Nem régen vettem észre: a fallabdaterem falait foltok lepték el, és ebben a plafon sem különbözik tőlük. Nincs rajtuk tenyérnyi hely sem, amely hófehér maradt volna. S az előző nap végére negyedtenyérnyi, annyi sem maradt, hogy a játszma vége után egypár perccel az optikusom közölte, a szememmel, vélekedése szerint, jó, ha hatvan százalékosan látok. E terem, ahol hetente két, esetleg három alkalommal fordulok elő, nem csupán létezésem színhelyeinek egyike, hanem saját létem lenyomata is. Annyiban mindenesetre az, hogy a játék során tőlem elpattanó labdák nyomot hagyva némiképpen az én tevékenységemet is dokumentálják. S dokumentálnak mást is, megidéznek mást is persze: a kőművest, aki felhúzta, a festőt, aki fehérre festette a falait, s persze az anyagot, amelyből össze lett rakva. A fallabdaterem fala többféle életerő megnyilvánulásának közös tere, mégsem látom homogén műnek. Idegen elemekből összeálló: kentaur.

A fallabdai játékteremet füstköd töltötte fel, szürke; mindent, ami benne lenni szokott, egyszerre kontúr nélkülinek és puhának találtam. Aztán a szervánál, amely előtt hosszan latolgattam a mozdulatot, és szemeztem azzal a ponttal a főfalon, ahová ütni képzeltem a kellő pattogástól már meleg, tehát életre keltett, fürge, meggybordó labdámat, arra lettem figyelmes, a falakban szürke elefántok mozdultak meg. Tömegben álltak körül, nagyon sokan. Szorosan egymás mellé tapasztották ormányukat, a falban állva, előrenyújtották, s mintha üveglapra szívták volna két piócamód izgő-mozgó, nedves nyúlványú, fogásra alkalmas szaglószervüket, így csak az egymásra feltapadt ormányvégeket láttam.

A fal, ellenőrizhető módon, telve volt gumilabdaszínű, széles vonallal felrajzolt, elmosódott peremű körökkel és a torzulásuk révén keletkezett oválisokkal. Az elefántok a teremfalra tapadó, pontosabban: a sima felületű falat alkotó ormányaikkal kiszivattyúzták a levegőt. A terem és az ormányvég-sokasággal jelzett elefántcsorda összeolvadása alkalmából megszédültem.

Előző este, ezt ugyancsak nem hallgathatom el, hiszen a valóság és képi fantáziám együttműködése eredményeként hasonlóan egy hibridlény jött létre, mihelyt rápillantottam a cserépbe ültetett rózsa mutatóujj-körömnyi szirmokat bontó virágára, izzó parazsú kubai szivarvéget fedeztem fel a cserjén. Hengerré tekert, trópusiasan sárga dohánylevelek hüvelykbegynyi végén tűzpiros kráter, amelyet a szorosan egymásra fekvő sziromlevél-peremek izzása keltett. Plinius császárkori növényismertetőjében javallta, hogy a rózsát időnként égesse fel a gazda, s a föld alól előtörő, új hajtások a korábbinál szebb virágokat nevelnek majd – mintha erre az antik praktikára hivatkozna ez az ágvégein parázsdarabokat himbáló bokor.

Ma reggelre tájat váltottam, amire vágytam, megadtam magamnak: elmentem a magában minden szócikkelyt befogadni kész kék könyvhöz, a nagy enciklopédiámhoz, a tengerhez. Hajnal előtt beültem az autóba, hogy reggelre kicseréljem mindazt, ami kívül rekedt a bőrömön.

A tengerhez vezető ösvényt, amely az élére állított sziklalapok között kanyarog, kapkodón, kuszán, mint az olvasó szeme jár-kel a mondatokon, ha gyorsan lapozza a könyvet, szúrós növényzet nőtte be. (Ismerem e mediterrán növényi együttes nevét, de a szövegemből itt, most kitagadom, mert akadályt képez abban, hogy azt lássam benne, amit láttatni akarok.) A tenger előtt, a tengerszint fölött két-három méterrel a kövek közül eltűnik a gaz, pusztán a sziklatömbök maradnak, ellentmondani a víznek. A sziklákra kék színű szprével különböző méretű latin betűkből álló, eltérő írásképű szavakat fújtak. Mára a festéket sok helyen lekoptatta, néhány ponton éppen csak elszíntelenítette a kicsapódó vízhullám, s az ember létrehozta jelek elhalványulásához talán hozzájárult a szüntelen száguldó szél s a tűző, köveket daraboló napfény, s nemcsak előtűntek és megrajzolódtak, de itt-ott elmélyültek a kőtömbök hálós, amúgy szintén emberbetűkre utaló repedései. Azzal együtt, hogy szertefoszlott az embergondolat, és az írásnyom festésnyommá vált, láthatóvá formálódott a festék gúnyájába rejtőző kőzet – ha nem is valamennyi, de – némely tektonikus sajátossága. Az ember, a kőzet, a tenger, az időjárás együttese megvalósította azt, amit lehetetlennek tűnt megteremteni, azaz, mint az ókor enciklopédistája, a katonatiszt Plinius följegyezte a legendás görög festő, Apellész működése kapcsán: létrejött az, ami megvalósíthatatlan. A tengerparti grafikában benne foglaltatik a földmélyi erő, a mennydörgés, továbbá a rózsás és egyben indigószínű villámfény.

