Hirtelen és pihenten ébredt, azt hitte már reggel van. Meglepődött, amikor látta, alig három órája feküdt csak le. Máskor is – ritkán – előfordult már ilyen vele, de mindig gyorsan visszaaludt. Most nem így történt, talán azért, mert zavarta, hogy az idő szorításába került.

Ennyire nehezen régen kezdett neki az írásnak. A baj ott kezdődött, hogy eleve nem örült a felkérésnek. Mindig kitért, ha a gyűjteményéről, vagy a tulajdonában lévő műalkotásokról kellett volna beszélnie. Ennek ellenére első szóra, ellenszolgáltatás igénye nélkül odaadta bármelyiket, amikor azokat tárlatokra kérték.

Számtalanszor megfogadta: ez volt az utolsó eset, hogy megtette, mert valamiféle bosszúsággal mindig számolnia kellett. Hol a szállítás körülményei, hol a – különösen a kereteket érintő – apróbb sérülések miatt kellett bosszankodnia. Néhány nap múltával aztán mérge elfüstölögött, a következő kérést ismét teljesítette, bár bántotta, hogy amidőn olykor-máskor valamely közleményéhez közgyűjteményi tulajdonban lévő alkotás reprodukálásának engedélyezését kérte, leggyakrabban csak térítés ellenében kapta azt meg.

Másrészről rossz időpontban is érkezett a kívánság: minden ereje és ideje – határidő kitűzésével – készülő könyve befejező munkálataira ment el. Soha nem dolgozott párhuzamosan, mindig egy feladatra koncentrált, teljes odaadással. Gyakorta váltott ugyan, olykor látszólag csapongó módon, az egymástól távol eső témák között, ám azt mindig az önmaga számára kitűzött feladat lezárását követően tette.

Amúgy teljesíthető lett volna a kérés, mert olyan valakitől érkezett, akivel szeretett együtt gondolkodni. Nem mindennapos, de azért nem is túl ritka nagy beszélgetéseik, közös szellemi kalandozásaik, melyek során meglehetősen nagy területeket jártak be, határozottan érdekfeszítőek és tanulságosak voltak számára. Ráadásul olyan képek életéről kellett volna írnia az általánosság szintjét meghaladóan, amelyek őtőle kerültek hozzá. Az is igaz, könnyebbséget jelentett, hogy így nem kényszerült más alkotók és alkotások nevesítésére. Bár több képe volt ettől a művésztől, azt már az első pillanatban tudta, egyetlen műről fog csak szólni. Ezzel együtt érezte, elkerülhetetlen bővítenie a témakört, mert különben légüres térben marad az az egy, amelyikről beszélni kíván.

Műalkotások együttese – amelyet előszeretettel neveznek műgyűjteménynek – új, önmagán túlmutató létezési szintet képes megvalósítani, amelyet leírni nem, csak átérezni lehet. Létrejöttéhez kevés a pénz, a tudás, a szerencse, és különösen egy üres hely a falon.

Temérdek az indíték, sokféle a szándék, gyakorta esetleges a végeredmény. Olykor a hangsúly azon van, hogy léteznek, nem azon, hogy mi létezik. Ez annyira nyilvánvaló volt számára, hogy feltételezte, más is így van vele, ezért ennek említését elvetette.

Valami jó, erős felütéssel kellene kezdeni, töprengett egyre éberebben, és felötlött benne egy régebben olvasott mondat. „Csak úgy összeállt”. Talán megfelelő, ízlelgette a szavakat. Igen, ez jó lesz, „Csak úgy összeállt.” Egy nagynevű gyűjtő, jelentős műalkotások birtokosa mondta ezt, amikor gyűjteménye létrejöttéről faggatták. Álszent, vagy férfiasan szemérmes vallomás, sok „mindenevőnek” önigazolás, frappáns, ámde használhatatlan riposzt: kinek-kinek kedvére való választási lehetőség. Számára kötetnyi terjedelemben összefoglalható történések kikristályosodása, folyamat mely az evolúciót ismétli, mert a művek élete semmiben nem különbözik más életektől. A művek sorsa sem.

Egyik-másik állandóan élvezheti a csillogást, a szereplést; hol itt, hol ott bukkan fel. Beszélnek, írnak róla, hivatkoznak rá. Felértékelik és leminősítik, nem ritkán egyszerre történik meg mind a kettő. Közülük számosan eltűnnek a világ szeme elől, titkolt helyen részesülnek szeretetben, vagy csak kellékszerepre kényszerülnek. Van, amelyiknek sanyarú sors jut, az élve eltemettetés egy raktárban, lakásban, hogy aztán tényleg meghaljanak, mert a nyilvánosság hiánya magával hozza a feledést.

Titokzatos erők befolyásolják megszületésüket, alakítják sorsukat és elmúlásukat. Ami közte van, az misztikum. A nagy egymásra találások, elválások, a véletlenek szükségszerűsége. Szerencsés esetben a többszólamúság harmóniává nemesülése.

