Aalto és a hagyomány
Esa Laaksonen
Az utóbbi tíz évben az Alvar Aalto nevét viselő akadémián dolgoztam. Nem csoda tehát, hogy sokszor kérdeznek Alvar Aalto (1898-1976) és a finn kortárs építészet kapcsolatáról, arról, hogy vannak-e olyan finn építészek, akik folytatják Aalto hagyományát.
A válaszadás előtt meg kell határoznunk, mit is értünk Aalto épitészetének hagyománya alatt. Aalto munkássága során nemzetközi korszaka rövid volt, ekkor épült a paimiói szanatórium és a viipuri (a második világháborút követően a Szovjetunióhoz, majd Oroszországhoz tartozik) könyvtár, amelyek felépülése után Aalto hamar saját stílusának kialakításába kezdett. Ebben izgalmas módon keveredik a finn házépítési hagyomány a nemzeti romantikai jegyeivel. Aalto építészetének ezt a vonulatát képviselő egyik legérdekesebb darabja, jövendő pályafutásának egyik kulcsműve a tehetős gyártulajdonos-családnak tervezett és a finn viszonyok között fényűzőnek számító Villa Mairea, amely a Szovjetunió által kirobbantott háború előtt, 1939-ben épült a nyugati partvidéken. Aalto maga építészeti laboratóriumnak nevezte ezt az épületet, amelyhez a modernizmus emberképe társul: a szabad, globális, a kultúra és a művészet iránt érdeklődő fiatal házaspár életmódjának megfelelő házat kívántak felépíteni. Ám a kor funkcionalista, világos homlokzatú épületeitől eltérően Aalto terve meglepően bensőséges és személyre szóló volt (és ma is az). A végeredmény részben a végletekig kidolgozott részletekből és az anyagfelhasználás széleskörű értelmezéséből áll össze, ám szerepet játszik az is, hogy Aalto a finn építészeti hagyomány részésének tartotta magát.
A Villa Maireáról készült korabeli képen a nappalit és a kertet elválasztó nagyméretű üvegfal nyitva áll, az ajtónyílásba szék áll. A háttérben fából épült szaunaépület, mellette kőfal. A kőfal és az épület közötti kapu jelenti a ház kertje és a külvilág közötti határt. A terek eme sorozata rendkívüli jelentőséggel bír. Korszerű lakásban ülünk, a beltér és a kültér határa elmosódott. A kert a nappali része, ahogy hagyományosan a parasztházakban is. A kert és a táj közötti kapcsolat hangsúlyozására Aalto hagyományos kaput tervezett: ilyen kapuk láthatóak ma is vidéken. A helyenként lenyűgözően igényes épület hétköznapi módon kapcsolódik környezetéhez. Jó példa ez arra az erőteljes kifejezésmódra, amely ma is vonzó Aalto építészetében: a hagyomány megértése ez, amely az építészet fontos dimenziója. Egyáltalán nem tartom meglepőnek, hogy építészetről, a városi kultúráról és a lakberendezésről kora legjelentősebb műveit írt Gustaf Strengell (1878-1937) öngyilkossága előtt a helsinki szabadtéri múzeumban a szerény külsejű niemeläi házat kivánta megtekinteni, valamint Aalto frissen épült Riihitie-i épületét. Mindkét esetben a finn építészeti hagyomány van jelen, a parasztház kerítésének részleteit Aalto saját kertjébe is átemelte.
Amikor Aalto építészetének jelentőségéről beszélünk a mai építészet szempontjából, a finn építészeti hagyomány folyamatában elfoglalt helyét kell átgondolnunk. Vannak-e Finnországban olyan építészek, akik ehhez a hagyományhoz tartoznak? Véleményem szerint vannak, ám nem sokan. A nemzeti már Aalto életében nemzetközivé lett. Jelenleg nálunk a jellegtelen nemzetközi építészetet követjük, amikor azt képzeljük, hogy a Bilbao-effektus működni fog a már tönkretett városi környezetben. Nemrégiben történt azonban olyasmi, ami városrendezési szempontból hosszú távon hatással lehet társadalmunkra. Demokratikus módon leszavazták a svájci Herzog-de Meuron építésziroda szállodatervét, amelyet Helsinki központjában valósítottak volna meg. A képen középen látható a kereszt alakú épület, amely egyáltalán nem illik a környezetébe, de szerencsére nem is valósul meg - ám a terv meghiúsításához korunkra jellemző módon a fővárosi közgyűlés, azaz laikusok döntésére volt szükség.
A nemzetközi áramlatoktól eltérő néhány kivétel is megfér Finnország épitészetében. Az egyik legegyénibb alternatíva Olavi Koponen múvészprofesszor, aki gazdag formavilágú, ám egyúttal érzékeny építészetet művel, leginkább családi házakat tervez. A saját magának tervezett Kotilo-ház http://www.ark.fi/index_article.php?id=250) zsindellyel borított homlokzata Makovecz Imre magyar építészt idézi. Másik példa a saját nemzedékemhez tartozó Georg Grotenfelt, aki azonban az elmúlt években inkább filmezéssel foglalkozik. Személyes kedvencem a Huitukka szaunaépület az 1980-as évekből. Grotenfelt olyan épületegyüttest tervezett családja számára, amely Aaltóhoz hasonlóan a népi építészetből merít és mégis modern benyomást kelt.
Harmadik és utolsó példám Juha Leiviskä, aki egyértelmű választás a finn építészet ismerői számára: ő a legnevesebb élő finn építész. A szabad térbe tervezett templomairól ismert Leiviskä végre a helsinki városi térbe is tervez: a Sandels-ház (2007) és egyik legfrissebb munkája a Helsinki Egyetem svéd nyelvű közigazgatási karának épülete történelmi negyedben fekszik. Véleményem szerint Leiviskä építészete mindig is érett volt, amely figyelembe vette a tájat és a környezetet, ám a legutóbbi munkáiban az ismert stílusjegyeiből olyan épületeket hozott létre, amelyek időtlenséget sugároznak. Ezek az épületek természetes módon simulnak környezetükbe és korukba.
2010. 04. 12.
(Várady Eszter fordítása)
*
A szerző építész, az Alvar Aalto Akadémia www.alvaraalto.fi vezetője, valamint tervezőként is dolgozik, Kimmo Friman építésszel közös tervezőirodát tart fenn: www.fl-a.fi.
