Csütörtökön érettségiztem, pénteken temetés. Mara sulijában még aznap délelőtt is voltak vizsgák (a közgázosok mindig furcsák voltak), úgyhogy ő egyenesen onnan jött a temetőbe. Én is a vizsgázós ruhámban voltam, nem volt másik ilyen alkalmakra.

Gyászérettségi a ravatalozó előtt, könnyvizsga, állni ünneplőben az időn kívül, a bizottság, a rokonság részvétteljes tekintetében ázni, nem jut eszébe az embernek semmi, az egész hihetetlennek tűnik, nem lehet tudni, hogy ami történik, éppen melyik világban történik, de most valami lezárul, most valami elkezdődik, tanárok, rokonok, virágok, rossz álom, szar zene, valahogy át kell menni.

Amikor vége lett a hajcihőnek, lett egy teljesen szabad, tökéletesen üres hétvégénk. Kicsengettek.

Szombaton reggel beragyogott a nap a szobámba, az ágyamon ültünk Marával, vagy inkább lebegtünk a fényben. Apám zenét hallgatott, Rubinstein ideges modorában vibrált a lakás. Keringők a halott nő házában. Még úgy tettünk, ahogy az elmúlt hat hétben, mintha anya épp csak nem volna otthon. Könnyű volt elképzelni, mindjárt hazaugrik, lerak az íróasztalára egy mappát, bedobja az ágy végébe a blézerét, felvesz egy másikat, megfésülködik, váltanak néhány szót apával a hálószobában, ellenőrzi a mobilját, fel van-e töltve, becsúsztatja a kisebbik táskájába, piruett, csilingel a kulcs, ahogy az előszobában kiemeli a komódon álló csíkos tálból, hangversenyre megy, puhán záródik mögötte az ajtó, fél tizenkettőnél előbb nem is jön meg. Esetleg éjfél után egy kicsivel. Az Esz-dúr keringőnél tompa nyomás a lapockáim között, Úgy játszod, mint egy lajhár, mondja anya, és takk-takk, csattog a tenyerén a vonalzó, és jön az a szakasz, ami soha nem sikerül hibátlanul.

Menjünk le a tóhoz, dobta be az ötletet Mara, hullámokat vetett a szobám levegőjében, figyeltem pár percig. A félig nyitva hagyott szobaajtó felé biccentettem, bólintott, hogy érti, nem akarom apámat egyedül hagyni. Nem lesz semmi baja, talán még örül is, ha elmegyünk. Megvontam a vállam, se igent se nemet nem tudtam mondani, nem akartam eldönteni semmit.

Berta mama faluja vajon mennyire lenne most rossz? Nekem. Berta mama hat éve nem él. Nem mentem el a temetésére, apa megértette. Anya azt mondta, nem erőltetheti, úgyhogy arra a napra egyedül maradtam itthon. Nézegettem a régi képeket Berta mamáról, sírni akartam, szorongattam egy fakó fotót, amin a ház előtt ül, a térdén én, idétlen kötött ruhácskában, kétéves lehetek, vigyorgok, a kezemben egy fél zsömle. Nem hittem el, hogy nem látom többé. Este, amikor megzörrent a kulcs a zárban, apa és anya becsukták maguk mögött az ajtót, és hallottam, ahogy némán motoznak az előszobában, fogasra akasztják a kabátot, akkor sírtam el magam a heverőmön fekve.

Berta mama házát nagy keservvel négy éve sikerült eladni szinte semmi pénzért, alig kaptunk belőle egy egyszobás kis lakást. Én nem mentem el a házhoz, amikor kipakolták, nem akartam úgy látni, kiürítve. Mara nagymamája viszont él és virul, persze ő még most sincs annyi idős, mint Berta mama volt, mikor meghalt. Él és a kertje még mindig ugyanazzal a kerttel határos, ahol minden jó nyaram kavarog.

Nem kell szólnunk senkinek, öreganyámnak se, csak mi ketten, vonat negyvenöt perc, aztán húsz perc busszal, be se megyünk a faluba, csak a tóhoz, este az utolsóval vissza, mondta Mara, és erre már úgy vontam meg a vállam, hogy nyugodtan vehette igennek.

A tó, a nap, a magas fű, az nagyon jó. Nem kell szólni senkinek, nem kell szólni senkihez, az is nagyon jó. Mara bekopogott apámhoz, hallottam, hogy nagyjából három mondatban megbeszélték a dolgot. Összedobáltam pár holmit a hátizsákomba, apám a nappaliban várt, a kezembe nyomott egy kis pénzt, megborzolta a hajamat a fejem tetején, puszit nyomott a homlokomra. Nem láttam rajta semmit, ami miatt maradnom kellett volna.

