A vajdasági magyar irodalomnak ezekben az években van a születési évfordulója. E mondat időzavarából is látszik, mennyire nehezen határozható meg a vajdasági magyar nyelvű irodalom létrejöttének időpontja. Persze lehet mondani, hogy a magyarországi irodalom kezdete sem ragadható meg egyetlen év kijelölésével… A vajdasági magyar irodalom esetében ez a kérdés azért tűnhet mégis valóságosabbnak, mert – noha az itteni folyamatok megindulásának datálása nem tudható le a trianoni határátrendezést rögzítő egyezmény 1920-as történelmi időpontjával – az kétségtelen, hogy ez az irodalmi közeg a 1920-as években kezdett szerveződni. S ennek az időszaknak az irodalomtörténeti közelsége kezdetek meghatározására csábít. Jelen dolgozat középpontjában a jugoszláviai magyarság első irodalmi folyóirata áll, mely rövid élete ellenére – ahogy majd látni lehet – nagyban hozzájárult ennek az irodalmi közegnek a megalapozásához. A Vajdasági Írás 1928-ban, 85 éve jelent meg először. A lap a Képes Vasárnap sajátos mellékleteként létezett, de attól „csupán a publicitását kap(t)a, egyébként attól teljesen független (volt). Más (volt) a formája, a papírosa (mindkettő a Nyugathoz hasonlatos), a cél és irány másarcúságáról nem is beszélve.”(1)

Noha őt nem emiatt szokás a vajdasági irodalomtörténetben említeni, hanem sokkal inkább az írásom tárgyául választott lap közvetlen (eszmei) utódaként életre hívott Kalangya folyóirat irányításáért – vagy még inkább a „helyi színek”-elgondolás megfogalmazásáért –, a Vajdasági Írásnak is a 120 éve született és 80 éve meghalt Szenteleky Kornél volt a szerkesztője. (Dolgozatom elején jeleztem, hogy sok idén a vajdasági irodalomtörténeti évforduló…) Szenteleky irodalomszervezői munkája a Vajdasági Írás szerkesztésével kezdődött meg, mely munka korántsem csupán a szövegek válogatását és gondozását jelentette, hanem a közönségszervezői feladatok elvégzését, és a lap támogatási, finanszírozási hálózatának kiépítését is. Sőt, Szenteleky szerzőként is meghatározó szereplője volt a maga szerkesztette lapnak. Bori Imre egyenesen azt írta róla monográfiájában, hogy „a folyóirat legjelentősebb írói egyénisége (volt) a szerkesztő, Szenteleky Kornél (…): versek, tanulmányok, kritikák, regény, novella, dráma mind az ő nevéhez fűződik a folyóiratban!”(2) Vagyis a saját írások létrehozásának, mások szövegének válogatásának és szerkesztésének, valamint a gyakorlati, üzleti tevékenységek elvégzésének feladatköre egyaránt szinte kizárólag Szentelekyre hárult, aki e három színtéren nem is tudott egyformán jól helytállni. A jugoszláviai magyarság 1928-ban még egyetlen irodalmi folyóiratát szerkeszteni nem volt hálás megbízatás. Szenteleky döntéseit sok bírálat érte már akkoriban is. A posztra nem ő jelentkezett, hanem Csuka Zoltán kérte fel, s Szenteleky kezdetben ódzkodott is a szerkesztői feladatok elvállalásától. A következőket írta Csukának 1928 májusában: „(…) nem hiszem, hogy alkalmas lennék arra a szerepre, amelyre Ön kiszemelt. Nem tudok megalkudni és kompromisszumokat kötni (…) aztán meg nem akarok tért és dobogót adni a tehetségtelenségnek, ha mindjárt a nagytőke ajánlólevelével is jön.”(3) Bár ugyanekkor egy Debreczeni Józsefnek címzett levelében is az a fogadalma olvasható még, miszerint „őrizkedni fogok attól, hogy olyan sakktáblára kerüljek, ahol a királyok és királynők kiüssenek engem, szegény parasztot. Menekülni minden kollektív szerepléstől!”,(4) az itt említett kollektív szereplést, és az egy korábbi, szintén Csukának címzett levelében megjelenített harcot a „kiskorú kékharisnyákkal, a költővé ütött tehetségtelenekkel, akik (…) a nagytőke protektorátusát élvezik”(5), mégis vállalta, s 1928 nyarán már a Vajdasági Írás első számának összeállításán dolgozott. Augusztusban, egy hónappal az első szám megjelenése előtt Radó Imrének a következő, bizakodásról árulkodó tapasztalatait fogalmazta meg Szenteleky: „(m)ég sohase láttam ilyen impozáns, kollektív megmozdulást a mi vidékünkön. Én komolyan hiszem, hogy nagyon szép és nívós lapot csinálhatunk majd, amely méltóan képviseli úgy itt, mint külföldön a jugoszláviai magyar kultúrát.”(6) Az első szám végül 1928. szeptember 24-én jelent meg.