A kollázs, de még inkább a dekollázs foglalkoztat az utóbbi időkben, engem, aki emberöltőnél régebb óta szenvedélyes Róma-járó, a hellenizmus rajongója vagyok, s a visszabontás, az elbontás, a mikroszkopizálás, a megnyugtató rombolás mellett köteleztem el magam. Mivel mindenhol, Rómától Volubilisig, Triertől Konstantinápolyig, a sátor sarkán álló olajfától az ösvény elején gubbasztó pisztáciabokorig, ahol térben és időben megragadható a tárgymaradványokban és a szöveges forrásokból előderengő mentalitásban az első európai polikulturalizmus, felfedezem a kollázsolást, avagy a dolgokban megbúvó, az összedarabolásra utaló ember szellemiségét.

S a kollázstól amúgy lényegében elszakíthatatlan dekollázs. S nekem, ha saját munkáim metodológiai kérdéseire tekintek, akkor leginkább a dekollázsról kell töprengenem.

Legutóbb a tengerről először a Vajdaságban emlékeztem meg, a barátom révén. Néhány hónapja ellátogattam a magyar költészet legnagyobb Adria-költőjének tanyájába. A betegségéből lábadozó poéta megmutatott néhány maga alkotta tárgyat. Löszbaba, száradt rózsa és papírként zörgő gazféle, fűrésszel lemetélt gerendavégek halmaza a hozzá nem értő tekintetnek. Számomra csudálatosan letisztult, a végső formájukat elérő tárgyak, az örökkévalóságnak felajánlott műalkotások. Amelyeket az ember és a természet együttesen alkotott, s amelyeknek értelmet és esztétikai erőt juttatott azzal, hogy fölemelte, rámutatott és megnevezhetővé tette a vajdasági irodalmár. Ilyen csupasz, végső formájukhoz elért tárgyak egyre-másra hevernek a vízpartokon, s ha néha-néha egymáshoz több is közel esik, máris elkészült egy modern, képzőművészeti tárlat.

Olyan a kollázs és dekollázs viszonya egymáshoz, mint a félbehajtott papírlap két szárnya: egyik oldalukkal egymáshoz tapadnak, a másik pedig minderről nem tud semmit. Mi az, ami a műben a műelőttiségből reked benn, s mi az, amihez a mű utáni helyzet juttatja?

A félbevágott kapszulára hasonlító rózsabimbó, amelynek sárga edénykéjét feltöltötte a piros szín és a gyöngéd virágolaj, tegnap estével felidézte azt, ami lassan négy évtizede oly intenzíven foglalkoztat, hogy néha a gondolatokat is száműzte, hogy csak a gondolkodás módszere maradjon előtérben, két lehetőséget is felvetve számomra: a töprengést a dolgokról, s a töprengés alkímiáját.

S mindezekhez a legalkalmasabb helyszín a tengert közepébe foglaló középföld valamelyik szárazföldpereme! Hiszen a mediterráneum, amelynek sem a centruma, sem az egésze meg nem ismerhető, egyetlen településnyi morzsája által mégiscsak tapasztalatokhoz juttat. Van-e a világ szerveződésének, akár egészében, akár részeiben, esszenciája? A lényegéhez, a lényegeihez a történtek elmondói, a históriák elmondása által jutnak?

A költemények közül csak azok tudtak fennmaradni, amelyek írottakká is váltak. Milyen lehetett a csupán szóban létező vers? Azt gondolom, lelkesítő, szenvedélyes, s olykor megszállott, miként az is, aki a pillanatai esszenciáját ekként hitte megragadni.

Kérdésköröm egy bizonyos aspektusát a könyvművet létrehozó francia mester, Mallarmé munkásságával tudom megvilágítani. Valaha, nem is régen, jó száz éve, Mallarmé feljajdult: Hozzányúltak a vershez! Vélem, annak idején nem a költeményt érte incessus, hanem azt, amit a versnek tartottak, mi több: azt, amit Mallarmé annak gondolt. A vers nem a papírral együtt létezik, veszi észre a Kockavetés szerzője, de nem is a képernyővel, sőt, talán nem is a betűkkel, hanem azoktól független. A Mallarmé utáni írott költészet mesterei vállalják magukra azt a feladatot, hogy a médiumról, a költői művet némileg átható, azt így-úgy torzító (vagy éppen tökélyre vivő) hordozóról is elkezdjenek beszélni.

