A mikor megyünk. A harminchatos számú, egyvágányú vasútvonal. Az ujjatlanban utazó, tagbaszakadt kertöntözők, a sörszisszentők, a rejtvényfejtők, az alufóliába csomagolók, a lepirultak, a fölfújt gumimatracosok, a strandpapucsosok. A bávatagok, a tátott szájjal alvók, az övtáskások, a bermudanadrágosok, a visszeresek, a kezeletlen menetjegyek, a kalauz. A chipset ki kér, a becsípi a hajadat a fejhallgató, a húzza a kazettát az elem, a hiába hangosítod. A kattogás.

Az izzadás. A menetszél, amikor a lehúzott ablakon kihajolsz, és hogy rozsda- meg olajszagú lesz közben az izzadt tenyered, mert a rozsdás-olajos ablakot fogod. A vonatfék szaga. A lengyeltóti állomás tégláira fújt zöld betűk. A Fradi. Az ácsorgás Lengyeltótiban. A madarak, a fák, a nem mozdul a levegő. A mindjárt ott vagyunk. A most meg mi van.

Az aluljáró, a végtelen üdülősorok, a teraszon szöszmötölők, a gumicsónak-pumpálók, a teregetők, a pingpongasztalosok, a kerítésre könyökölők, a jó napot kívánok, a csókolom. A Zimmer Frei mindenfele. A vázra botokat gumipókozó, a csomagtartóra műanyag vödröt erősítő, mellettünk lomhán eltekerő hajnali horgászok is. A volt valami? A nem, a kurva anyjukat. A féltéglákkal az úttestre festett tengópályák, a színes krétás, halvány ugróiskolák, a féknyomok.

A számozott, sötétszürke kapukulcsok, a meg kellene az ajtót olajozni kicsit, a poros dísztányérok a pókhálós falakon, az állott büdös. A szellőztetünk. A recsegő rádió antennáin a légypiszok. A szedett-vedett feleses poharak a kopott konyhaszekrények polcain. A kicsorbult kések, a hűtőszekrényben hagyott tavalyi savanyú. A Sprite, a Fanta meg a kóla is. Az ugye, az nem egérszar ott?

A sültös sapkák, a szalmakalapok, akkor a megfakult Romana-füzetek a konyhák ablakpárkányain. A befőzőgumival összefogott kártyapaklik, a dohányfüst-sárga függönyök. A rég nem fogó tollak, a régi napilapok. A Junoszty tévék domború képcsöve, a letört szárú, megkarcolt napszemüvegek, a linóleum. A nippek. A Chemotox. A billenős vécétartályok, a szűk klotyókban a csövek mögé gyűrt Burda-katalógusok. A lesózott meztelencsigák meg a kvarcjátékokba belefolyt gombelemek zöld csíkjai.

A tollaslabda íve, a túlparti szivárvány színei. A vattacukor illata, a békés méhek a dinnyehéjakon, a főtt kukorica. A Coco Jumbo, a jégkása, lángos, a Lambada. A pokrócok a fűzfák alatt, a műanyag hűtőtáskákban a jégakkuk. A nyálas barackmagra lépni rá, a talpadat szurkodó éles kavicsok.

A csobbanunk? A nyálkás lépcsőkön a megcsúszás, a van-e még vajon egy foka, a hínár, a marha hideg, a süppedős iszap. Az első hullám, ami fölcsap a pöcsödig, a fölszisszenés, a most már tényleg bukjunk bele, a fröcskölés. A cidri. Az úgy futunk, mint a Baywatchban a Mitch Buchannon. A gödrökben kiment boka, a kagylóra lépni rá. A fejelgetés közben a Napba nézni véletlenül, a sárgát látni percekig.

A szárítkozzunk meg kicsit. A kövekhez sodródott temérdek haltetem. A küszrajok. A hekkszálkák, amikkel a kukák vannak tele. Az úszógumik, amiket a szél kap néha föl, aztán a sörpadokról lefújt szívószálak és sörösdobozok.

A Calippo, a Magnum, a fölénk kúszó morcos fellegek, a na, most akkor ez a viharjelzés hányadik fokú? A sötét lesz a tó fölött, a csöpörögni kezd, a szórjunk csak a kosárba gyorsan mindent bele. A büfésoron ázó ketchupos papírtálak, a porcukros szalvétacafatok. Az utazócirkuszok plakátjain az elefántok ormányai. Az artisták, a tigrisek. A papucsod pántja, ami futás közben elszakad. A kopog a sarkad a vizes betonon.

A fecskédből kimosott rengeteg homok. A kádban a kosz. A testápoló. A májkrém, a paradicsom, a párizsi, a vacsorakor meghagyott kenyér. A még mindig esik? A rádió kívánságműsora, a fekete-fehérben nézni a tévéreklámokat, a fogkrémekben a kálcium, a tusfürdők egzotikuma. A nem tudok idegen helyen elaludni egyből, a forgolódás meg a horkolás zaja, a padláson motozó pele, a szúnyogszárny-frekvencia. Az összecsipkedés, a reggeli viszketés, a vakarózás, a nézd csak, a vállam is kopik.

A derült ég, a harmatos fű az udvaron, a száradó törölközők a hintaágyakon. A nyikorgó kempingszékeken reggelizni meg, a nedves homokozók és a kormos szalonnasütő helyek. A pótkávé illata. Az összepakolni a hátizsákokat, a fájós lábbal az állomásig bicegni el, az előreláthatóan huszonöt percet késő járatunk. Az aluljáró megint, a negyedik vágányra szerelvény érkezik, az integetni a tónak egyet még, az indulni haza. A mikor jövünk megint.