„Íme, itt vagyunk és megindulunk. Szűkösen, szegényesen, de hitesen, bíborló bizakodással megyünk, menetelünk és hisszük, hogy boldog holnapok lesznek útjelzőink.” – így kezdődik az Elöljáró szavak című folyóiratnyitó írás, melyben Szenteleky a Vajdasági Írás minden alapvető célkitűzését ismerteti. Eszerint a lap reprezentatív szemléje szeretne lenni a Vajdaság magyar kultúrájának, „kollektív megnyilvánulás akar lenni minden irány, világnézet vagy művészi hitvallás nélkül, mely szabadon és feltétel nélkül helyet ad értékes, komoly irodalmi alkotásoknak”.(7) Az első oldalakon megfogalmazódik a határon túli magyar irodalmakra gyakran kiosztott, s ugyanilyen gyakran kritizált híd-szerep is, vagyis a Vajdasági Írásnak is „kötelessége az, hogy a szerb-horvát kultúrával keressen szoros és megértő kapcsolatot. (…) Másik kötelességünk, hogy azokat a kisebbségi kulturális törekvéseket ismertessük meg az olvasóinkkal, amelyek az új magyar szigetekben bimbóznak, remegnek, virágzanak.” Szenteleky olyan munkatársakat igyekezett toborozni a lap köré, akik élethelyzetükből adódóan is különböző látásmóddal rendelkeztek, melyek a lapban megjelenve színesíthették azt. A némileg Pesten is ismert, s a többi határon túli magyar fórummal jó kapcsolatot tartó Fekete Lajos volt az egyik, míg a szerb származású, a magyar irodalmat rendszeresen fordító, s azt elemző Leszkovác Mláden a másik nagy segítsége. Szenteleky a Vajdasági Írás egy-egy meghatározó rovatát bízta rájuk. Mindkettejüknek július 27-én kelt levélben fejtette ki elképzeléseit. Mládentől a Figyelő rovatba kért szövegeket „szerb írókról és könyvekről”, hogy azok közlésével „elevenebb, sokoldalúbb és értékesebb”(8) legyen a lap, Fekete Lajost pedig az Újarcú Magyarok című rovat vezetésére kérte fel. Utóbbi „elsősorban a kisebbségi magyar irodalmak képviselőire összpontosít. Mécs László, Egri Viktor, Győry Dezső, Berde Mária, Gyallay Domokos, Bárd Oszkár neve és művei mellett azonban felhívja a figyelmet többek között Komlós Aladár, Szabó Lőrinc, Illyés Gyula és Sárközi György munkásságára is.”(9) A rovat elnevezése gyaníthatóan nem független Győry Dezső azonos című verseskötetétől, s az arról ugyanezen a címen Móricz Zsigmond által fogalmazott, a Nyugatban 1928 márciusában megjelent ismertetőtől.