Persze, úgy is el lehet mondani mindezt: elkezdődött a költészet átalakulásban megragadható létezése.

Amióta tehetem, az anyaggal foglalkozom. S azzal a sokféle textúrájú anyaggal, amelyet a művészet számára legintenzívebb módon a kollázs mint kezdetben technika, majd műfaj, s mára mint gondolkodási mód tematizált. Anyagkísérletekből állnak egybe a napjaim, üljek a fenyőavarban, várva a hajnalt, tanítsak egy tanteremben, olvassam Az ezeregyéjszaka meséit, avagy Theophrasztosz Jellemrajzait, tegyek bármit. Mozaikos mindenhol a meglátott világ.

A legnagyobb hatású, tört részekből összeálló egészek talán a mitologikus világban jöttek létre. De abban biztosan nem tévedek, hogy a legrégebbiek. Képzeljük el, úgy, hogy elfelejtjük a róla szóló, a véletlenek összjátéka eredményeként fennmaradt forrásokat, Pauszaniasztól Vergiliuson, Diodorus Siculuson és Apollodóroszon keresztül a róla (ál)tudományos művet író Csányi Vilmosig: mi történne, ha egyik hajnalon szemközt találnánk magunkat egy kentaurral?

Ha nem tudjuk róla, hogy Ixióntól származik, szereti a bort, a nőket, s ha feltűnik, olyan história kerekedik, amelyben számíthatunk nemi erőszakra, szóval a történetektől megfosztottan, a történelemből száműzötten, milyennek is látnánk?

Az üdülőtelepüléseken, álljon az Svájcban vagy Thesszáliában vagy Dalmáciában, észvesztő határozottsággal teremtik meg a maguk kentaurjait az ott megfordulók igényeinek kielégítésével megélhetést találók. A féldrágakő-faragványok és a kagylóképek boltocskájában, az ékszereknek nevezett kacatok kioszkjában, a hegytetői templomban árusított olcsó kegytárgyakban, egy üdülőfalu felirataiban vagy az intézmény ikonjaiban, az emlékezéshez adatokkal szolgáló vagy azt megidézni hivatott dolgok kirakatában mindig felfedezhető az a rendezőerő, amely egynéhány kacatot centrumba helyez, s annak körében hatásosan elrendezi a többit.

Az egymással összefüggésbe nem hozható tárgyak a tulajdonosuk, a vásárlóik, a nézőik, a helyszín vagy bármi más körülmény révén mégis egységbe, ráadásul megnevezhető unióba rendeződnek, amely kooperációs közösséget aztán a figyelő ember a megnevezés segítségével hagyománnyá emeli; ez arra figyelmeztet, hogy az ily konglomerátumokban az antropomorf elemek felismerése révén fogjuk a rendezőerőt megtalálni. Továbbá a naplementében is, amelyet abszolúte természeti jelenségnek találunk, avagy abban, ahogy a Hold a sötétedéssel egy időben felépíti, majd annak oszlásával elbontja hajnalban a maga ezüsthídját – most éppen számomra, Primošten mellett, a tengerkék Adria partján, ahol eléggé meg nem vethető romantikus körülmények között, a teleholdra várakozva, a víztükör fölé magasodó meredély pereme szélén ülök, és értelmezhető szavakká rendezem egyre-másra a betűket.

Bármely időszak társadalma sok-sok kentaurt teremt, létrehozva ezzel a csak rá jellemző, így reája valló, neki megfeleltethető, reá utaló kollázsokat. Ehhez a tevékenységhez közösség szükséges, olyan, amely képesnek bizonyult önmagát identifikálni, s amely nem annyira konzervatív, hogy büntetné, vagy csak tiltaná az innovációt. Annyira viszont mégis az, hogy az értékelt eredményeit gondosan átörökíti.

Az én jelenleg meglátott kentaurom nem ló és ember keveréke, két irdatlan farokkal, hanem a kentaurnál ősibb és nyilván egyszerűbben összeszerelhető produktum.

