. Kicsoda Kerka és kicsoda Lauz? Ez ügyben kénytelenek vagyunk asszociációinkra építeni. Kerka talán nőnemű, Lauz hímnemű, akik megbékéltek sorsukkal, hiszen vacsora után már nemigen fog nagyobb vállalkozásba az ember, csak csendes, estéli tevékenységeket végez, készül a pihenőre. De hát ez csak egy klasszikus, nyelvhez kötött emberi világkép, naiv értelemadó tevékenység, épp ez az, amit a képek nem várnak el, épp ezeket a leegyszerűsítéseket akarják elkerülni. A cím narratív keretbe helyezi a képet, két személyhez, és egy eseményhez köti, személyes és időbeli dimenziókat ad neki. Ugyanakkor Györgydeáknál nincs ismert, felismerhető, teljes, nagy történet. Megfestett jelenetek vannak, amelyek nemigen ábrázolnak semmi fogalmilag leírhatót, nem állnak össze több képből valami összefüggő, egymásra épülő vagy egymást erősítő narratív lánccá, csak állnak önmagukban, egyetlen, akármit ábrázoló jelenetként, utalva egy lehetséges teljes történetre, ugyanakkor kétségbe is vonva az ilyen létezését.

Hasonló értelmezői játékokra és a művekkel való dialógus megkezdésére adnak lehetőséget az olyan címek, mint az Etet és?, az Éjszakai fürdőzés, a Fekete toll szerelmet vall, a Puhalu feladata vagy a Tábornoknak.

Nemcsak képeinek, hanem szobrainak is egyik alapvető sajátossága, hogy nem ábrázoló jellegűek. Ez szembetűnő jegye a különféle lényeket konfiguráló szobroknak is. A létező élőlények világához annyi közük van, hogy jelzésszerűen, általánosságban emlékeztetnek élőlényre, az élőlények valamely nemére, de ezek a figurák inkább hozhatók kapcsolatba a lehetséges világokkal, a képzelt lények kertjével, mint a Linné által megalapozott rendszer alanyaival. Ezek az alkotások ugyanakkor együttesen olyan összefüggéseket képeznek, amelyek a létrehozott „lényeken“ túl utalnak a számos potenciálisan létezőre is, amelyek ezáltal a maguk módján, potenciálisan egzisztálnak abban a létmódban, ahonnan az alkotások is vétettek: amikor találkozunk velük, a kiállításokon, gyűjteményben egyberendeződve a maguk természetes helyéből kiragadott lényekként funkcionálnak. Itt is aktívak a címek, amelyek „életükre“, „történetükre“ utalnak, úgyszintén létrehozva egy olyan jelentést, mintha a jelen lévő exponátumok valamilyen jelen nem lévő nagyobb egységbe tartoznának. Ez a vonatkozás ugyanakkor indokolja kiállításukat, ezáltal ugyanis értelmet nyernek szokatlan jegyeik is. Mintha egy nagy történet szereplői lennének, akik a nagy történet nélkül maradtak. De az egész történetért állnak itt helyt. Így a Pegazusné nevű szobor is, amely a talált anyag meglévő formáinak fölhasználásával készült, és az alkotás játékában ruházódott föl ezekkel a formákat fölhasználó, ugyanakkor ellenpontozó, „játékos“ elemekkel. A cím a „hozott“ lófej formát emeli ki a mitológiai megnevezéssel, a -né képzővel pedig egyrészt a női hasonlóságra utal, ugyanakkor pedig rámutat az egész figura nonszensz jellegére, radikális másságára is. A cím csak emberi megnevezés, rögzíti a bepillantás szemszögét abba a titokzatos világba, amelyről csak annyit tudhatunk, amennyit a szobor közöl a maga jeleivel. Abban a nagy egészben, ahol ezeknek az alkotásoknak a helyük van, ahonnan a művek által létrehozott fikció szerint tulajdonképpen kivétettek, ott mindennek értelme, magyarázata, teljessége van. Itt pedig küldöttekként, üzenethordozókként szerepelnek, ahogy ez a szerepkör a másságok esetében bizonyos mértékben mindig létrejön.

A madarak világa

Györgydeák térbeli alkotásai a figuratív-nonfiguratív megkülönböztetést teszik próbára. Egyrészt értelmes viszonyba hozhatók a földi világ létező térbeli formáival, és zömükben valamilyen élőlényekre, újabban többnyire madarakra emlékeztetnek, ugyanakkor egészen nyilvánvalóan nem ábrázolnak, nem is hasonlítanak, csupán jelzésszerűen emlékeztetnek valamilyen lehetséges, vagy lehetetlen lényre. Györgydeák kezdetben bübüknek nevezte ezeket az alkotásait, ezzel a szótárilag nem létező, ugyanakkor a baba, bábu, bubus stb. szavakkal való hasonlósága révén mégis bizonyos jelentéstartományokat megmozgató szóval. Ezek leginkább a gyermekibe utalt szférákat jelentik, a játékot, a reálison kívüli jelenségek reálisként való elfogadását, befogadását. Az alkotások többek között a képzelt lények „ábrázolásának“ nagy hagyományával folytatnak dialógust. Györgydeák azonban nem arra törekszik, hogy tendenciózusan minél különösebb, minél bizarrabb lényeket alkosson meg, inkább a rögtönzés, a meglévő anyagokkal, és a létező élőlények formáival és ábrázolási hagyományaival való játék jelei olvashatók le az alkotásokról. Ezért a művek létrehozásának módja, illetve a hasonlóságok létrehozásának domináns eszközei is figyelmet érdemelnek. Meghatározóan nem amorf anyagból formálja meg valamire emlékeztető figuráit, hanem valamilyen természeti alakzatban vagy használati tárgyban látja meg azokat a jegyeket, amelyeket aztán eredeti környezetükből való kiemelésükkel, a műalkotásba való beépítéssel aztán a szemlélővel is megláttat. Vagyis nem valamilyenre formálja az alkotáshoz használt anyagot, hanem a véletlenszerű, föllelt, meglátott formákat használja jelként, hangsúlyosan eltérve ezzel a célzott ábrázolástól, poétikájának lényeges elemeként tüntetve föl a maga alkotói aktivitásának redukálását. Ez az alkotásmód távol áll a klasszikus „mívesség“-től, és inkább a barkácsolást juttatja művészi szerephez, akárcsak festményei, illetve reliefjei esetében. Nem eltünteti az eggyé formálás eszközeit, hanem előtérbe állítja. Rafiával, zsinegekkel kötözi össze a különös formájú fadarabokat, nagy öltésekkel összevarrja, durván, láthatóan egybeszegezi őket saját készítésű faszegekkel, vagy a kézimunkát és az anyagszerűséget láthatóvá hagyva gipszeli, ragasztja egybe szobrait.