Az Elöljáró szavakban olvasható törekvések és alapvető szempontok a folyóirat későbbi számaiban is (többnyire részletesebben kifejtve) megfogalmazódtak. Ezekben az írásokban a magyarországi irodalommal való kapcsolat kényszerű megváltozása hangsúlyozódott, s az e változásból következő vajdasági irodalmi önállósodást indokolták a szerzők. A Vajdasági Írás kilencedik számában jelent meg Szenteleky egyik legtöbbet idézett, válogatott esszéit tartalmazó posztumusz kötetbe is felvett írása, az Új életformák felé. „A megváltozott élettartalom keres új, időszerűbb formát. A mai vajdasági irodalom önállóságra törekszik, mert élettartama lassanként teljesen elszigetelődik. Az a köldökzsinór, mely a Vajdaság aktív irodalmi életét Pesthez kötötte, ma már alig lüktet, nemsokára talán már teljesen elsorvad.”(10) Mai viszonyokra vonatkoztatva is elgondolkodtató az, amit a magyarországi irodalom nyitottságáról Szenteleky ebben az írásában megfogalmazott: „(a) hatalmas és virágzó magyarországi kultúra sok tekintetben nárcisz-életet él: önmagát szereti és csodálja a kicsiny tó tükrében, és kevés megértéssel, felületes tekintettel fordul más tájak felé.”(11) Szintén a vajdasági irodalom önigazolására szolgáló, Szentelekyéhez igen hasonló gondolatokat fogalmazott meg Draskóczy Ede: „(a)hol más a lelkiség, más az irodalom. A mi magyarságunk más életet gyümölcsözik, mint a törzsmagyarság, s ezért öntudatosan és őszintén ki kell alakítanunk a magunk lelki tartalmát és megállapítani irodalmunk külön fejlődési irányát. Ha ez az irány külön ágra szakadást jelent, ezért sem titkolódzni, sem elpirulni nem kell. A magyarság, ha egyetlen nagy kategória is – de nyilvánvalóan különböző életföltételek mellett, különböző élettel reagál.”(12) Ezt a külön fejlődési irányt demonstrálta a Vajdasági Írás, aminek megjelenése nem is hagyta hidegen a korabeli magyar nyelvű irodalmi közeget – a különféle reakciókat és üdvözléseket szintén a lap közölte Hírek-lapvélemények című rovatában. A Vajdasági Írás (és az előtte nem sokkal megjelenő költészeti antológia, a Kéve) fogadtatásából egyrészt a vajdasági irodalomról kialakult akkori általános vélekedés olvasható ki, másrészt kirajzolódik a határon túli magyar irodalmak sajátos versenyhelyzete is.

Azt a már idézett Új életformák felé című írásában maga Szenteleky is megállapította saját közegéről, hogy „(m)i voltunk a legcsenevészebbek, mi állunk legkésőbb talpra, mi tanulunk meg legkésőbb támasz nélkül járni és utánzás nélkül gagyogni”,(13) s egy másik, szintén alapszövegének számító, a Vajdasági Írásban megjelenő esszéjében – A vers a Vajdaságban címűben – már konkrét összehasonlítását adta az általa gyakran példaként hozott erdélyi és a vajdasági irodalomnak. „Itt a Vajdaságban nincs múlt, történelem és tradíció, mely a költők lelkületét befolyásolná, irányítaná, mint például Erdélyben. Irányítás, tradíciók nélkül indulnak el a költők, egyedül, jelenben élnek, ezért könnyen és messzire röpülnek, hiszen semmi sem húzza őket a múlthoz, a földhöz.”(14) Épp a hagyományhiány okozta alapvető lemaradás miatt lehetett váratlan és meglepő a Vajdasági Írás megjelenése, amellyel a vajdasági irodalom máris mintha faragott volna a többi, irodalmi hagyományokkal és működőképes intézményrendszerrel rendelkező, nagyobb létszámú határon túli irodalmakkal szembeni hátrányából. Győry Dezső a prágai Magyar Hírlapban megjelent üdvözlése a Vajdasági Írásban is megjelent. „Jugoszláviában fele annyi magyar él, mint nálunk. (…) Csodálkoznunk csak azon lehet, hogy mikor nálunk ilyesmit máig sem sikerült nyélbe ütni, akkor a Vajdaságban már ötödik pompás számával él és indul látható virágzásnak a »Vajdasági Írás«, a jugoszláviai magyar írók klikk, politika és osztály nélküli irodalmi folyóirata. És mikor örömmel forgatjuk lapjait, nem tudjuk megállni, hogy le ne nyeljük azt a keserűséget, ami torkunkba gyűl, ha arra gondolunk, hogy mi itt kétszer olyan tömegű magyarságban élünk, amelyiknek szinte kezdettől fogva vagy öt nagyobb és vagy öt kisebb kulturális, sőt irodalmi egyesülete működött és a folyóirat még ma is a jövő zenéje.”(15)