A meredélyen elefántnagy és -szürke, tetszetősen lekopott felületű sziklák hevernek. Közükben termésnevelésre esélyt sohasem kapott, féktelen pisztáciabokrok növekednek, valamint szuharok: ezek azok, amelyek minden értelemben elviselik a szélsőséges életkörülményeket. Ahol én rejtőzöm, az esernyőfenyő alatt, évezredek alatt kialakult némi talaj, de az is inkább a tűlevelek morzsalékából és némi gyepkezdemény maradványának gubancából áll. A hiányos gyepszint és a lombkoronaszint között összeköttetést ígér a cserjeszerű, kemény levelű tölgy, és azt ténylegesen megteremti a borsószemforma, piros terméseit hozó lián. Ezen a szederhez hasonlítható pirítógyökéren kapaszkodik felfelé az egymáshoz nem tartozás kétségét fel sem vető kis emlőspár. Szorosan egymás mögött másznak, köztük a távolság se nem nő, se nem csökken, hol az egyik, hol a másik irányít. Kényelmesek, a dolguk nem sietős. A legalsó fenyőgallyon aztán kettényílik az út, az egyik szára erre, a másik amarra tart, az ágvilla megteremtette, évtizedek óta felvetett, de csupán ebben a pillanatban realizálódó alkalom szerint. Látom, hogy nyílnak meg a rágcsálók előtt a lehetőségek ajtói, majd, hogy beléptek, hogyan csapódnak be mögöttük, hogy aztán többé ismét meg ne nyílhassanak. A legutolsó bejáraton, amelyen át hozzám érnének el, azonban nem haladnak át: nem tudok számukra nevet adni, ugyanis a farka alapján patkány-, a pofája értelme szerint hörcsög-, teste alapján mókuslényeknek bennem nincs előképe.

Tristan Tzara A keser-édes szerelem Dada-kiáltványa nyolcadik paragrafusa szerint jöhetett létre mindkét példányban ez az öklömnyi szőrmók. Az Isten elővett egy hírlapot és egy ollót, kiválasztott az újságban egy cikket, kivágta a cikkben levő szavakat, összerázta barna színű staniclijában, és egymás után kivette a zacskóból. A szavakat aztán abban a sorrendben, ahogyan elhagyták a tasakot, lelkiismeretesen lemásolta. S a vers, azaz a néhány pillanaton át velem közös élettérbe került rágcsáló olyan lett, mint az Isten. (A mindenkor és minden jelenetbe mellékalakként jelentkező, kisisten szerepben tetszelgő költőkről itt szót nem ejtve.)

Azaz kifejezetten olyan, amilyen magam is vagyok.

A teremtő ugyanígy hozta létre azt a csemegét, amelyet a kínai származású útitársnő tálalt a fémlécekből álló asztalkán az eszpresszókávé mellé, elém. A héjas tökmag keleti változata európai számára elképzelhetetlen, ezért kivitelezhetetlen receptúra alapján készült el. A zsiradékban megpirított mag egyszerre sós és édes (ez a sós íz nem a mi sós ízünket szolgáltató nátrium-kloridtól, s az édes nem is a mi cukrunktól ered), egyébiránt pedig vaníliával is ízesített, továbbá zöld tea kivonatában pácolt. A kávé illata így most keveredik a vanillin édeskés s a teafű fanyar, semmi mással össze nem vethető szagával. Az Atyaisten, saját keresztény gondolkodásának foglyaként, ugyancsak ilyesféle módon járt el akkor is, amikor savanyúságként tett el zöld őszibarackot, amelyből egy árva, bolyhos szemet az asztalra elém tálalnak, ha rágom, harsanjon fogaim alatt.

S a megjelent verébtojó, akinek érdeklődését a savanyú-édes őszibarack váltotta ki, olyannyit izeg-mozog, hogy szemmel látható hajadon mivolta. A szürke tollú jószág azt az utazásomat (terepgyakorlatomat) citálja, amelynek egyik pillanatában a város középkori kikötője, ahol a hadihajókat reparálták, az Arzenál fényesre koptatott lépcsőzete alján madártetem hever. Ez az apró, élettelen, száradt hús-, csont- és tollcsomó, amely régóta csupán az emlékezetem egyik nem nyilvános terének zugában hever, a legfontosabb Velence-élményeim közé tartozik. A velencei veréb csőrét körbekötözte, nyithatatlanná zárta a feltekeredett, majd rászáradt földigiliszta, így végül a táplálék, amelyet éhsége elverésére kutatott föl, pusztította el.