A madarak fokozatosan váltak Györgydeák központi motívumává. Megkülönböztetett figyelme a madarak világa iránt egyébként grafikáiban is megmutatkozik, de háromdimenziós alkotásainál teljesedik ki igazán. Ezekről a madárfigurákról a legkönnyebb negatív állításokat megfogalmazni: a madarakról alkotott képzeteinkhez képest negatív állításokat. Ezek a madarak nem szépek, nem könnyedek, nem is emlékeztetnek a repülésre – madárságukhoz képest is rendkívül mások. Madárszerűségük ellenére megállásukban, mozdulataikban antropomorf elemek vannak, mindegyik esetében megképződnek az egyéni identitásnak valamiféle elemei: beazonosíthatók rajtuk a vidámság, szomorúság, levertség, aktivitás, passzivitás, egyszerűség, bonyolultság, barátságosság, elzárkózás, stb. jegyei, egyik-másiknak mintha kora is lenne, fiatalnak, rámenősnek vagy éppen öregnek, netán morózusnak hatnak. Műalkotásként ezektől lesznek egyediek, ezek által a jegyek által, másságukban, egyediségükben lesznek megközelíthetőek, ezeken keresztül lehet megkezdeni velük az ismerkedést, illetve egymással is viszonyba állíthatók, egy kiállítás kompozícióján belül például jól megfigyelhető kommunikációjuk.

Mindezek a sajátosságok itt is a befejezetlenség irányába mutatnak, akárcsak képeinél. Az alkotások ilyen jellegű nyitottságát Györgydeák aktívan is kihasználja, az egyszer már késznek tekinthető, kiállításokon már bemutatott alkotásokat továbbra is nyitott, tovább alakítható entitásokként kezeli, a korábban élénk tolldíszben pompázó, aktív jegyeket felmutató madár idővel elveszti tolldíszét, megkopik, megvénül, „lelassul“, érvényre juttatva így az időbeliséget az alkotásokban. Mivel ezek a szobrok nem valamiféle külső, fajtánkénti vagy egyedi ábrázoló céllal születnek, így végtelenül sok madár megalkotása fér bele a művészeti koncepcióba, vagyis az alkotások ezzel sem a tökéletességet, a befejezettséget implikálják, hanem a bővíthetőség, az esetlegesség, a befejezetlen folyamatosság elvét hangsúlyozzák.

[2] Hans-Georg Gadamer (1994) ‘Épületek és képek olvasása’, in A szép aktualitása, Budapest: T-Twins Kiadó, 157—168.

[3] Gadamer: I. m.

[4] Gadamer: I. m.

[5] Thomka: I. m. 11.

[6] Thomka Beáta (1998) ‘Képi időszerkezetek’, in Narratívák 1. Képleírás, képi elbeszélés, Budapest: Kijárat Kiadó, 9.

A gyermekeket már mindenhol ágyba dugták. Az egyik szobában, ahonnan már kimazsolázták a fényeket, két kisfiú fekszik az ágyban. Az egyikük fejében álomképek pislákolnak, a másik még az ébrenlét felszínén imbolyog, akár egy kivilágított bója.

Néha kipillant az ablakon: az éj zománcát kiégették a csillagok. Távoli nyerítések gomolyognak a kéményekből szálló füstfelhők között. A falu horkolásától recsegnek-ropognak a falnak támasztott magányos létrák.

Telnek a percek, hurkot kötnek az órák – ez a fiú még mindig ébren számolja a távoli farkasüvöltéseket. Lábujjait dörzsölgeti, félholdakat rág a körméből – gondolatai szüntelen galoppolnak a homloka mögötti színpadon.

Egyszer csak szörnyű nyikorgás hűti le a szobát, ahogy lassan kinyílik a ruhásszekrény ajtaja. A méretes faláda, amelyről banánfürtként csüng mindig a dohszag, úgy tátja szélesre az ajtaját, mintha csak egy éhes vámpír koporsójának a fedele nyílna ki az éjben. Micsoda dögvirág. A nyikorgó hangot leszámítva még mindig teljes a csönd: egyedül a fiú bordarácsai között verdeső szív hullajtja tollait. Az ifjú tekintetben rettegés hízik, a takarót magasan az arca elé húzza, és majdnem fel is köhög egy éles sikolyt, amikor azt látja, két hatalmas fekete szem bámul vissza rá a korommal kimeszelt szekrényből. Egy ló irdatlan pofáját pillantja meg a felakasztott ruhák sorakozó kísértetei között, izgatottan emelgeti le és fel hatalmas fejét. Fújtat és prüszköl, majd patái máris a padlón koppannak, ahogy előlép rejtekéből.

Több se kell a fiúnak, teljesen magára húzza a pokrócot. Hallgatja, ahogy az állat lábai az ő és az öccse ágya között kocognak. Olykor halkan prüszköl, ilyenkor habos nyál csöppen mindkét takaróra. Mit akarhat ez a paripa? Mintha vacillálna a két gyermek között. A fiúnak pedig már rég segítségért kellett volna rikoltania, kizökkenteni hangjával az éjszakát, mégis képtelen a síráson túl bármi másra. Amikor némi erőt vesz magán, akkor is csak annyi telik tőle, hogy kilessen a takaró alól, és attól, amit ezután lát, rögtön összenedvesíti a pizsamáját.

Istállószag derengése. A ló – hatalmas, mogyorószín telivér, izmai betonból, szemei csillogó bogártojások – a kistestvére ágya előtt áll, és tócsába csöpögteti a nyálát. Majd egyszer csak szélesre tátja a száját, a szélesebbnél is szélesebbre, akár egy anakonda, úgy akasztja ki szörnyű állkapcsát, amely máris akkora, hogy elférne benne egy ember feje. De még ennyivel se éri be, tovább tágítja azt a szörnyű, habos pofát, amelyben a fogak élesen csillognak, akár a kagylók. Csontrecsegés, mintha ágakat törne valahol a szél, egy hatalmas gyomor korgása, majd zsupsz, mint kígyó a malacot, máris nyeli el az ágyban fekvő gyermeket. Idáig tartott a csönd, a másik ágyban a fiú kidobja szájából a megérlelt kiáltást, a paripa pedig nagyot nyel és a gyerek felé fordítja hosszúkás fejét. Szemeiben arcok olvadoznak, az egyik ilyen arc az elnyelt kisgyermeké. Ezt látva a kisfiút oldalba billenti végre a bátorság. Felpattan az ágyból, a párnáját nyeregként a megtermett patás hátára dobja, és maga is felugrik rá, hogy szavaival vakolja ki a kegyetlen éji kísértet fülét: – Gyí, te görény! Addig csörtetem csontjaidat, míg fel nem okádod a kisöcsémet! Kifullasztalak, te szerencsétlen, behorpasztom az oldalad sarokcsontommal!

