Visszafogtam az indulataimat, mert furcsa módon nem a részvét melankóliája kerített először a hatalmába, hanem az áradó düh, mert tudtam előre, hogy rámegy a napom, csak forog a fejemben a kerék hol gyorsabban, hol álmosabban, majd a sivításig felgyorsulva, miközben a kések alattomosan bedarálják mindazt, amiből valójában építkeznem kellene, közben hol durvábban, hol porszerűbben pereg lefelé az őrlemény.

Minden eszköz fényesen ragyog. Olyan arisztokratikusan, mint egy étkészlet ezüstjei, és ipari formatervezőjük sem lehetett más, mint aki a leveses merőkanalat tervezte, hogy a szélén még megüljön egy hajszálnyi tészta, és el lehessen dönteni, hova kerüljön; ugyanennyire volt funkcionális ennek a kanálnak az alakja is, amely viszont nem engedett a kételyeknek: tartamának egyértelműen kerülnie kellett valahova. Aki a nyelénél fogva tartotta, rutinosan kérdezte, hogy urnát is akarok-e hozzá. Nem kértem. Elém tette az egyenruhás vagy inkább munkaruhás férfi a dobozt, mintha közönséges szalámit kértem volna, hajszálvékonyan szelve, miközben mérleg kijelzőjén figyeltem, milyen összegben állapodnak meg a vibráló vörös számok. Mintha anélkül, hogy kértem volna, felnyitotta a barna ruhás halál angyala a fedelet, elgördítette a követ a feltámadás elől, mintha óránként felszabadulna mozdulata nyomán egy újabb lélek. Közben a túlvilág felkent mestere sandán fürkészi a pult túloldalán állók érverésének kataleptikus kihagyását. Rémületre programozott vonásaikból, mint valami összedarált fasírt alapanyagból, vajon hogyan lesz újra kisimult, nyers, élő hús, amely megint arcot formáz. Miközben a kiszáradt hangszálak megfeszülnek, és elérzékenyülés nélkül szólni tudna végre a megrendelő, már kinyílik a szem, és a száj számlát kér a szolgáltatásért.

Megint a saját összeszedett hangomat hallom. Udvarias hatásszünet után kiforgatja számait a digitális kassza. Minden más szakmában kék az egyenruha, csak ő különbözteti meg magát, ez a kajánul visszakacsintó gyászhuszár, aki elkülönül a hagyományos feketeségtől, mintha átmenetet alkotna, hidat át a romlás vizén. A mellén pedig nem is kitűzőn viselte a teljes becsületes nevét, hanem odahímezve, hogy Leopold, mintha ez valami bizalmasabb vagy közvetlenebb szolgáltatás lenne, amint akár egy pincéré. Elrántottam a fejem, mint akit megcsap az éter szaga. Kisebb-nagyobb porcelánedények néztek vissza rám a polcról.

Nem kell ettől megijedni, váltott barátságosabbra gyanakvó tekintetemtől a Hádészből lett krematológus, higgye el, jobb inkább egy pillantást vetni rá, mert úgy könnyebb elvinni, nem kell viszolyognia tőle, hogy Úristen, micsoda szörnyűséget viszek magammal. Mintha gyémántok csillantak volna meg lapátkezén, vagy nem, ezek talán a repeszek? Látta, hogy elsápadok. Kije volt az illető?

A barátom volt.

Látja, már nem is olyan nehéz kimondania, ettől nem is olyan nehéz a doboz, és tessék megnézni: természetes mozdulattal belenyúlt, akárha mákot árulna, hogy ép és egészséges, ez már egy korszerű technológia terméke, levendulával illatosítottuk. Közben lerázogatta ujjairól a port, mint pék a lisztet, visszaszitált a dobozba. Nem véletlenül ilyen finoman selymes és könnyű, mert tudja, amikor a kemencéknél kezdtem dolgozni, akkor még az állkapocscsontból kihullt fogak mind épen maradtak, mert a fog az ember legkeményebb csontja. A morzsalékból kiálló fogak rémületet keltettek, mert én annak nevezném, iszonyú félelemnek. Különben is: miféle hamuból és porból lettünk, amire a hantolás imádsága utal, badarság – heherészett nyersen –, igen, a fogaktól rosszul lettek a hozzátartozók, főleg ha fiatal halottról volt szó, jó sok foggal, de mióta a darálóra egy apróbb lyukú, kristályacél szitát szereltünk, már a fogtömésekből is ugyanolyan szemcsék lesznek, olyan hamvasan egyöntetű az egész; úgy képzelje el, mint az óceánokat szegélyező fövenyt, amiben már nem ismerhetőek fel külön a csigák, az igazgyöngyök és a teknőchátak darabjai, mint ahogyan itt sem fedezhető fel külön sem a hátgerinc, sem a szőrzet. Ha meztelen lábbal mennénk végig rajta, megőrizné ez a föveny is a talpunk nyomát.