Ragyogott a múlt idő Velencében, ahogyan a kívül-belül megtisztogatott, fürgén mozgó, a zsúfolt kanálisok vizén ügyesen forgolódó vaporettóval a bennem tragikus érzést ébresztő Arzenáltól a Szent Márk térre igyekeztem. Az Arzenál, amely a velencei birodalom hadászati centruma volt, s itt épült a Mediterráneum keleti részét uraló flotta valamennyi hajója, számomra többé nem a gondosan megszerkesztett erő és hatalom, illetve a puritánság jelképe, hanem a csupasz pusztulásé. A lehető leghosszabb útvonalat választottam, a települést déli oldalán megkerülve végül a Canale Grandén hajóztam végcélom felé, a város emésztőrendszerén keresztül, igen, ahogyan a bélcsatornába csúszik be a lenyelt, ámde megrágatlan falat, megnyújtva az időt, hiszen nem volt miért sietnem. Az előrejelzés szerint a Szent Márk téren másfél óra múlva törnek elő a csatornai gejzírek, tükrüket villogtatva megjelennek a víztócsák, s fél napba kerül majd, hogy méternyit emelkedve a víz elérje a Szent Teodor oszlopok magasságát, és Velence tulajdon főtere kövezetére terítse ki a saját híg égboltját. A porfírból faragott tetrarchák a Dózse-palota sarkán álldogálnak, s egyszerre ügyelik a Rialto alól érkező lagúna vizét, a Giudecca irányából előtáncoló szél víztükrön felejtett nyomát és a Lido irányából előkacsázó, kótyagos, Thomas Mann kisregényeit kedvelő értelmiségieket, azaz négyen három irányba bámulnak. A világ legművészibb vízállásmutatóján az árvíz kezdetének és végének pontjait akartam meghatározni. A kishajóban ülve, a rám boruló átlátszó műanyag burokban idővel mégsem az elvonuló palotákat figyeltem, amelyek azért érdekeltek, mert olyan erődítménnyé állnak össze, olyan tömör erősséget alkottak, amint az északi várfalak szokása, csak míg ott a mélység és a város, itt, saját magát megteremtve, a víz és az utca közében emelkedett, hanem a műanyagfal belső falán filmként pergő, szinkron módban készülő képet. Azonos időben érzékelhettem tehát az egyik oldal háttérben elúszó vedutáit s az átlátszó burok felületére kopírozódó másik oldal látványát. Addig szemtől szemben sosem láttam együtt a farkasszemet néző két csatornaoldalt.

Velencét az árvíztől és a vízmozgástól hullámtörők védik, amelyeket úgynevezett acropodékból raknak össze. Több tonna tömegű, ötnyúlványú betonelemek ezek, s a szerkezetük miatt, ha az előre meghatározott helyükre lerakták őket, úgy ékelődnek egymásba, hogy nem csúszhatnak egymáson el. A kentaur, azaz az egymáshoz organikusan nem illeszthető, de az össze nem passzolás ellenére mégiscsak összeforrt részekből álló lény: ilyen fajta hullámtörő, és a hozzá hasonló, a részekből nem a szerves összefüggés, nem a saját múlt, nem a privát fejlődés eredményeként összeállt dolgok is, amelyek a hirtelen érkező árvizek, a világ szüntelen ébredő hullámai ellen védik a gondolkodást.

Ilyen mozdíthatatlanul lett hozzám erősítve az a kisózott, pergamen-törékennyé nemesedett verébtetem, amely az utolsó szárnycsapásba fagyott bele, mégis az Arzenál márványlépcsőjének alsó fokán csúszkált, immár az alvilág bejárata közelében, amelynek nyitott kapuján át szennyes csatornavíz bugyog elő, de még együtt a napfénnyel és a bokráról hirtelen kélt ötlettől elváló s lehullt vadrózsalevéllel.

A dekollázsok közül elsőként a destrukciót eredményező hasítás, a falragaszok, plakátok tépése vonzott. Európa szinte valamennyi nagyvárosát bejártam éjjelente, hogy zsákmányhoz jussak. Azonban az elődökkel ellentétben nem azon hirdetményekkel rokonszenveztem erősebben, amelyek nyersanyagul kínálták magukat, s a magam elvei mentén, magam tetszésére szabadon alakíthattam át, ölhettem meg őket, hanem amelyeket a véletlenek be is fejeztek, s rám csak a rájuk mutatás, a megnevezés maradt. A falragasztépkedéssel az ötvenes-hatvanas években, a populáris művészetet hívők közül számosan foglalkoztak, egyikük-másikuk – M. Rotella, L. Fontana – műve a világ legjobb avantgárd galériáiba is bekerült.

Mások, kezdeti lelkesedésük után, elfordultak ettől a világgal való kooperáción alapuló munkálkodástól – többnyire azok, akik megrettentek az intermedialitástól és a művészet önfeloldó folyamataitól, avagy attól, hogy az erőszak és a rombolás határáig jutottak.

Akár lefejtettem s új felületre ragasztottam a talált képeket, akár fényképen dokumentáltam a felszín jelenségeit és így megállítottam az átalakulásukat, elejétől végéig tudtam, hogy ezzel az aktussal belenyúlok a műbe. Azaz a műalkotás létrehozásának tere helyeződik át: miként a kerettel, a közlő folyóirat jellegével, a kiállítóhellyel is ezt befolyásolom, avagy erőteljesen meghatározom. Végtére is a mű, ideális formájában, csupán a megpillantása idejében létezik, minden egyéb az átörökítés processzusának része, amikor rárakódnak, beleékelődnek olyan ballasztok is, amelyek eredetileg nem jutottak volna szerephez. A dokumentáció, ha a dekollázs eszenciáját adó cselekvésre összpontosít, még mindig a legkevésbé rossz, nélküle ugyanis a semmibe vész és tanulságok nélkül marad a világok által létrejött, s az emberi szem és tudat révén felismert produktum.

