Áldott emlékű művelődéstörténet tanárunk, Kiss Gyula bácsi szokta mondani két féléves, szemléltetés nélkül megtartott tömör kurzusa közben, hogy ő a „negyedosztályú” emlékekre helyezi a hangsúlyt, a többi nevezetességet amúgy is megismerjük. Év végén pedig elvitt bennünket egy országjárásra, s megmutatta a „mezítlábas” Magyarországot. Az Őrséget, az Ormánságot, Szatmárt, Bereget. Nem a Parlamentet és a székesegyházakat néztük meg, hanem a pankaszi haranglábat, a veleméri, a kóródi, a feldebrői, a csarodai és a tákosi templomot, és a népi műemlékeket.
Ilyen út előtt állunk most is. Különleges élményben lesz része annak, aki megtekinti Pinczehelyi József szaharai fotóit. Arra a területre, ahol az itt megszemlélhető harmincöt nagyszerű fotó készült, a régi jeles magyar Afrika-kutatók (Magyar László, Teleki Sámuel, Almásy László, Esterházy Antal) sem jutottak el, és ma sem hirdetnek ide programot az utazási irodák. Afrikának számos gyönyörű, kereskedelmileg is jól eladható vidéke van, a sivatagba is visznek turistautak. Aki viszont a sivatagok sivatagának, vagyis a Szaharának a rejtelmeire kíváncsi, erre a területre kell jönnie. Az itt bemutatott képek az érintetlen Szaharában, Algéria, Marokkó, Nyugat-Szahara és Mauritánia határvidékén készültek.
A szerző ebben a kietlen világban is a szépet kereste, és – mint látjuk – meg is találta. A fotók igen jól megválasztott belső arányokkal lettek kiválogatva a több ezer közül. Látni lehet itt környezetbe illeszkedő életképeket: asszonyokat, hulladékon élő kecskék között, kiskutyával játszó fiúkat, egymással évődő meglett férfiakat, egymásba kapaszkodva sétáló lányokat, a kies utcán anyja után baktató kecskegidát. Furcsa, Rejtő-regényekből ismerős, még a francia és a spanyol gyarmatosítás idejében épült, ma szerény szolgáltatásokat nyújtó szállodává átalakított kaszárnyákat, a sátrak mellé a közelmúltban felhúzott vályoglakásokat, öreg járműveket. Aztán persze körülöttük a Szaharát. Amelyről egyrészt kiderül, hogy az – az elterjedt vélekedéssel ellentétben – nem lágyan ívelő homokdűnék végtelen láncolata, hanem valójában kősivatag, másrészt pedig az, hogy itt is vannak az életnek nyomai.
Pinczehelyi József felvétele
A Szahara a műkedvelők számára sem unalmas hely. Gondolhatnánk arra is, hogy éppen ez a környék ihlette Antoin de Saint-Exuperyt „A kis herceg” című munkájának megírására, de nem erről van szó elsősorban. A szél és a homok évezredek alatt tökéletes műalkotásokat hoztak létre, s máig alakítják azokat, hoznak létre újabbakat. Koponyára emlékeztető szikladarabot, bazalttufából a tájba hányt csodálatos térplasztikákat, Allahhoz könyörgő hatalmas sziklafejet, illetve ki, mit lát benne.
Pinczehelyi József felvétele
Ez a táj az évezredekkel korábban itt élt emberek tanítómestere is volt egyben. Hat-nyolcezer éves barlangfestményeikből és bazaltba rótt lenyűgöző formagazdagságú rajzaikból nem csupán azt tudjuk meg, hogy primitív eszközeikkel mai esztétikai mércével is elsőrangú, hallatlan izgalmas műalkotások létrehozására voltak képesek, hanem azt is, hogy ezzel a vidékkel valaha jóval bőkezűbben bánt a természet, mint ma. A szavannákról jól ismert állatok mindegyike megtalálható volt ezen a régen folyóvölgyekkel, tavakkal szabdalt tájon, ezeket látjuk az asztallapnyi méretű alkotásokon.
Az időutazás élménye óhatatlanul elgondolkodtatja a ma emberét. Egyrészt arra enged következtetni bennünket, hogy – amint azt Györgydeák Gyuri, Pinczehelyi egyik útitársa mondta 2008 nyarán Kaposváron, egy Szahara által ihletett tárlat megnyitásán – valóban a művészet az, ami egyedül képes a fontos dolgok átörökítésére. Másrészt: az éghajlati körülmények és az életfeltételek adottságának viszonylagosságáról szerezhetünk megdönthetetlen érvényességű bizonyosságot. Bár ma többet hallani felőle a közbeszédben, a klímaváltozás örök. Az egykor igen gazdag élőhely mintegy ötezer éve vált sivárrá, a Szahara ma is évente csaknem fél kilométeres sebességgel terjed észak felé.
A Szahara Allah kertje, ahonnan akaratára eltávolítottak minden olyan felesleges dolgot, ami zavarhatná őt a pihenésben és az elmélkedésben – tartják az őslakosok. Ennek a kertnek a legszebb virágai kétségkívül maguk az ott élő emberek. Pinczehelyi jól megválasztott és míves portréinak egyikén találkozhatunk a munkáját egy pillanatra félbehagyó hentessel, a megrendelőre váró cipésszel, a karórájára büszke saharawival. Ahogy a többi, a kekszet majszoló kisfiú, vagy a fekete litamot viselő középkorú férfi félprofilos kompozíciójú fotója is méltó arra, hogy az egész világ megismerje. Női portrét nem látunk, ennek kulturális okai vannak. Ők is olyan derűsek, kiegyensúlyozottak, öntudatosak, mint a férfiak, a közösségeken belül legalább annyi fontos feladat jut rájuk, mint a férfiakra.
Pinczehelyi József felvétele
Csupán egy valami hiányolható a kollekcióból. A munka világáról nem készültek képek. Ehhez a Nyugat-szaharai fotókiállításhoz a korrektség kedvéért valamit még el kell mondani. Bár a felvételek modelljein ez aligha észrevehető, a fotók zöme menekülttáborokban készült, a portrékon látható idősebb férfiakat 35 éve űzték el otthonukból. Most a kietlen Szaharában élnek olyan feltételek között, amelyeket mi aligha vállalnánk. Ideiglenesnek hitt telepeiket azokról a városokról nevezték el, ahonnan érkeztek. Várják, hogy visszatérjenek, de tisztában vannak azzal, hogy erre nagyon kevés az esély. Sorsukat türelemmel és büszkén viselik. Ahogy a Szaharában növekvő magányos fák sem a semmiből, hanem a sivatag mélyrétegeiben húzódó nedvességből táplálkoznak, Pinczehelyi modelljeinek reményét a hit és igazságuk biztos tudata táplálja. Ők Allah kertjének, a Szaharának a legszebb virágai.
Balatonfűzfő, 2009. szeptember 20.