A Déli pályaudvaron még egyszer anya, ahogy apámmal vonatra szállunk, anya integet a peronról, tűz a nap, a vonat meleg és büdös, apám lehúzza a maszatos ablakot, csak az ülésre állva érem fel, úgy is csak ferdén, oldalról, kidugom a fejem, anya mosolyog, aztán le kell ülnöm, nehogy ránk szóljon a kalauz bácsi, nem szabad felállni az ülésre. Integetünk és anya kicsi lesz, eltűnik, ahogy eltűnik a peron, az utazók bukdácsoló tömege, elmarad a város.

Marával bámultunk kifelé a koszos ablakon. Ezeket gyerekkorom óta nem pucolták meg, mondtam. Lehúztuk a felső részét, kikönyököltünk, néztem, hogy nincs ott lent nekem senkim, figyeltem, hogy marad el a peron, az utazók bukdácsoló tömege, aztán a Mara fényes szemén pörgő házakat, fákat, eget néztem, ő kifelé tekintett, én őt bámultam, vagyis azt, ami az ő szeme előtt elrohan, mindent, amit lát vagy láthatna helyettem is. Ilyesmi lehet rendesen álmodni. Az utazás az emberiség nagy találmánya és legnagyobb metaforája, olyan szép, mint az álom, gondoltam, pedig nem nagyon álmodtam, nem nagyon emlékeztem az álmaimra, akkoriban pedig még voltak, de már csak lépcsőkön mentem, vagy fel egy padlásszobába, ami fölött hatalmas Hold ragyogott, a gyomrom összeszorult, hányingerrel ébredtem, vagy lefelé öt lépcsőfokot és arra ébredtem, hogy eltűnök a végén.

Rubinstein állítólag egy egész zeneművet tanult meg egy többórás vonatút alatt, és csak a koncerten, ahová éppen tartott, játszotta el zongorán először. Sok elmélet szól arról, hogy álmunkban is tudunk tanulni. Lehet, hogy az öreg Artur is csak a feje alá tette a partitúrát.

Tényleg nem mentünk be a faluba, messziről idegenebbnek tűntek a házak, de a tónál minden ugyanúgy volt, lakókocsi-büfé a bekötőútnál, tekerős fagyi, csoki-vanília. Vettünk négy sört. A túlparton most is pecások ültek, végigmentünk egészen a szokott helyünkig, a plédet a magas fűbe terítettük, aztán rohanva gázoltunk a vízbe. A vízszint felett ragyogó forróság, de a testemet biztonságos hideg ölelte. Sokáig úsztam, Mara megunta, kiment a partra, végigkente magát napolajjal, csodálatosan barnult tőle. Általában már a nyár elején karamellszínű volt a teste, bronzolaj, olvastam minden évben a pokrócon hasalva a barna üvegcséről. Az én orromon vastag fehér krémcsík, mert azonnal leégek.

Kisétáltam a vízből, lefeküdtem mellé, lehunytam a szemem, nem vettem észre, mikor állt fel, megszáradtam, a bőröm forró volt, amikor a markában tartott hideg vizet a hasamra loccsantotta. Sikítottam, kinevetett, hasra fordultam, bronzolaj, olvastam fel az orrom előtt heverő flakonról, mint valami káromkodást. Lazulj, mondta, bekenlek.

Siklott a keze a hátamon, kibújtam a fürdőruha felső részéből, a derekamnál lejjebb húzta, a fenekemre ült, masszírozta a vállamat, a tarkómig kúszott a keze, finoman dörzsölte, éreztem, hogy tényleg ellazulok, mintha még mindig a víz simogatna és tartana meg. Végignyomkodta a hátamat a gerincem mentén, a tenyerével kisimította az izmaimat, aztán hátra tolatott, még mindig fölöttem térdelve végigkente a vádlimat, a combom hátsó felét, a fenekemet, valami elindult a köldökömnél (precipitando), amikor a hosszú ujjait pörgette a halmokon. Benyúlt a fürdőruha széle alá, két oldalról vibráló köröket írt le, megrándultam, aztán elengedtem magam, elengedtem mindent. Szimmetrikusan játszott rajtam, két oldalról a tökéletes középpont felé haladva olajozta velem az ujjait.

Slavics Márkkal jártam akkoriban, de biztosan tudtam, hogy ez csak valami átmeneti dolog. Az ilyet mindenki tudja, érzi, úgy hittem, ő is. Sok dologból tudtam, hogy nem tartozunk össze, például soha nem élveztem vele annyira semmit, mint Marával ezt a tóparti napot. Márk eljött a temetésre, de nem akartam, hogy mellettem legyen, nem akartam megfogni a kezét, nem számítottam tőle vigaszra, inkább idegesített, jobb lett volna, ha nincs ott. Küldhetett volna mondjuk egy táviratot. Soha nem kaptunk táviratot, csak aznap, de akkor rogyásig (apa mondta mindig ezt, ha valamiből vagy valakiből túl sok volt neki). Selyembetéten virág, kereszt, olyan szomorú lapok, hogy a postás legyen a talpán, akinek nem szakad meg tőle a szíve. Mély fájdalommal. Részvéttel. Őszinte részvéttel. Őszinte fájdalommal, mély részvéttel, felfoghatatlan veszteség, gyászotokban osztozunk, osztozunk, osztozunk.