A sibeniki Szent Jakab-székesegyházat megmutatva az Amerikai Egyesült Államokból Európába költözött kínai asszonynak, a reneszánsz építészet elveiről értekeztem azon a főbejárat előtt elterülő térre állított kövön ülve, ahonnan a tengert a maga szigeteivel és az épületet egyetlen szempillantással lehetett befogadni. Aztán lehasaltam a kőre, hogy a fényképfelvételeimen majd ne mindenhol látszódjék az a fényhéj, amelyet a kora délelőtti nap öntött a kövekre. Pontosabban észrevettem, hogy bal oldalon a háttérbe húzódott teret teljes egészében feltöltötte a fény, mint üvegedényt a méz, míg előttem közvetlenül árnyékban hevertek a járólapok. S onnan, hátulról a keskeny fénycsík a székesegyház ajtaja elé vetült, s ezáltal fényből készült talapzatra állítódott az építmény. A pillanatot, amikor a fény felemelte a dómot, több turista is érzékelte, különösen, hogy a tér közepén, a kövön hasalva fényképeztem a jelenséget; még követőim is akadtak.

E fényjelenség a templomépület sajátságainak egyikét hangsúlyozta ki. A két fal mellett emelkedő fiatorony, mint karcsú gyertyatartó között nyíló, gót, felül halbordaszerűen összekapcsolódó, tengelyén elcsavart féloszlopokkal keretezett kapuzat, hogy tükörképe ébredt a kövön, mandalává egészült ki. Fölül két rózsaablak nyílik, magyaráztam az Amerika helyett Európát választó kínai hölgynek, amelyeknek, mint mindennek a keresztény építészetben, szimbolikus értelme van. Az alsó rózsaablakon áteső fény a templom belsejében lévő számára az angyali üdvözletet idézi. Az tehát, akit az anyaszentegyházat szimbolizáló épület magába fogadott, akit annak méhe befogadott, a saját üdvtörténete kezdeténél tart. Mondhatni, a rózsaablak (Ivan Mastičević 1568-ban készített műve) a Szentanya, a Szűzanya, Mária éterizált szűzhártyája.

A kapuzat, figyelmeztetett útitársnőm, emberméretűre nagyított vulva. A nagyajak, a kisajak redői szépen faragottan fonják körbe a bejáratát, amelyen át a hívő a templomméhbe, az emberi és az isteni tulajdonságok összeforrásának medencéjébe, a megváltás helyszínére jut el.

A keresztény örökségen nevelt utód, aki e keresztény hagyomány alapján gondolkodik (vagy szemérmesen nem gondolkodik) a szexualitásról is, s aki utód éppen én voltam, felszisszen. Az organikusnak látott épületről nemiséggel kapcsolatos képzet keresztény emberben nem születik – de más vallások hagyományát magában hordozóban igen.

E pillanatban a templom dongaboltozata, panelekből összerakott részei, gótikussal váltakozó reneszánsz épületdarabjai által és a téren átgördülő fényszalag jóvoltából megmutatkozott számomra a világörökség részét alkotó építmény kollázsolt volta. Valóságok találkozásának és együttes létezésének bizonyítéka a dóm, amely éppenséggel a középkor végének kőből faragott maradványa.

Dalmáciában, a vízhiány miatt, vízfelfogókat és tárolókat készítenek. Ezek a ritka esőzések során nagyméretű felületről gyűjtik össze a csapadékot, s egy-egy medencébe kanalizálják. Az adriai szigeteken a házak alatt húzódnak a ciszternák, s ennek az az előnye mutatkozik, hogy kiegyenlítettebb a szobák hőmérséklete. Ezért a kempingben, ahol letelepedtünk, senkinek sem okozott gondot, ha csatornák és ciszternák fölé állították a sátrukat. Nekünk sem. Mivel azonban a mi sátrunk szennyvízcsatorna fölött állt, éjszakánként jól hallhattuk, mintha egy kavargó bélrendszer falán át figyeltük volna a benne zajló folyamatokat, mikor és milyen módon ürít valaki, hogy zubog alá az öblítővíz, hogy ömlik el lassan alattunk a tenger irányába a mocsok. Mi ez, ha nem dekollázs-akció? Ha nem is olyan látványos, mint egy tömegkatasztrófa, mint a háború, de a dúltságban azonos. A dekollázs sajátossága, hogy alaptónusa a zaklatottságé.