Deszkákat rázó nyerítés a válasz, a paripa felágaskodik, de levetni szigorú lovasát nem tudja, így hát nekiindul a szoba ajtajának és áttöri azt. A hátán szorosan kapaszkodó gyermek felperzseli dühös tekintetével a sötétséget.

– Gyí, gyí te őrült! Soha nem eresztelek! – sikongat, a ló pedig máris a konyha felé tereli magát, átugorja a szekrényeket, sörényébe kanalak és villák akadnak, majd áttör egy újabb ajtót, és máris a hold-meszelte udvaron kavarog. Orrából pára szökken, a gyilkos láng füstje, amely felemészti az arcokat.

Erre a felfordulásra aztán álomjárásba kezd rögtön a falu. Sárga négyzetek gyúlnak a havon, ahogy kitárulnak mindenhol az ajtók, és máris felsorakoznak a hálóingek. Hátrafelé járva gyülekeznek a főtéren, ahol hatalmas tüzet raknak a párnáikból. Szemeik csukott ablakok, hajukból borítékokat fúj ki az éjszakai szél.

– Ma éjjel veszett a csönd! – kárálják. – Világítótornyok mögött bujkál a hold és a félelmek tartanak házkutatást! Hozzatok nyílkilövő szerszámot! Lelőjjük a fényes borsókat az égről!

A fiú átugrat a párnákból nyíló lángszirmok fölött, oda-vissza röpköd az alvajárók sorakozója felett. Olykor túl magasra száll, ilyenkor kezét végighúzza az égen, és ahogy ujjbegyeit csiklandozzák a pihék rájön: egymás mellé fektetett varjútollakból áll az éjszaka. A rések közül világító nap pedig maguk a csillagok.

A falubeliek most ágyakat vontatnak a hóban. Bicskákkal bábukat faragnak belőlük és sorra a máglyára dobálják őket.

– Csiklandozza fületeket az elmúlt éjszakák megannyi álma! – kiabálnak. – Ültessen hamut fejetekbe a mindennapi felejtés!

A bábuk hirtelen életre kelnek és jajongásaiktól messzire szaladnak az ágy alól az éjjeliedények. Kalapácsok veszik üldözőbe a macskákat a padláson, fejükből kiütött fénylő szemeik szentjánosbogarakká változnak és körbe dongják a kifeszített ruhaszárító-köteleket.

A villanyvezetéken kötéltáncos járja a csárdást: sarka szikrákat ver, a fényzuhatag alá lányok állnak lemosni magukról a fekete hajszínt. Ragyogó szőkén futnak aztán szerte az éjszakában, a fejüket övező fény, akár a glória. Ragyogó hajszálaik összecsipegetik a szívszerelmet, szempilláikon fennakadnak a hálószobában visszhangzó buja nyögések.

Sok-sok rovarlábat növeszt egy udvaron fekvő vasvilla, és rögtön elindul, akár egy százlábú, hogy lábikrán szurkálja az egyhelyben ácsorgókat. Eközben a nyargaló fiú már a ló lobogó sörényét tépkedi, aki fáradtan kiokádja végre az elnyelt, szendergő kistestvért, egyenest a falubeliek lábai elé.

– Tűzre a bábukat! – zsongnak az alvajárók, azzal magasra emelik a még mindig álomban kalimpáló kisfiút.

– Ti őrültek! – kiabál a magasból, a ló hátáról a fiú. – Nem bábu az, hanem az egyszem kisöcsém!
De már vetik is a tűzre. Füleikben gyertyák fészkelnek, amiket nem gyújt meg a szó.

– Őrültek! – sikolt a lovagló, és próbálna már lekecmeregni a paripáról, próbálná zabolázni az állatot, de az csak gyorsít, egyre feljebb és feljebb repül, suhan, csíkokba olvadnak mellettük a csillagok. Kiborul az éjjeliedényekből a vitriol. Behorpadnak a bölcsők. Szarkalábak fojtogatnak egy gulyát.

– Soha nem eresztelek! – szólal meg váratlanul emberi hangon két nyerítés között a paripa, majd hatalmasat prüszköl, és még tovább emelkedik. – Majd elviszlek én az égi istállóba! Ott majd kifőzik belőled a kányát! Szivárványokkal verjük hurkásra a segged, és kipeckeljük a szemed varázspálcákkal!

Azzal eltűnnek a falu fölött gomolygó sötét füstben. A gyereksírás permetként hull a falubeliekre, eloltja a tüzet, felgyújtja a villanyokat a fejekben. A korom még egy ideig masszírozza a vályogépületek hátát, majd páncélt képez a csönd.

Valaki vontatókötelet dob végül a hajnalra, a legények sorba állnak és jól meghúzzák.

Egy kakas téblábol a tetőn. Lecsípi az égről a holdat.

ma éjszaka közömbösen
sétál köztünk a folyó

a víz sötétlik
nem úgy, ahogyan máskor szokott,
mert most naplementekor nem láttam szemeidből
a fényt átszökni a városra

a hullámtestű hattyúfodrok
a parton már csak kövekre fúlt
tetemvergődések, amikor
a túlpart megvető távolához simulsz

messze vagy ahhoz, hogy csókoddal árulj el

gondolatok haikumagányával
kacsázok
benned merülnek alá

hajnalban majd lepedőverítékbe
fagyva ébredek
valahol a túlparton te épp
be fogod kapcsolni a melltartódat
és elárulsz valakit

reggel

a tükörben motoszkál valami ócska B forgatókönyv
párába takaródzott álomlenyomat
te ott állsz mögötte fülembe súgod csapzott hajad
vállamra tapad arcod és csorog néhány hideg csepp hátamon
az is te vagy
az eltitkolt valóságod
ami ebből a kameraállásból nem látszik
ahogyan végig fut
a fürdőszoba belereszket és megrázkódik a celluloid
a vetítőgép a torkán akadt szalaggal küszködik
az utolsó vízcseppek is a földön végzik
és én ott állok a száraz tükör előtt
üresen visszabámulva egymagamra

Tomislav Marijan Bilosnić monotípiával készült önarcképei megerősítik a fenti felvetést. Ábrázolt (én)karaktereinek arcvonásait figyelve szemmel látható az emberiség bölcsőjének maszkjaitól a mai kor szilárd modernizmusáig tartó változás. Bilosnić munkáin egyértelműen felismerhetők az öröm, a bánat, a melankólia, a cinizmus archetipikus érzései, mint ahogy világosan kimutathatók az őt inspiráló művészi hatások is.