Szenteleky Kornél igyekezett, ha nem is előnyként, de semmiképpen sem hátrányként értékelni azt a tényt, hogy a vajdasági irodalomnak nem volt múltja, amelyet folytatni lehetett volna, vagyis, hogy a jövő hagyományait kellett megteremtenie a Vajdasági Írásnak is. 1928 áprilisában a következőt írta Fekete Lajosnak: „(m)i tisztán csináljuk a poézist, az írást, nincs közönségünk, nincs könyvpiacunk, szóval spekulatív szándékok és közönség-előítéletek nem befolyásolnak az írásnál, önmagunkat adjuk, s bennünket nem formál a kiadó ízlése, vagy az olvasók kívánsága. (…).”(16) Ehhez a kétes szabadsághoz több Vajdasági Írásbeli publikációjában is az „üres tarisznya” metaforáját kapcsolja Szenteleky, pl. az Ugart kell törnünk című versében és a már idézett A vers a Vajdaságban című esszéjében. „Nem járt itt ekével soha senki fia,/ nem nótázott erre se gazda, se béres/ nekünk kell először feltörni az ugart/ barázdákat vágni, nemes magot vetni,/ dalolva szántani és a dalt elvetni,/ a vágyat elvetni, a hitet elvetni/ és soha nem pihenni./ (…)/ Azt is tudjuk, hogy mi aratni nem fogunk,/ mi csak ugart törünk, mert ugart kell törnünk/ szegényes ekével, üres tarisznyával/ átokkal és hittel, holnapok vágyával/ kínnal, kedvvel, gúnnyal, gonosz szelek ellen…/ De ugart kell törnünk és mi ugart törünk.”(17) Esszéjében még inkább kifejti ezt a képet: „(a) mi tarisznyánkban sohasem volt arany, kincs, súlyos emlék, amit kidobálhattunk volna. Mi csak most kötöttük fel tarisznyánkat, nekünk csak jelenünk van, ezért járunk könnyen, kötetlenül. A tradíció és emlék nélküli emberek progresszívak, frissen és messzire menetelnek. Tekintetük a messziséget keresi és könnyen átsiklik nyelvi, nemzeti elkülönödéseken.”(18)

A Vajdasági Írás noha bizonyos szempontból jelentős irodalmi tettnek bizonyult, az belátható, hogy nem a lap hiányzott a vajdasági szerzőknek a megnyilvánulásukhoz, hanem a folyóirat megindulása után a helyzet kicsit fordítottnak tűnt: az írók, pontosabban a jó írók hiányoztak a laphoz. Igaza lehetett Müller Lipótnak, mikor a budapesti Napkelet olvasóinak azt írta, a vajdasági szerzők „nem tudtak gyökeret verni az otthoni társtalanságban, meg nem értésben. A fiatal Kosztolányi Dezső, akit pedig a páratlanul megélt drága gyermekkor költői élménye fűzött hozzá, mint »a rab a börtön udvaráról« úgy vágyott ki »a beteg, boros, bús, lomha Bácskából« (…).”(19) Nem Müller az egyetlen, aki Kosztolányin kívül 1928-ig nem nagyon hallott más vajdasági (kötődésű) szerzőről – az Erdélyi Helinkonban is ugyanez az észrevétel olvasható: „(m)agyar költő, valamirevaló, eddigelé alig termett a Bácskában. Kosztolányi Dezső olyan kivétel, amely a szabályt erősíti.”(20) Míg az igazán jó írók hiányoztak, a dilettánsok egyre többen lettek Szenteleky körül, amiért a szerkesztőt érték bírálatok, s ez a körülmény volt az, ami szépen lassan, egy évvel az indulása után máris a Vajdasági Írás megszűnéséhez vezetett. A lapnak egyre kevesebb anyagi támogatója maradt, Szenteleky nem tudott honoráriumot fizetni, ami miatt a profi szerzők is elmaradoztak mellőle, az önjelölt írók száma viszont egyre nőtt. Míg az induláskor a lap kézirathiánytól szenvedett, s maga Szenteleky is azt írta egy levelében, „kevesen vagyunk és ezért egy-két dilettánsnak mégis csak meg kell bocsájtanunk”,(21) addig 1929 augusztusában a helyzet már épp fordított volt: a „V. Í. (Vajdasági Írás) ügye nagyon betegül áll, egyelőre csak kéziratunk van a júliusi szám számára, de nincs papírosunk és pénzünk.”(22) Pár hónappal később pedig már lemondásáról értesíti Szenteleky a lap állandó novellistáját, Kristály Istvánt: „hosszú megfontolás, keserű tépelődés után végre lemondtam a V. Í. szerkesztéséről. (…) Szomorú, gyáva, lelketlen dolgok történtek az Írás körül, majdnem mindenki cserbenhagyta, a híres mecénások csak papoltak, de még zsebükhöz sem nyúltak.”(23)