Olyan rutinosan csomagolta be, ahogyan a hentes a felvágottat, könnyed derűt erőltetve magára, mintha mindegyikük korszerű eladói szakértelmének és csúcsfejlesztett technikájának árnyékában a közönséges késes gyilkost látnám. Az élet halálba csomagolása csak hidegvérrel követhető el. Én pedig éppen ennek a gondolatától igyekeztem szabadulni, mert az emberiség tudatalattijába mégiscsak az oszlás gyorsan bekövetkező, gusztustalanul férges folyamata rögzült, anélkül, hogy valaha látták volna, valójában mi által és hogyan bomlunk, az elme akaratlan és felismerhetetlen szagokat társít hozzá. Éppen a hiányos ismereteket aknázhatta ki a horrorfilmek megszámlálhatatlan sokasága a rémálmok ikonográfiájával, mert az összes változatról hajlamosak vagyunk elhinni, hogy ilyen is lehet a vég.

Milyen könnyű lettél.

Távolodni látod, és nem hagy maga után mást, mint fészkében a kifehéredett csontokat. Sohase tagadd meg azt, amire megesküdtél. Hogyne emlékeztem volna a széttárt szárnyú ölyvre, amit még meg kell találnom.

De most rólam volt szó, és vitt a lábam a feloldozás felé, még néztem is hátra gyanakodva az utcán, mint egy valósággá virtualizált rémtörténet komputerjátékában, hogy követnek-e, akik visszatértek, ellenőrzik-e, amit tennem kell, amire valóban a szavamat adtam. Ahogy egyre szaporábban vettem a levegőt, eszembe jutott, hogy csak egyetlen helyen érezhetem magam biztonságban, és ha egyszer odaérek, akkor végre lélegzethez jutok. Tudtam, ha már ott leszek, akkor engem is megvéd. Ahogyan régen a tolvajt, aki csak a dómot körülvevő piacon lopott valamit, vagy akár egy gyilkost is megvédett, aki rajtakapta a feleségét a lovászfiúval, és ha a fél város vette is üldözőbe, ha elérte, megmarkolta a kovácsoltvas fogantyút a fal kváderkő tömbökből rakott bal oldalán, akkor üldözőinek hátrálniuk kellett, mert ott bizony, azon a helyen már a Mindenható oltalmát élvezte. Hagyták, hogy a mellékajtón bemenjen, és fejet hajtson az oltár előtt. Lehet, hogy valóban megérdemelte a könyörületet, ki tudhatta abban a pillanatban, talán ő maga sem.

És milyen furcsa: ahogy a fejemet odahajtottam, ott enyhén befelé gömbölyödött a fal, mintha homlokcsontok ezernyi kétségbeesett koptatottságától az enyém is odaillett volna a kő horpadásába, és a hely befogadna, mintha sokan lettek volna előttem a dóm felépítése óta, akiknek volt miért ide kapaszkodniuk, és talán csúszni lefelé innen, fejmagasságtól függetlenül; megannyi okból hagytak izzadságnyomot az örökké meszesen csorgó kőfalon. Mintha nem a turisták súrolták volna simára és fényesre, mintha sokan lettünk volna, akik hoztunk ide valamit, és hittünk abban, amit az életünk, bárhogyan is, de a kezünkbe nyomott; kést vagy urnát, örökségünk szerint, egyre megy; megkerülhetetlenül állt előttem a kötelesség: le kellett tennem a terhet. Gyilkolást vagy óvást, mert a mérkőzés kimenetele nem dőlt el, és hogy mit ítél, bízzuk arra, akiért a falakat emelték, ha már ide jutottunk, ne az üldözők bírósága döntsön.

Megálltam a hónom alatt a hamvakkal, és erősen szorítottam a fogantyút. Álltam egy darabig felegyenesedve, és nem az órámra néztem, hanem valami galaktikusabbat, egyetemesebbet éreztem a földre tekintve: a tavaszpont két egymást követő delelése között eltelt idő olyan, mint a két sín közt eltelt csillagnap: egy soha el nem haladt vonat végtelen ideje. Hát normális dolog, amit teszek? Lassan hátranéztem. Nem követett semmiféle sírból kelt, szakadt ruhás, csontjaikról oszló tömeg. Felnéztem, ahol a vízköpő szörnyek ültek a kiszögelléseken, hasonlóan, mint a Notre Dame-on, a kelta istenek leszármazottai, akiket az egyház sohasem tudott legyőzni, vagy nem is akart, mert beleillettek abba a tervbe, amely arra emlékezteti a híveket, hogy Isten bármilyen közel is van, a gonosz sohasem lehet túl messze.

Mi szemmel tartunk, rikoltotta a kakas és a gyík frigyéből fogant vízköpő.