Szinte lehetetlen tehát nem észrevenni a Picasso-Bilosnić párhuzamot, közelebbről pedig az Avignoni kisasszonyokat, mint Bilosnić művészi és szellemi kifejezésmódjának ihletőjét. Ebben a tekintetben különösen érdekes lehet, hogy a horvát művész önarcképein az a piros a domináns szín, amelyet Picasso is használt, amikor pályája korai szakaszában megfestette apja akvarellportréját. Vajon a titok a vérben, a vérvonalban van? Az önarckép saját genetikai meghatározottságunkra emlékeztet bennünket?

Szükségesnek látom visszatérni arra, hogy Bilosnić alkotómunkája, noha az ősi értékekből és kultúrákból merítkezik, mégis a modern idők gyümölcse. Amikor önmagát mintázza tehát, egyfajta misztikus behatolás történik szelleme titkaiba és saját maga felfedezésébe.

A meleg tónusok homályos foltja felfedi az előítéletek ködének csapdájába esett világ bizonytalanságát. Ilyen foltból születik az élet, ebből jön létre az emberi szervezet, mint ahogy az elsőre véletlennek tűnő tintafolt is elárulhatja a levél rejtett üzenetét. A folt a forró, fekete, afrikai földet vegyíti a teremtés lélegzetével, a folt az első esőcsepp a naptól és imádságtól eltorzult fekete arcon. Afrikai nocturne, a maszkok tánca, szellemidézés a szélben, ritmus, amely Bilosnić monotípiájának játékterében megváltoztatja a tűz színeit.

A Bilosnić-portrék megtekintésétől többet kapunk, mint a nap-nap után Zadar utcáit rovó megszokott arcot. A költő, a festő, az újságíró arcát. A művész ugyanis nagylelkűen utat mutat számukra lelkéhez is. Azt kínálja, amit a legnehezebb elfogadni, amivel sokszor oly nehéz szembenézni. A karakter sokféleségét. Hol egy japán szamuráj portréját, hol pedig a Majakovszkijjal azonosuló férfi arcvonásait.

A színekben hangulatok áramlanak, míg a mosoly és könny közötti különbség szinte észrevehetetlen. De amint a szomorúság, úgy a szerencse is beindíthatja az alkotómunkát. A maszk filozófiája éppen e különbségek elfedésére szolgál. Mintha azt kérdezné tőlünk Bilosnić: vajon ki tudja eljátszani egész életét súgó nélkül? Ki az, akinek nem kell valamiben színészkednie? Lehet, hogy csak az – kínál választ is rögvest –, aki nyíltan beismeri arcának, arculatának érthetetlenségét, örökké változó voltát.

Tomislav Marijan Bilosnić a monotípia segítségével saját karakterét és jellemét mutatja meg, nyitja ki. Az emberi szív nála levéllé változik, a tenger vére emberi vérré, a tavasz ébredése magával hozza a szem kíváncsiságát a fény iránt. A piros szín pedig a Nap színe. A férfias isteni Mediteran (Senghor Afrikája és Picasso Európája), és a bíborvörös, őszi, zadari naplemente.

Önarcképeiben Bilosnić egyforma mértékben ábrázolja a harcost, a költőt, a bölcset és az intrikust. Az ismételt egyedivé válás pedig ugyanaz, mint többféle életet élni különböző személyiséggel, méghozzá úgy, hogy mindeközben következetes is maradjon az ember önmagához. Ez sokkal több a természet utánzásánál, a mimézisnél. Ez maga a művészet csúcspontja.

Galéria>>

forgó

A forgandó szerencséről esvén szó
igazán nem azért, de bátorkodnék
megjegyezni, hogy ami forog,
többnyire körbeér, úgyis mondhatjuk,
magába fordul.
Ami pedig 360 fokban mozdul,
valójában nem mozog.
Legalábbis filozófiai értelemben.

Végre valahára elereszti tovább aludni

Na jó, hát nem jutottunk valami nagyot előre
pár érzelmi húr pendítve, olcsó poén lelőve
most már tényleg aludd ki magad, én is azt tervezem,
amiket összeírtál, a korrektúrát elteszem
és fontolgatom, hogy majd esetleg csak azt adom ki
tudom, tudom, le van szarva, hagyjalak már aludni
és most olyan mehetnéke van, hogy szinte már szalad
de azért előtte még mint Sajó rámnéz holnap bejön?
és visszabújnak vele a sírba a kölcsönkapott szavak.

E két verssel ajánljuk szerzőnk, Nyerges Gábor Ádám az Ünnepi Könyvhétre megjelenő második verseskötetét.

Minden gyermek a szülői gondoskodástól függ, nem tagadom ez így volt velem is. Szüleim különös élvezetet találtak a gondoskodásban, abban, hogy a gondomat viselhetik. Ebből a természetes érzésből kifolyólag még kisbaba koromban sok egyéb kifejezésmód mellett nagy szerepet kapott az életemben a firkálás. „Mindent, ami a babának kellhet!” csatakiáltással gondoskodásban bajnok szüleim ceruzát és papírt adtak a kezembe, és érezhetően megnyugodtak, ha firkáltam. Ekkortájt készülhettek jellegzetes formájú firkáim, amelyek azonban nem sokban különböztek a hasonló korombeli gyerekek nem kevésbé jellegzetes firkáitól. Kezdetben úgy jártam el, hogy a papírt mozgattam a ceruza alatt, de később arra is rájöttem, hogy a ceruzát mozgatni hatékonyabb, remekebb elfoglaltság, boldogságot is okoz, és már nem csupán a plüssmacimat dicsérték a felnőttek, hanem engem is elismerő szavakkal illettek. Bár képességeim lassacskán fejlődtek, azért ténykedésemnek volt látható eredménye is. Egyszerű, de lendületes alapfirkáimat már egyre nagyobb könnyedséggel képekké kapcsoltam össze, alakultam, mint minden gyermek, fejlődésemet ösztönösen rábízva a játék kábító illatára, eljutva a játékos rajzolás szakaszába.