A Vajdasági Írást 1928-ban szellemileg és anyagilag is szinte a semmiből hozta létre és tartotta életben 1929 decemberéig Szenteleky Kornél. Noha nem volt hosszú életű a lap, mégis nélkülözhetetlen alapul szolgált a vajdasági irodalom indulásához, már a benne megjelent esszékben is megfogalmazódtak a vajdasági irodalom alapvető eszméi. Kétségtelen, hogy a mai napig sokszor elhangzó „ki tekinthető vajdasági írónak?”-kérdés ekkor még gyűjtő, nem pedig kirekesztő kérdés volt, vagyis valóban sok dilettáns kapott helyet a Vajdasági Írásban. De ez az önjelölt íróközösség jelentette az első vajdasági irodalmi közeget, amihez viszonyulva, akár ettől elhatárolódva, a Vajdasági Írás megszűnése után pár évvel, a szintén Szenteleky szerkesztésében megjelenő Kalangyában már folytatni lehetett az itteni irodalmat. Szenteleky Kornél 1927-es gondolata, hogy „folytatni, lerombolni, átformálni, megtagadni mindig könnyebb, mint teljesen újat csinálni.”(24) Kétségtelen: így is van.

Bori Imrének igaza volt, mikor Szenteleky Kornélról azt írta, hogy ő a vajdasági irodalomnak „(n)em kritikusa volt, hanem írója és szervezője, elméleti megalapozója.”(25) Kicsit hosszabban idézném Szenteleky egy 1932-es levelét, melyet Kiss Vilmosnak címzett, egy évvel a halála előtt, már nagyon betegen. „(E)gészségi állapotom meggátol abban, hogy továbbra is aktív részt vehessek az irodalomban. Őszintén szólva fáj visszavonulnom és részt nem vehetni a tervezgetésekben. (…) Csuka éppen betegségem első napján jelentette, hogy a Reggeli Újság emberei hajlandók lennének egy havi irodalmi szemlét kiadni, s ezért hamar utazzak le a dolgot részleteiben is megbeszélni. Már lapfejet is küldött tetszetős emblémával. (Címe: Kalangya lenne, az embléma pedig egy kalangyát összerakó magyar parasztot ábrázol). Ismétlem, fáj, hogy mindebbe nem szólhatok bele, no de talán megy nélkülem is, elvégre senki sem pótolhatatlan. Csupán arra kérlek Benneteket, maradjatok együtt és rakjátok igazán kalangyába terméseteket. Olyan kevesen vagyunk, olyan kedvezőtlen körülmények között élünk, hogy a pártokra szakadás fényűzését nem engedhetjük meg magunknak, s aztán sohasem szabad elfelejtenünk, hogy mi nem gőgös írói egyéniségek vagyunk, hanem egy elnyomott kisebbség elnyomott kultúrájának munkásai.”(26) A Kalangya szerkesztését mégis elvállalta Szenteleky, pontosabban: a vajdasági irodalom iránti elkötelezettsége miatt nem tudta nem elvállalni. A programadó szövegben az állt, hogy a Kalangya „nem bizonytalan nekivágás járatlan csapáson, hanem folytatása és újrakezdése annak az útnak, amelyen a Vajdasági Írás közel két esztendeig ment fokozódó szellemi erővel és elismeréssel. A Kalangya tulajdonképpen a Vajdasági Írás folytatása”.(27) Szenteleky 1933-as haláláig rendületlenül tartotta magát ahhoz, amit a Vajdasági Írás első szövegében is megfogalmazott: „Célunk tiszta, akarásaink nemesek, a kultúra komoly és becsületes munkásai szeretnénk lenni ezeken a hasábokon és ezen a lapos, tunya, tengeri-termékeny földön, ahol élünk, küzdünk, álmodunk.”(28)