A vörösbarna bódéra felragasztott választási plakáton egykor Trogir, a kecskék városaként ismert görög település fiókfalujának nem oly régen készült fényképe és előtérben az ifjú polgármesterjelölt portréja látható. A fél íves nyomatba egyszer jobb oldalról, egyszer pedig balról kaptak bele, nyilván a gyalogosan arra közlekedő vagy lassan kerékpározó helybéliek közül. Az első tépés a tengerparti település és a gyárilag csomózott nyakkendőt viselő piperkőc férfi közé hasított űrt, a másik a zselézett hajú, pózoló ifjú száját tépte ki. Nincs kétségem afelől, hogy nem az elrontott képen szereplő, mágikus módon meggyalázott urat választotta meg elöljárójául a község.

A másik, a napokban feltalált dekollázs az éppen zárva tartó kocsma ajtaján terpeszkedett, félhomályban. A kikötő szikrázó verőfényéből menekültem a zugba, mivel semmit se láttam sem a lehorgonyozott hajókból, sem a zajongó, bámészkodó tömegből. A „megállni tilos” közlekedési táblát utánzó festés rég lekopott, inkább csak sejtem a ráragasztott rendelet s a zenés-táncos alkalmat reklámozó, haránt húzott biztonsági övet utánzó papírszalag hirdetményei alatt. Minden, ami papírnak mutatkozott egykor, mára szétfoszlott, megereszkedett cellulózroncs, amelybe hol itt, hol ott ákombákom betűk és színfoltok ragadtak, röpülésben elhasznált legyek a légypapíron. S fölöttük krétarajz, filctől hagyott nyom, ragasztólepedék. A műremek szívét az eredeti értelmétől mentesült embercsoport nyújtja, magányos tömeg lebeg a képmaradványok hullámain, nem várnak segítséget. Nem lehet rajtuk segíteni.

Primošten közelében, Bucavac fölött a hegyoldalra tekintve a világ legnagyobb termetű szarvasmarhájának gyomrába látok bele. Mintha felhasított bendőt nagyított volna fel és terítette volna el domborzat gyanánt a mindenre képes mediterrán Isten. Az itt lakók a sziklás talajt szívós munkával megtisztították a kövektől, amelyekből viszont falakat és kerítéseket emeltek. A derékmagas, szárazon rakott falak, girbegurba kerítések közötti apró parcellák közepében terpeszkedő, talajra boruló szőlőtőkék nevelkednek, a róluk szüretelt gyümölcsből készítik a legdalmátabbnak állított Babić vörösbort.

Szamáron ülő asszonyt kerülünk ki sétánk során. Munkából jön, amikor mi még csak elkezdjük a napunkat. Más ideje van az életének, mint nekünk, gondolom. Pedig ő, végezetül erre a következtetésre jutok, időn kívül létezik.

Másrészt eszembe jutott azon a júliusi hétfő reggelen, a fallabdapályán az is, hogy ahány labda az ütőtől eltalálva becsapódik a falon, maga után, hogy lepattan onnan, menten elmosódó nyomot hagyva, nem történik egyéb, mint a fehér fal visszabontása a fal lényegét adó téglavörösig, malterszürkéig, egyhangú cementszínig.

A kiindulási pontig igyekszik visszajutni valamennyi jelenség, tárgy, gondolat, vagy ha addig nem, a választott origóig.

Reggelenként, a kempingben, még hat óra sincs, a napsugarakkal együtt felébrednek a kabócák, hogy aztán elfogadják a nappal kezdetét és visszanémuljanak. Csendesek is maradnak mindaddig, amíg meg nem folyik a píneák gallyára fagyott gyanta, és csepegésbe nem kezd. A ciripelés és a gyantacsöppek alápermetezése együttes jelenség – de nem okai egymásnak. A jelenségek előidézője az, hogy a hőmérséklet megemelkedik, s átlép egy értéket, amelyen túl elfolyósodik a fa váladéka, aktivizálódik, s lakterének határát őrizni kezdi a hártyásszárnyú rovar.

Ha már az először felhangzó kabócakoncert felébresztett, rövid sétát teszek, amíg lefő a kávém. Nem volt itt reggel, hogy ne bukkantam volna egy-két kabócatetemre. Többnyire háton fekve hevernek, valamelyik fényforrás körül, kemény szárnyfedőpártól megfosztott cserebogarakként, s zsákmányként hangyák által vonszoltan. Egyik alkalommal a hangyasereg a járólapra felragadt, sok cipőtalp nyomát megőrző, s a betűktől többé-kevésbé megfosztódott újságlapon át vonult diadalmasan, a hátukra emelt elemózsiával. Oly grandiózus, csupán az emberszem által meglátható ez a jelenet, hogy az értelmezésébe belefeledkeztem.