A játék és rajz békés tevékenységek. Legtöbbször együtt járnak, bár nem tűnnek fölöslegesnek, nincs kézzelfogható hasznuk, csak magáért a cselekmény öröméért folyik mindkettő. Gondoskodó szüleim arcán ezért hamarosan az aggódás jeleit láttam megjelenni. A „menteni a menthetőt” jelszó alatt finomkodva, de határozottan próbáltak egyéb kifejezésmódok felé terelni. A művészet úri munka, figyelmeztettek, nagyon sokat kell majd „költened” fiam azért, hogy mindig játszani tudjál.

Mint utólag kiderült, egy picit későn jött már az intelem, szerényen, de játékosan fejlődő személyem álmaiba becsúszta-kúszta magát a Kép, ez a cseppet sem ijesztő, de mégis veszélyes óriás, s rám tekeredett, így rohant velem az időben előre. Ami azért fura, mert a valóságban irtóztam mindenféle képtől, mindenhol éreztem az ismeretlen, agresszív és veszélyes képszagot, csak tisztes, jókora távolságból voltam képes nyugodtan szemlélni, netán csodálni a képet. Nem így történt ez az álmaimban, ahol ösztönös tudás hajtott mindkettőnket a célunk felé, úgy, hogy nekem fogalmam sem volt hová, meddig kellene majd eljutnom, de mindig felismertem az utat, ha már előttem állt. Szépen felcseperedtünk, és ez idő alatt a kép teljesen autonóm szférába került.

Az ember egy adott korba, és annak kultúrájába születik bele, ilyen szempontból létezése determinált; manapság például mindannyiunk életét a média befolyásolja. Ma már vitathatatlan, hogy a kép uralmát éljük, a kép már külön utakon jár, nem tart olyan szoros kapcsolatot a szöveggel, mondjuk ki nyugodtan, hogy semmivel és senkivel, kerüli az önkényes kombinációkat, megszületik, önálló lesz és átveszi az uralmat. A média csatornáin minden korosztályhoz – kivétel nélkül – nagyon tudatosan irányított képek jutnak el, és az ezekbe kódolt jelrendszerek határozzák meg az emberek érzéseit és gondolatait. Még háborúzni is a kamerák lencséje előtt háborúzunk. Ami ebből az egész világból megmarad: a képek. A képek átveszik az uralmat az eszmék felett. Az ideológia fokozatosan és általánosan imagológiává változik át. Bármennyire akarnánk is tiltakozni ez ellen, bármennyire szeretnénk érzéseinknek másként hangot adni, képek nélkül már nem hallathatjuk a szavunkat.

Művészetemben még számomra is marad valami rejtélyes vonás, valami kiismerhetetlen, ami alkotói alaptermészetemből következhet, melynek talán fő forrása az emlékezés, pontosabban a képi emlékezés. Ezért úgy tartom, hogy képfilozófiám inkább intuitív, alakjaim, formáim nem beszerzettek, hanem legtöbbször genetikus emlékezetemből, élményeim feldolgozásaiból fakadnak. Sokszor érzem úgy, mintha képeim sajátossága egy gyermek intuícióiból eredne, aki a szimbolika nyelvén tud némi megnyugtató választ adni önmagának, a világnak, és inkább hisz a láthatatlanban, a Mesében, mint a hétköznapi valóságban. Talán ebből eredhet az is, hogy műveim tárgyait képről képre más metaforikus jelentéssel töltöm fel, azt sugallva ezzel, hogy művi világunkból végképp kiveszett a valóság.

Természetesen nyitott szemmel járok magam is, így érzékelem a megjelent gyermekkönyvek sokaságát, amelyek között nagy százalékban találni túlzott, ízléstelen illusztrációkkal dekorált, átírt, lerövidített, és bizony romboló hatású meséket!

Mióta lehet például egy Nagy László-, Ady-, vagy Szécsi Margit költeményt másképp olvasni vagy szavalni, mint ahogy azt a költő megírta? És miért lenne ez másképp a jó mesével? Tudom persze, hogy népmeséink nyelvezete, szófordulatai a különböző gyűjtések során és gyűjteményekben eltérhetnek egymástól, de ezúttal a műmesékről igyekszem írni.

A kialakult helyzet javításának érdekében más és más megoldási kísérleteim voltak, így mint a könyvajánlás, kölcsönzés, kötetlen beszélgető-fórum szervezése. Sajnos sok esetben érdektelenséget tapasztaltam, ugyanakkor, akik nyitottak voltak a téma iránt, őket nem kellett meggyőznöm az értékes irodalmi nevelés fontosságáról.

Addig-addig, míg fordítva nem kezdtem gondolkodni a kialakult helyzet megváltoztatásáról. A csoportomba járó idősebb gyermekeket – természetesen a szülő beleegyezése és kezesség vállalása után – beírattam a Kaposvári Megyei Könyvtárba, ezzel egyidejűleg pedig gondosan kiválasztott, általam többször elolvasott és átgondolt gyermekirodalmi élményekkel „bombáztam” őket. Ezek között válogatott népmeséink, Lázár Ervin, Csukás István, Boldizsár Ildikó mesegyűjteményei, Fésűs Éva, Kiss Anna, Orbán Ottó, Lackfi János versei, valamint rendszeres bábszínház-látogatás  és egy nagyszínházi élmény is szerepeltek.

Így jött el aztán a könyvárlátogatás napja. Ezidáig csoportomból csupán egy kislány járt az intézményben. Első alkalommal a gyerekek a könyvtárhasználattal ismerkedtek meg, a könyvek csoportosítási módjaival, műfaji jellegzetességekkel és magával a kölcsönzéssel. Nem utolsó sorban pedig a helyhez illő alapvető viselkedési szabályokkal. Meglepetésemre és nagy örömömre – bármiféle ráhatás nélkül – azt tapasztaltam, hogy azokat az értékes gyermekirodalmi műveket keresik, böngészik és kölcsönzik ki önállóan, amiket tőlem halottak. Látogatásaink során ismeretük mind jobban és jobban bővül, a foglalkozások során sokoldalú tapasztalatra tesznek szert. Megtanulták a könyvek szeretetét, azok megóvását és a felelősségtudatot. Izgalmas várakozással kérdezgetik, hogy mikor megyünk legközelebb, ezen túl pedig – tudom, mert a gyermek mindent elmond – a szülőkkel is elolvastatják a hazavitt könyveket.