Végignéztem a fenyegető szobrok során: elkárhozott lelkek voltak, üvöltő szájjal és denevérszárnyakkal, akiket feltartóztattak a pokolba vezető úton. Éppen azért helyezték őket a dóm alig kivehető magasába, hogy emlékeztessenek arra, ami velünk történik majd: hogyan zuhanunk, ha a bűnt választjuk.

Távolabb néhány fáradt turista üldögélt az árnyékban a hátizsákjára dőlve. A túloldalon pedig annyian bámultak egy bűvészt, hogy nem is láttam, voltaképpen mitől olyan érdekes, úgy hadonászott, mint valami leples bitang. Csak körülöttem lett csend. Megcsapta az orromat a lovak megnyugtató istállószaga. Elkopogott mellettem egy városnéző szekér felzselézett hajú fiatalokkal, egyikük a mobiljával fényképezett, egy másik csak ült, és bámult előre, füléből egy lejátszó zsinórja lógott. A bakon eklektikus, népies-huszáros egyenruhában, peckesen tartotta a gyeplőt a fiákeres. Mögöttük a keskenyen elkanyarodó makadámúton legyek raja várta a szétgördülő sárgászöld ürüléket.

Jó, akkor most bemegyünk, és megkeresem a rozettádat.

Milyen egyszerűen neveznek minden épületet, amit Neki szenteltek, legyen bár dóm, kápolna vagy katedrális, mindegy, az imaház volna a legszebb a hitetleneknek, a lélek vallási hierarchiája nélkül, mondtam magamnak. Ideértünk most mi ketten, ahova Te soha életedben nem akartál bejönni velem, a hited mégis vallásosabb volt bárkiénél, de utáltad a szertartásokat. Nem úszod meg, most velem jössz, és szentelt vízzel keresztet vetünk, látod így: felfelé, le… és ne kövesd a kezem a tekinteteddel, mert akkor rád száll a kereszt. Nem tudsz többé veszekedni velem, együtt vezekelünk, mert nincsenek bűntelenek, akármi lehet sok, és ilyenkor bármi lehet kevés, de akkor is el kell végezni, ha poraidban is átkozódsz most, akkor is legyen benne részed! Nincsenek itt, akik kigúnyolnának, és arrogáns megjegyzéseket tennének, ne mondom el senkinek, ne félj! Nem fáj.

Ha rád gondolok, szinte kedvem támad külön rendet alapítani: a hitetlenek vallását, amelynek gyertyátlan oltárán meg nem áldott kenyérrel és üres kehellyel, bor nélkül mutatná be az áldozatot a pap, akinek szívében nem lakoznék béke és nem is adna feloldozást senkinek. Mekkora paradoxon: hogy igazsággá legyen, vallássá kell lennie mindennek a világon. Mindennek megvan a maga szertartása, a maga vértanúsága. A szimbólumait is nekem kell megteremtenem, mert csak az tekinthető érzékfölöttinek, ami saját maga teremt formát magának. Ha titkát nem találom meg magamban, akkor nem is tudom átadni senkinek.

Van egyáltalán gyásza a hitetleneknek?

Látod a három angyalt? Ha már félúton vagy, ők közvetítenek az első és harmadik hierarchia között. Nem mindegy melyik ítélőszék elé kerülsz majd odafent. Szükséged lesz a segítségükre: a Hatalmasságok, az Uralmak és az Erősségek megtestesítői. Bronzból öntötte őket egy reneszánsz firenzei mester.

Látod a vitrázsokat, az arkangyal ezüstpajzsát, a magas ég kékjét, a tűz és az élet vörös színét? Most nem találnád olyan patetikusnak a hallgatásukban és átszűrt fényükben megnyugvást találó vándorokat, most nem neveznéd buta nyájnak őket, mert szorosan egymás mellé zárkózva valakiért gyertyát gyújtanak, de én végiggondolom és végigmondom helyetted nekik, mert ha ők ugyanúgy félnek, mint Te, és érted is jöttek, az ismeretlenért, és mondják az imát, azért, akit nem ismernek, mert ez hely a lélekfogó, erre való, hogy tűre szúrják és vizsgálat tárgyává tegyék a lelked, ahogyan a pillangót, amit a hálóval befogtak. Honnan sejthette volna utolsó röptét, ezüstpihéi lehulltak, csak a csupasz, parányi csövekből összenőtt rácsozat maradt, létezésének alászállt foglya maradt; ez is széttörik lassan, amin át lélegzett, mozdul ugyan még egyszer a szárnya, nem is él, csak hagyja, hogy végigmondjam, mennyit repült életében.

Mire számítottál, hogy elporladsz majd egy ládában egy platán alatt?