Louis Aragon tervezett, de meg nem valósult Matisse-kötete elöljáró beszédében felvetette, hogy a dolgok, sorsuk kiteljesítése során, gondolkodnak. Elsa Triolett regényének hősnője, írja, meditál afelett, hogy a tapétapapír a többi tárgynál kicsit többet elmélkedik. Én sem gondolom másként. Akadnak tárgyak, sőt helyzetek és szavak, amelyek többet, s léteznek, amelyek kevesebbet töprengenek a világ részeinek vagy egészének állása fölött, sőt vannak, amelyek kimondottan mérlegelő típusúak, mások inkább méricskélnek, mázsálnak, amiképp olyanok is találhatóak, amelyek más egyébre, mint lamentálásra nem képesek. Az inkább gondolkodó dolgok, helyzetek stb. alkalmasak arra, hogy a részletgazdag képben központi szerephez jussanak, hiszen nekik a többihez képest bőségesebb a jelentéskincsük, már abban a részében, amely azonos az ember szókészletével. A dolgok, az új tárgyak és élőlények alkotását azonban nem szóban végzik el, ahhoz segítségül hívják az embert. Körülbelül olyan a dolgok és az ember gondolkodása között a különbség, mint az állat és az ember képi, illetve az ember képi és nyelvi gondolkodása között: mindkettő sikeresen képes a világ használatára, de csak az utóbbi alkalmas a világ kifejezésére.

Fel is kell vetni gyorsan: a kollázs-tárgyak és kollázs-élőlények és kollázs-gondolatok léteznek-e, avagy nem egyebek látszatoknál? Van-e a szfinx, van-e a Rodcsenkó fotóján ábrázolt, félbevágott hengerre emlékeztető nyomdai lemez, van-e a rózsakapszula, s van-e az út mentén cafatokra tépett, reklámnak szánt, s már értelmetlen olvasatú óriásplakát, vannak-e a játékterem falán hagyott labdanyomok?

Mármint abban az értelemben, ahogyan létrejöttük pillanatában léteztek.

Az újságpapír betűrengetegén áthaladó, diadalmas hangyamenetet, hogy túljutottam az észlelésén, a biológiai értelmén túlmutató, a gondolatok, kimondott vagy leírt szavak jóvoltából az emberre vonatkozó jelentéssel láttam el, a valóságot nyersen feldaraboltam, és megragadott részleteit ide-oda rakosgatva át is rendeztem. Matisse ugyanígy bíbelődött a befestett papirosokból kivágott felhő-, virág- és egyéb alakzataival, s a Matisse-t leíró Aragon ugyancsak a képzőművészi eljárást megjelenítő kifejezési lehetőségekkel, mígnem ráleltek a szándékuknak leginkább megfelelőre, bevégezték a szándékukat azonosító cselekvést. A dolgok rálelnek a leginkább megfelelő létezési formákra.

Visszabontani a jelenségeket addig, amíg nem látszik meg az okuk?

A Babić vörösbort előállító szőlőtermő vidéken barangolva, a kocsmát jelentő nevű, zsákutcás falu, Konoba elején hasábforma építmény magasodik. Transzformátorház. Szerették volna a futurista festők, különösen a metafizikus itáliaiak.

A falaira, mind a négyre, ameddig felérhetőnek bizonyult, neveket véstek, karcoltak, írtak. A naptól és széltől cserzett, a természeti környezettel hiánytalan egészében azonosult, ámbár vakolt felület vonzza az errefelé járók, az itt téblábolók, az ideérkezők, az erre elhúzódók, leülők, az árnyékába heverők tekintetét. Ámbár a kezét is. Aki erre elhaladt, mást se tudott kötelességének, mint hogy jelét adja annak, itt járt, és a nevét felrótta a felkínálkozó falba. Írása apró mozdulataival visszabontotta a sprőd felületet, a malter húsa alá hatolt az írásjeleivel, le a fehér csontozatig, a ház építőeleméig, a terméskőig.

Máshol, a szűk utcákon, ahol falragaszokkal igyekszenek összetartani az épületeket, s felhívásokkal, értesítésekkel, üzenetekkel szerkezetet adni a kaotikusan zajló napnak, füsttel látványosabbá dúsítani a minimalista fényű lánggal égő életet, nincs olyan kitapétázott folt, amely a megjelenése után ne sérülne menten meg, s tárgyi mivoltának átalakítása ne kezdődne el. Az elhaladók szalagokat tépnek bele, megvakarják, felületét felsértik, s akár arra is kísérletet tesznek, hogy teljesen megsemmisítsék.

Az országúti hirdetések sem maradnak érintetlenül. Az anyag természetes pusztulásán, fakulásán, porladásán túl emberi módra viselkednek a természeti erők is: a vandál szél, az eső és jég és duhaj hóvihar, a sugárzások millió fajtáinak együttese rombolja a képes szöveget, hogy végül minden individuális kikopjék belőle, s létrejöjjön kortárs helyi természet és kultúra kollektív alkotása.