Ehhez az irodalmat megszerettető folyamathoz először véletlenül, azután pedig tudatosan kapcsolódik a következő, számomra nagyon izgalmas történetünk is. Szülői kezdeményezésre, a gyermekekkel megtekintettük Magyar Krisztina illusztrációit, melyeket Fésűs Éva meséihez készített. A kiállítás egyben felhívás is volt egy mesepályázathoz. A csoport tagjai minden, a rajzokon látott szereplőt, történetet megfigyeltek, megjegyzéseiket lejegyeztem, majd az óvodába visszatérve az élményekről rövidebb-hosszabb mondatokat is megfogalmaztak.

Ezeket a töredékeket igyekeztem összerendezni és valamiféle keretbe foglalni. Ebből született a Ciprián és Boróka című közös mesénk. Tudom, hogy ennek a „műnek” egyáltalán nincs irodalmi értéke, de célom nem is ez volt.

Meggyőződésem viszont, hogy felelős hozzáállással, tőlünk, pedagógusoktól elvárható irodalmi ismerettel képesek vagyunk befolyásolni az utánunk következő generációk értékítéletét és ízlésvilágát.

Ciprián és Boróka

Hol volt, hol nem volt, lehet, hogy volt, az is lehet, hogy nem volt, volt egyszer egy apróbbnál is apróbb városka a városkában pedig egy icipici játékbolt. Ebben a boltban mindenféle csudadolgot lehetett vásárolni: búgócsigát, pörgettyűt, pislogó babát, babakocsit, vonatot és színes ceruzát.

Én is bementem és észrevettem, hogy a sok játék közt van a legfelső polcon egy régi, ütött-kopott bőrönd.

Leemeltem, leporoltam, de a zárja nem nyílt! Hiába fényesítettem a csatját… Ekkor elhatároztam valamit, hazaviszem, otthon majd csak akad valaki, aki segít nekem abban, hogy megtudjam, mi van a bőröndben.

El is indultam vele hazafelé, el is fáradtam, így néha-néha letettem a földre és ráültem, míg megpihenek egy kicsit. Egyszer csak valami izgést-mozgást, ficegést, zizegést, zörgést hallottam a belsejéből, aztán meg hipp-hopp kipattant a csatja és egy apró cipész ugrott elém apró kalapáccsal a kezében és egy gyönyörűséges aranycipellőt sarkalt éppen.

Először egy kicsit megijedtem, de azután összeszedtem minden bátorságomat és így szóltam hozzá:

– Az én nevem Boróka, hát te ki vagy?

– Hát nem látod? Cipész Ciprián vagyok, és egy hosszú orrú, haragos öregasszony látod, ilyen apróvá varázsolt! Még a tenyeredben is elférek! Boszorkány volt, azt mondta addig tart a varázslata, amíg olyan cipellőt nem tudok készíteni, aminek a sarka soha nem kopik el, bármennyit is táncol benne Tilla királykisasszony.

– Én szívesen segítenék neked, ha útközben elmesélnéd nekem Tilla történetét.

– Szívesen – mondta Ciprián – egyik kezedben hozd a bőröndöt, másik tenyeredben pedig vigyél engem, hogy jól halld a mesémet. Meglásd, ilyen történetet még sohasem hallottál!

Tilla egy tarka-barka mesebeli várban lakott az erdei tisztáson, egy csillogó vizű tó mellett a testvérével. Őrzőik is voltak, de nem ám akárkik! Volt ott csacsi, ló, kutya, róka, sün és bagoly. Tilla értette az állatok nyelvét és gyakran beszélgetett is velük a madarakról, virágokról, télről, nyárról, hóesésről, esőről, szélről és napsütésről. Kemencében kenyeret sütöttek, a kútból friss vizet húztak. Így éldegéltek békességben, szeretetben, álmukat angyalok vigyázták.

Egy madárfüttyös tavaszi reggelen mikor Tilla éppen a mókusokkal beszélgetett egy nyalka huszár lovagolt át a tisztáson. Megállt és azt kérdezte:

– Hogyhogy te tudsz a mókusokkal beszélgetni? Ki tanított meg erre téged?

– Tudod, én itt születtem, és amikor a testvéremmel kisbabák voltunk ezek az állatok ringatták a bölcsőnket, ők gyűjtöttek nekünk erdei szamócát, szedtek nekünk vackort a fáról és elalvás előtt az ő meséiket hallgattuk, Télen a bárányok melengetnek bennünket. Hát így történt.

– Megtanítanád-e nekem is az állatok beszédét? – kérdezte a huszár. Meglásd, elviszlek akkor a király városába egy olyan, de olyan mulatságba ahol sohasem ér véget a zene és a tánc.

Tilla nagyon kíváncsi volt, hogy milyen is lehet ez a város, így hát ráállt a dologra. Ám akárhogy is próbálta a huszárt megtanítani az állatok nyelvére az nem értette, bárhogy is próbálkozott Tilla.

– No, sebaj, azért is elviszlek téged a mulatságba, mert tetszel nekem nagyon!

Fel is ültek a ló hátára, és mint a villám egy szempillantás alatt a király városába értek. Tillának vettek aranyruhát, aranycipellőt és messziről hallották, hogy már szól a muzsika, állt a bál a palotában. Bevonultak a táncterembe, ropták a táncot, firegtek-forogtak… Hanem egyszer csak Tilla aranycipőjének a sarka elkezdett elkopni.

– Most hogy mulassak, hogy táncoljak tovább? Nézd, elfogyott a cipőm sarka! – fakadt sírva.

– Sebaj, egyet se búsulj, amíg engem látsz! Keresünk egy cipészt, aki majd megjavítja.

Elindultak. A sarkon túl kétszer fordultak jobbra, megkerülték a város szökőkútját és oda is értek a cipész műhelyéhez. Az ajtó fölé egy pár csizma volt lógatva alatta táblára írva:

CIPÉSZ CIPRIÁN

Bekopogtak, ajtót nyitottak, köszöntek:

– Jó napot kívánok kedves Ciprián úr. Elhoztuk megsarkaltatni ezt az aranycipellőt, kérünk, javítsd meg.

– Tedd csak fiam oda az asztalra, mindjárt neki is állok! Ilyen gyönyörűséget úgysem hoznak hozzám minden nap javításra. Addig is üljetek ide mellém, beszélgessünk. Sokat vagyok itt egyedül magamban.