Hivatkozások

1 55. levél, in. Szenteleky Kornél irodalmi levelezése, 1927-1933, Szenteleky Társaság Kiadása, Zombor-Budapest, 1943, 75. (A későbbi hivatkozásokban a levél kötetbeli sorszámát és az erre a kiadványra vonatkozó oldalszámot közlöm.)

2 Bori Imre: Szenteleky Kornél, Forum Kiadó, Újvidék, 1994, 191.

3 47. levél, 69.

4 44. levél, 67.

5 35. levél, 61.

6 55. levél, 76.

7 Elöljáró szavak, Vajdasági Írás, 1928. szeptember 24, 1-2.

8 53. levél, 73.

9 Utasi Csaba: Irodalmunk és a Kalangya, Forum Kiadó, 1984, 169.

10 Szenteleky Kornél: Új életformák felé, Vajdasági Írás, 1928. november 18., 257.

11 Uo., 258.

12 Draskóczy Ede: Magyar mentalitások, magyar irodalmak, Vajdasági Írás, 1928. december 23, 420.

13 Szenteleky Kornél: Új életformák felé, Vajdasági Írás, 1928. november 18., 258.

14 Szenteleky Kornél: A vers a Vajdaságban, Vajdasági Írás, 1928. december 23., 438. (Már ebben az írásában megjelenek a később megfogalmazott couleur locale-elgondolás alapjai: Szenteleky itt hivatkozik először Hyppolite Taine miliő-elméletére, mely szerinte – annak ellenére, hogy sokan kritizálták az elgondolást – nélkülözhetetlen akkor, ha „egy vidék vagy a kisebbség kulturális megmozdulását akarjuk megvizsgálni”. (434.))

15 Győry Dezső: A prágai Magyar Hírlap a Vajdasági Írásról, Vajdasági Írás, 1928. november 18., 284-285.)

16 40. levél, 63.

17 Szenteleky Kornél: Ugart kell törnünk, Vajdasági Írás, 1928. október 28., 161. (A vers címében szereplő ugarról, amit egyébként a lap emblémája is megjelenít, nem nehéz Ady Endre ugar-vízióira asszociálni. Ady igen meghatározó költője és személyisége volt a határon túli magyar közösségeknek, ő az első szerző, akiről a Vajdasági Írásban rögtön a harmadik számban oldalas esszé jelent meg.)

18 Uő, A vers a Vajdaságban, Vajdasági Írás, 1928. december 23., 439.

19 Müller Lipót: A budapesti „Napkelet” a vajdasági magyar költőkről, Vajdasági Írás, 1928. október 21, 151.

20 Az Erdélyi Helikon szemléje, Vajdasági Írás, 1928. szeptember 30., 59.

21 75. levél, 93.

22 123. levél, 141.

23 148. levél, 159.

24 Szenteleky Kornél: Levél D. J. barátomhoz a „vajdasági irodalomról”, Bácsmegyei Napló, 1927. január 30.

25 Bori Imre: Szenteleky Kornél, Forum Kiadó, Újvidék, 1994, 118.

26 271. levél, 252.

27 Szenteleky Kornél: Köszöntjük az olvasót, Kalangya, 1932/1., 3.

28 Elöljáró szavak, Vajdasági Írás, 1928. szeptember 24, 1.