„…arról hoznak hírt, mi van a test túloldalán.”
(Pavel Florenszkij)
(i, Fra Angelico boldogságos imája)
Minden újabb és újabb Krisztussal, kit
kolostorok csendjében feszítek falakra,
újra és újra átélem szenvedéseit a kereszten,
könnyeim ködpáráján át látom csak, ahogy
megszületik, ahogy megszületik ecsetvonásaim
nyomán, újra és újra, haldokló Jézus Urunk.
(ii, Rubljov után szabadon)
Isten nevet rajtunk, olykor sír is. Az ikon törött ablak
az örökkévalóságra, homálya túlmutat az időn, a sírig.
Csupasz fákat látsz, égboltot átszelő villanyvezetéket,
kéményeket és háztetőket. Nekiállsz, kaparod a festéket.
(iii, Raffello Santi látomása)
Sötét ragyogással elevenedik meg a befejezetlen Madonna-
kép az éjszaka mélyének ággyal szemközti festőállványán.
(iv, Tarkovszkij belső monológja)
Nincs is annál vigasztalanabb, mikor a templom
ikonjait sűrű hóesés takarja vak tekintetünk elől.
(v, Pilinszky a Keresztény Múzeumban virraszt)
Az utolsó teremben az éjszakai portás lekapcsolja a villanyt
zárás előtt. A kereszthalál fenyegető közelsége rövid időre
visszasimulhat megint a sötétbe.
Reggel minden kezdődik elölről.
(vi, Utóirat a hópelyhekhez)
Szakad a hó szakadatlan, kinyitom az ablakot,
szóljon a kyrie eleison fákon bokrokon megülő
hópelyhekhez is.