– Köszönjük szépen.

A cipész pedig hozzálátott a munkának igen ám, de akár százszor is visszaillesztette a sarkat az aranycipellőre, ám mikor Tilla a lábára húzta, azon nyomban elkopott.

Újra és újra megpróbálta, de megint csak így járt.

És akkor honnan, honnan nem betoppant a cipészműhelybe egy hosszú orrú haragos öregasszony, belenyúlt a köténye zsebébe és abban a pillanatban varázsport fújt a cipészre és abban a pillanatban olyan apróvá varázsolta, hogy nézzétek! Elfér a tenyeremben!

Így lett hát vége a mulatságnak.

Tilla hazament a testvéréhez, erdei barátaihoz, akik bizony sokat búsultak amiatt, hogy így otthagyta őket. Volt is nagy öröm, mikor hazaért! Körülugrálták a mókusok, a bárányok, a csacsi, a madarak, a sün, a bagoly és a róka is.

– És most mi lesz veled apró Ciprián, hogy vége a mesédnek?

– Tudod mit, Boróka! Tegyél bele engem ebbe a bőröndbe és vigyél vissza a játékboltba, hogy legközelebb, ha más is észrevesz engem a legfelső polcon, neki is elmesélhessem ezt a mesét.

Lassú, nehéz munka ez, a tél hidege szorongatja torkát. Telnek a percek, s egyszer csak feljajdul a boglya, ahogy belé fúrja a hegyes vasvillát. A fiú ijedten ugrik hátra. Rögtön a kupacnak szegezi a kérdést: – Miféle férgesség pattog ebben a tarisznyában?

Pelyhedző arcára kiül a döbbenet, amikor a boglyából egy csinos, fiatal lány mászik elő. Fekete hajából madárfészkek hullnak a földre.

– Csak hogy rám akadtál, édes szerelmem! – kezdi trilláját a lány, miközben lesöpri magáról a jeges szalmát. – Mintha az idők kezdete óta tartana bújócskám. Már-már attól féltem, előbb találnak rám a környéken ténfergő lovak, és szigorú fogaik lelegelik a húst csontjaimról. De végre itt vagy, ó, hercegem! Máris készítek neked koronát a szénából, amit majd meggyújtok fejeden. Ragyogni fog, akár a glória!

A legény alaposan szemügyre veszi a fruskát. Formás alakja, tejfehér arca, vadul szikrázó szeme egyből felmelegíti a szerelmet lelkében.

– Hát… Én aztán tényleg nem is tudtam, hogy téged kereslek – habogja. – De ha már így adódott a dolog, bizonyára nem tagadsz meg tőlem egy csókot.

A lánynak kedvére való ez a merész gerjedelem. Huncut kacagásba kezd, amitől kiugrálnak a mákszemek a gubákból.

– Neem – mondja, és rögtön rózsára csücsöríti a száját. A fiú közel hajol hozzá, hogy édes ajkához tapassza száját. Csukott szemmel csókolóznak egy ideig, a távolban harangzúgás csendül fel, de mire a legény kinyitja a szemét, a lány már sehol nincs, és egyedül a kolompok csilingelése mocorog a háta mögött. Ijedten pördül meg, de a bánatosan rágicsáló teheneket és a levegőben ficánkoló gyászmadarakat leszámítva senki sincs ott.

– Hát… Te meg hová lettél? – szakad ki a torkából, de felelet nem érkezik. Mire visszanéz, azt látja, hogy ismét csak egyben van a szénaboglya. Mintha egyetlen szálat sem húzott volna még ki belőle.
– Ó, hogy esnének szét az iránytűk! – sziszegi mérgében.

Kilincs kopog az ajtókon. Liliomok izzanak egy üres szobában. Kártyalapokat csapnak az asztalokra valahol. Sakkbábuk lépkednek maguktól egy kockás ingen.

Egy kibelezett tehén fekszik most a határban. Kitört, leszakadt lábai a tetem körül futkároznak, aminek egy fekete zongora legel tűzpiros húsából. Az ifjú legény vasvillával hány szét egy dér ette szénaboglyát. Széthordja, a hóra fekteti a sárga szálakat.

Szétfolyik az idő. Szikladarabokká változnak az anyák méhében a magzatok. Mire a fiú végez a széna kiterítésével, csalódottan roskad össze. Arra számított, egy lányt talál majd a boglya közepén, de egy doboz gyufát leszámítva nincs ott semmi. Szálkasebezte kezébe veszi a skatulyát, és messzire hajítja. Ekkor hó-ropogást, valakinek a lépéseit hallja maga mögül. Egy pillanatra azt hiszi, a szerelmese készül meglepni őt hátulról, de amikor hátranéz, elkedvetlenedik, hiszen látja, hogy csak az apja az. Lassan lépked, minden megtett lépéssel kicsit nagyobbra nő, deres szakállával a szél incselkedik.

– Hát ezt a munkát rendesen elvégezted – dicséri a fiát, amikor végre odaér. – Magam sem oldottam volna meg ügyesebben a feladatot. Most már hazajöhetsz. Elkészült az ebéd. A kinyújtott halak már a tányérban fekszenek.

A fiú összetört tekintete hamar elbizonytalanítja az öreget. A legény mesélni kezd a szénaboglyában felfedezett lányról. Az öreg figyelmesen végighallgatja, majd öblösen felkacag: – Alighanem a madárijesztővel találkoztál, édes fiam! Az ő szánni való lelke kódorog ebben a határban, olykor lány alakot ölt, és a fiúkat csábítgatja. Jobb, ha nem dőlsz be neki! Csak rászedi a nadrágokat.

De a fiú hajthatatlan. Láthatóan roskadozik a szerelem alatt, és szigorú tekintete hazaküldi az apját.
– Én addig el nem megyek innen, amíg újra nem látom ezt a lányt! Tapodtat sem mozdulok!

Az apa tehát egyedül tér vissza a faluba, hogy kártyalapokat dobáljon az ivókútba. Kavarog a kárhozat: víz tör elő a hajakból, a hónaljakban levágott fejű tyúkok kapirgálnak. Egy kibelezett zongora fekszik a határban. Ebben a zongorában egy lány fekszik, hangja, akár a muzsika, tekereg be a fiú lelkén: – Csakhogy rám akadtál, szerelmem! Már napok óta a lovak kerülgetnek, félelmem már szétszakított egy konyhát. A szétbomló varratok közül óralapok hulltak a csempére, vörös vérem összemocskolta a gyerekbakancsokat álmomban…

A fiú megcsókolni készül a lányt, de az eltakarja két kezével az arcát. Leválnak körmei, és kavicsokká változva koppannak a földön. Kopp. Kopp.