Leültem a szószék előtt, és vártam; nem éreztem azt a fajta megkönnyebbülést, amit akkor érez az ember, ha valamely elhatározásakor bizonytalan érzése támad, és tart a következményektől, majd miután megtette, amit eldöntött magában, örül, és megkönnyebbül, ráadásul a következményeket is megússza. Csalódott sem voltam, hiszen elhatároztam, hogy látni akarom, akármilyen lesz az aláhullás.

Ne gyere közelebb azzal a dobozzal, mert a gyertyák egyszerre lobbannak el!

Az imakórus középhajójában, a presbitérium bejárati pillérei mellől jött a hang:
Mi a te bűnöd?
Csak magammal hoztam.

Akkor nem tehetsz mást: mint az ércangyal, nagy megmentőnk a tó habjaiban, emeld fel a szívedig, hogy az élet megcsaltja általad átkarolva megváltáshoz jusson. Mi tudjuk, hogyan történt. Miként a halál sem lesz mindig a haldoklásnál kezdve. Köztünk járnak sokan koporsóban.

És én nem vittelek közelebb hozzájuk, mert megérezték, hogy amit tettél, az alól ők nem nyújthatnak feloldozást. Lehunytam a szemem, hogy végiggondoljam, amit mondtak, és mikor újra kinyitottam, csoszogásukat hallottam csak, ahogy mentek ki a dómból, de látni már nem láttam őket. Nem lehetett kitalálni, nem ismerhette más a következő lépésemet. Lélekcsapda lett a hatszögű csarnok, falainak simaságával, hálóbordás boltozatával, ami keményebb, méretre szabottabb, és ahonnan nem jutunk tovább.

Légyfogó van és farkascsapda, akkor válassz: melyik leszel másik életedben?

Farkasok óráján történik, amit a legyek lepnek el napközben. Ilyen a természet rendje. Azon múlik, hogyan akarod végezni. Mintha minden oltár és szobor tudná, miért jöttünk. Mintha a lélek csapdája lenne az összes persely. Befizetlek egy marék tömjénre.

Ne félj, a szoborban nincs benne az Isten!

Felriadtam, pedig csak pihenni akartam. Közben elmentek a vándorok, akik a gyertyákat gyújtották. Ha nekem jutott Veled az ide vezető út, akkor gyerünk, most rajta, szépen csendben, ahogyan csak a gondolat sebessége képes eljutni visszafelé az időben, mint egy összegyűrt lepedőn a test helye, menjünk vissza a sárga fényig, ami betakar, ha eljön értünk az ércangyal. Aztán menjen ki-ki a maga útján Isten hírével, mint aki visszanyeri öntudatát, miközben a másik elpihen, mintha csak most szállt volna fel testének dobozba zárt maradványaiból a lélek. Megint keringeni kezdenek a fejben a gondolatok, ismét reszket a nyári hidegben, aki él, és formát ölt, valaki lesz belőle, egy önmagát valahogyan mégis kifejező ember, akinek csakhamar föl kell kelnie, és el kell kezdenie a napot, és ekkor – mindennek ellenére – csodálatos, új képességet fedez fel magában: az emlékezés fekete gyöngyökkel kihagyott képességét, mert felragyognak hiányukban a kihagyott darabok, nevezzük most így a porlasztóban hagyott részeket; nem úgy memorizálnak, mint korábban, zsinegre fűzve, kereken golyókba szorítva, átfúrva szabályosan, ahogyan a gyermekek számolni tanulnak a párhuzamosokból álló, keretbe zárt dróttáblán, hanem önkéntelenül vagy összefüggéstelenül, mindig más-más dolgot emelve fel; valami fájdalmasan lassú kényszer hajtja őket, hogy emléktépetten gondoljanak arra, amit nem is sejtenek: a holtak közt átélt esztendőkre.

Aki hosszú történetbe kezd, maga is megváltozik, a metamorfózis közben kivehetetlen lesz a halmazállapota. Nyúlik el a falon. Jön felé az árnyékok árnyéka.

Nem vihetlek fel a magasba a hátamon, ahol a szentek rozettája van, középpontjából lóg lefelé mázsás láncon ezer gyertyával a hatalmas csillár. Téged egy másik rozetta vár, a fentihez képest olyan mélyen van, akár a pokol. Csak karnyújtásnyira. Van egy kilincs a kör alakú ajtócskán. A falon olyan, mintha csak a dómbelső díszítőeleme lenne, holott ez maga a temető. Azt gondoltam, hogy majd beteszlek a falba, végakaratod szerint. De most úgy éreztem, hogy becsaptál, mert amikor kitártam a rozettát és betettem a dobozt a hamvaiddal, el is tűnt a semmibe, hangtalanul egy feneketlen kútba hullt. Becsuktam a széttárt szárnyú ölyvvel díszített pajzsot, amely a névtelenek ingyenes szálláshelyére vigyázott.