Nem volt mit mondanom Márknak általában. Ha valamit meséltem neki, úgy éreztem, mindig mindent el kell magyarázni, a történetek nem álltak meg magukban, nem érti őket, nem veszi az utalásokat, az árnyalatnyi különbségeket. Neki a hangsúly csak egy mellékes dallam, nem jelent semmit, annyit se, mint egy film aláfestő zenéje. Hónapra pontosan egyidősek voltunk, de mintha az öcsémhez beszéltem volna. Ha lett volna öcsém. Gazdag fiúnak számított, a legújabb Nike virított a lábán minden szezonban, de nekem nem ezért tetszett, hanem mert magas volt, meg azért, mert lehetett vele társaságba menni. Sok mindenkit ismert, lehetett vele ücsörögni, bandázni, minden új zenét hallott, minden új számítógépes játékot kipróbált. De semmi régit nem értett és nem értékelt. Ha kettesben voltunk, untam és fárasztott.

A temetés után nem kerestem, ő sem keresett, így szépen elmúltunk egymás mellől minden különösebb erőfeszítés nélkül. Tanév vége, suli vége, anyám vége, Slavics vége.

Marával a tónál még a fájdalom is elsimult egy kis időre, majdnem kellemesnek tűnt a kilátástalanság. Azért beleszőttük az idétlen terveinket, elhatároztuk, hogy összeköltözünk és együtt élünk majd. Sörözni járunk, esténként bulikba, ha menstruálunk, ki se dugjuk az orrunkat a lakásból, nagyokat veszekszünk vagy filmeket nézünk és fagyit zabálunk, bárki felhozhat bárkit, úgy élünk majd, ahogy nekünk tetszik, ahogy jólesik, senki nem szólhat bele semmibe. Ha már nagyon nem tudunk majd mit kezdeni magunkkal, nagyon felnőttek leszünk, keresünk egy spermadonort és felnevelünk egy gyereket közösen. Feküdtünk a magas fűben, én még kipirultan, ő csukott szemmel az ég felé fordulva, felváltva szívtuk a lóherevirágok szirmainak tövéből a nektárt meg a cigarettákat, a szavakat a fejünk fölé köptük, nevettünk, néha jött egy kis szellő, elsodort fölülünk mindent, kezdhettük elölről.

Másnap mentem el Izabella nénihez Robi telefonszámáért, hogy átéljem életem addigi legkínosabb negyedóráját, halott anyámmal a hátam mögött, Izabella néni teljes zavarában. Robi kitörő örömmel fogadta a hívásomat, ez a gyerek miatti eufória lehetett. Olyan kedves volt, hogy először zavarba jöttem, aztán rám is átragadt valami a lelkesedéséből és két pergő hónap után egy stúdióban találtam magam.

Az ember azt hiszi, hogy belebeszélni, beleolvasni valamit egy mikrofonba nem valami nagy dolog, amíg meg nem próbálja. Valami haszna volt a zongoraleckéknek, tudtam több dologra figyelni párhuzamosan. Például hogy jó ütemben vegyek levegőt, megfelelően tartsam a testem, a legnehezebb az volt, hogy a fejemet se mozgassam. Hiába adná magát a szöveg miatti fejrázás, bólintás, billentés, nem szabad lekövetni, csak a hangommal. Igaza volt apámnak, ugyanúgy használtam, mint a hangszert.

Amíg bent voltam a rádióban, főleg ha magamra maradtam egy szöveggel, különös komolyság fogott el, amit addig nem ismertem. Minden, ami körülvett, azt súgta, hogy jó dologban veszek részt, kulturális szerkesztőség, hangmérnök, technikus, komoly szavak, komoly emberek, velük együtt csinálunk valami felemelőt, valamit, ami túl van a hétköznapi nyomorainkon, mégis kell ahhoz, hogy benne tudjunk maradni. Néha nem is értettem, hogy lehetek ilyen szerencsés. Az első próbáktól, amikor a mikrofon mögé álltam és meghallottam a jelet, hogy kezdhetem, abban a lassú csendben újfajta egyedüllétbe érkeztem.

Legszívesebben ott maradtam volna, ne kelljen kimennem az utcára, ne kelljen arcokba bámulni, akik engem bámulnak, ne kelljen utazni hazáig és ne kelljen otthon lenni, ne kelljen otthon hallgatni, várni, hogy apám megszólaljon, ne kelljen attól félni, hogy én nem tudok megszólalni. Ne kelljen éjjel a vaksötétet lesve azon gondolkodnom, hogy értem, hogy az anyám meghalt, de hol van?


Szeifert Natália: Az altató szerekről – Ágyregény
Kalligram, 2017
272 oldal, 350 forint