Az égen édesapja hatalmas arca lebeg át. Hangja mennydörgésként rázza a tájat: – Szánni való lélek ez! Csak bolondozik a fiúkkal, hiszen a madarak nem félnek már tőle, láthatod, már a hajába is fészkeltek. Unatkozó boszorkány! Soha nem adja oda magát, jobban teszed, ha elindulsz haza. Az ebéd már az asztalon gőzölög, lassan hidegre korbácsolják a kísértetek!

Macskák fulladnak a tejbe, nyávogásuk beköltözik egy ágyban fekvő öregasszony gerincébe. Ritmusra jár a tehenek kolompja: mintha csak harangzúgás reszketne a levegőben.

Fekete nyüzsgés. A határban egy ifjú legény vasvillával hány szét egy hatalmas kupac angolnát. Az állatok nyálkás, hosszú teste egészen egymásba csomósodott már. Úgy festenek, mint a kígyók, néma szájuk kívánságokat tátog az égre. A fiú átdöfi a vasvilla hegyét a csillogó testeken, véres maradékukat szétteríti a havon. Amikor végre elfogy a kupac, rálel a keresett lányra. Határozott hangon így szól hozzá: – Most aztán nem eresztelek! Hívatom a papot, most rögtön házasodunk!

A kemény szavak rögtön a hátára fektetik a lányt. Mellei átdöfik az égen röpködő madarakat. Ekkor azonban hatalmas szénakupac hull rá az égből, és maga alá temeti.

Zene andalog a felhők alatt. Gombostűk fúródnak a kavicsokba, a kardok felszabdalják a tojások héját. Egy lány nyelve alatt zongorabillentyűk fickándoznak.

Esküvői menet táncol elő a kolompoló állatok mögül. Csokornyakkendőket dobálnak a fiúra, a magasba emelik, majd az egyik tehénen ücsörgő paphoz viszik.

– Hol az ifjú ara? – kérdezi a lelkész, magasra vonva a szemöldökét. Az esküvői menet egy néhány méterre fekvő hatalmas szénaboglyára mutat.

– Nosza, hát hozzátok ide, hogy összeadhassam ezzel a legénnyel! – szólítja fel őket a tiszteletes, a falubeliek pedig máris a boglyához szaladnak és kicibálnak belőle egy magatehetetlen madárijesztőt. A karjai petyhüdten lógnak, feje hátracsuklik, az arca durva szövésű vászonzsák, amire széndarabbal szemet és szájat firkáltak ügyetlen kezek. Szakadt menyasszonyi ruha fityeg rajta.

A fiú ijedten tátog, akár egy partra dobott hal. Ez nem az a lány, akit ő a szénaboglyában talált! De a falusiak máris a fiú mellé, a földbe szúrják a vasvillát, és rákötözik ezt a madárijesztőt, a pap pedig már köhögi is feléjük az áldott szöveget: – Ígéred-e, hogy leendő feleségedet tiszteled és szereted, amíg a halál el nem választ benneteket egymástól és be nem táncol sarkatokon a hetente kapált sírkert szaga?

A vőlegényen a sor, hogy ellenkezzen, hogy leállítsa ezt az őrületet, de a szavait túlkiabálja az esküvői menet: – Igen! Igen!

– Nem! Nem! – erőlködik a fiú, de szavai nem jutnak át a gyülekezet őrjöngésén.

– Elfogadod-e a szalmával kitömött gyermekeket, akikkel Isten megajándékozza házasságtokat? – folytatja a pap.

– Nem! – vágja rá a legény, de a falubeliek ismét túlharsogják: – Persze, hogy elfogadja őket! Nyihaha!

– Ígéred-e, hogy az Égi lovak egyházának törvényei szerint neveled fel őket? – szegezi ezúttal a kérdést a tiszteletes a fiúnak.

– Nem, nem! – mondaná, de a falusiak újfent túlnyerítik. A szemeik fekete bogarakká változnak, négykézláb ereszkednek, és prüszkölve vágtatnak fel és alá az ifjú pár körül.

– Akkor hát száradjon le a csőrötök és peckelje ki a szemeteket a lepra! – kacag fel a pap, a feje már egy szörnyű paripa feje, orrából lángok csapnak elő, fogai között kukacok mocorognak. A fiú ekkor végtelen haragra gerjed: letépi és a földre dobja a madárijesztőt a vasvilláról, majd megindul a pap felé, készen rá, hogy a fegyvert egyenest a gyomrába mélyessze.

– Ugyan, ugyan! – így kuncog a fekete csikó, majd vidáman nyihog, miközben a hasát csiklandozza a villa. A bőrében nyílt sebekből döglégyként repülnek elő a sikolyok, de rögtön, egyetlen szempillantás alatt be is forrnak ezek az árkok. – Rajtunk nem fognak az efféle barbár-mágiák! Tartogasd heves döfködéseidet a feleségednek!

Erre aztán minden ló felnyihog, a pap fogaival kikapja a legény kezéből a vasvillát és mélyen a földön fekvő madárijesztőbe fúrja. Éles kiáltás robbantja szét a hó alatt fekvő kavicsokat. A vászonbábuból kicsorgó vér felmelegíti a havat.

– Nos hát, boldog nászéjszakát nektek! – köpik a fiú felé a paripák, majd magasra szállnak és lerúgnak az egyik felhőről egy zongorát.

Lépés. Lépés. Tarisznyákban száradó angolnák, a bőrükhöz kártyalapok tapadnak. Lábharisnyák szenderegnek egy csónakban. Az égen légballonként repül keresztül egy édesapa arca, s amit odalenn lát, attól megindulnak hatalmas könnyei.

Egy kibelezett lány fekszik a határban. Bőre akár a viasz, belsőségei pirosan világítanak. Távolabb szénaboglya, amibe most egy fiú mászik be, hogy örökre elbujdosson halott menyasszonya látványa elől. Bánata feketére festi a tanyákon a függönyöket, ollókat ültet a párnákba.

Az ara testéből fáradt gőzként szállnak ki utolsó szavai: – Hercegem, hercegem… Máris készítek neked koronát a szénából, amit majd meggyújtok fejeden… Ragyogni fog, akár a glória!

Kolompolás ringatja álomba a tájat.

A fiú magára gyújtja a szénaboglyát.