Még mindig forgolódott ágyában, miközben régmúlt események idéződtek fel benne: az őt körülvevő műalkotások egyedi és saját történetei. A rátalálás öröme, az előélet kutatása, a megszerzés izgalma és annak a mindent eldöntő pillanatnak varázsa, amikor az új szerzemény immár új helyen első ízben került megmérettetésre a kiválasztottak (és kiváltságosak) körében. Az ítélet napjának igazsága, amely meghatározza a jövevény további sorsát. Mindezek együttesen, soha nem feledhető emlékként rögzültek benne, amelyek az évek múlásával egyre csak mélyültek és szépültek. Az is igaz, olykor cirkalmassá duzzadtak, de soha nem váltak hazuggá.

Tudatosan fejlesztette magában a képességet, amellyel ki tudta használni, hogy egy-egy gyűjtemény a létrehozójáról akarva-akaratlanul olyan tenger-mélységű megismerhetőségre kínál lehetőséget, amelyre csak ódon présházak előtti vén diófák alatt üldögélve, a szeptember végi két korty közötti nagy hallgatások képesek.

Olykor jó volt ez, máskor illúzióromboló, de mindenképpen hasznos, mert megóvta sok csalódástól és kellemetlenségtől. Egyesek szemében túlságosan is óvatosnak tűnt, soha nem ragadta el a hév és a birtoklási vágy, ha szokatlanul kedvező vételi lehetőséggel találkozott.

Máskor a külső szemlélő számára akár irracionálisnak tűnő, mérlegelés nélküli gyors döntést hozott olyan estekben, amikor hiánypótló, vagy szegletkőként beilleszthető alkotást tárt elé a sors.

Íróasztala előtt ülve tekintete sokszor, nagyon sokszor hosszasan irányult a szeme előtt otthonosan terpeszkedő képernyőre, amelyen sűrű sorban szaporodtak, fogytak, majd ismét szaporodtak a betűsorok. Ez a hely olykor kétségek, máskor a felszabadult rátalálások kapuja volt számára. A kicsi, valamikori fésülködőasztalkán bal keze felől csak egy festett vászonernyős, porcelánvázába épített állólámpa fért el, olyasféle, amilyent Rippl-Rónai „otthon-képein” láthat az ember. Fényköre nem nagy, de nem is annyira a megvilágítás volt a funkciója, mint emlékeztetni korábbi tulajdonosára, akinek akkor kellett távoznia a világból, amikor a legjobban szeretett volna élni. Széke másfél méternyire a szoba falától: egy önmaga teremtette szakrális tér önmaga számára. A fehér fal és a rajta függő Bátai Sándor-mű nem lezárta, csak nyilvánvalóvá tette a teret.

A mindössze 17×17 centiméteres papíröntvény munka 2007-ben született és szinte azonmód hozzá került: nem ajándékozás, kiválasztás nyomán. A műteremben találtak egymásra. Megborzongott, amikor meglátta. Nem táblakép, nem dombormű, egyszerre mind a kettő. A megismételhetetlen, megszentelt pillanat megtestesülése. A véletlen játéka, mondhatják, akik csak racionálisan tudnak gondolkodni; ez maga a csoda – így a szárnyalásra képesek. Nem mindig, csak amikor kedvtelve elidőzik rajta a fény és hű társa az árnyék, akkor fedi fel titkait.

Amikor megbillent fejjel nézte, a rétegek mögé látott.

Eldöntötte, ugyanúgy – mint a vak a megismerni vágyott tárgyat – fogja majd nagyon aprólékosan és gondosan szavakkal letapogatni, és felmutatni a látva sem látók számára. Egyre szebb megállapításokat fűzött csokorba és örült, hogy megoldotta a feladatát. Nem esett nehezére, mert figyelemmel kísérte, ismerte Bátai munkásságát, a vele foglalkozó tanulmányokat, amelyek megállapításai ott kavarogtak benne, amikor ismét elaludt. Álmában rálelt a megoldásra. Látta magát, amint ott ül számítógépe előtt, és arról ír, amiről soha, senkinek nem szólt. Tanúságot tesz róla, hogy olyan pillanatokban, amikor meg-megdöccen az idő tengelye, ez a kép kulccsá válik és szabad utat nyit a léleknek, hogy az a szokványosan emberi testnek nevezett lakóhelyét elhagyhassa. Elbeszéli majd, ilyenkor ő az esti harangszó a párába burkolózó völgyek felett, távoli kerekes kút láncának csörrenése, a megérkező vödör csobbanása, az erdők mélyén ülő vadász golyóra nem vágyó fegyverének tenyérbe simulása. Elbeszéli, hogy gyakran szerette volna megragadni, marasztalni ezt az idő és a tér fogságából kiszabadult lét-érzést, ám az a tudat felbukkanásának veszélyét megérezve, nyomban tovalibbent. És azt is elmondja majd, hogy visszatértekor, olykor társak is elkísérték, akik hasonló módon kerültek ki a világba. Még utánaintettek, de már el is tűntek. Apró kis örömtüzek gyúltak ilyenkor a kereten belül és ő ráérzett: égbekiáltó a bűne azoknak, akik a lélek lámpaolaját felvizezik…

Két nap telt el, amire gépe elé ült. Kétszer is lesimította a billentyűket, porszemeket vélt látni rajtuk. Nagyot sóhajtott, majd nekilátott az írásnak:

„Hirtelen és pihenten ébredt, azt hitte már reggel van…”