(A mindig újrakezdődés sodrása)

Többszörös újrakezdő szerző Demény Péter – újrakezdései műfajokkal, szerepekkel kapcsolódnak össze, miközben kétségtelen, hogy önmagát, saját személyiségét folytatja és viszi színre minduntalan, ahogy újabb és újabb állomásokhoz érkezik pályáján. Az újrakezdés igénye itt azért sodrás elsősorban, mert nem feltétlenül előre elhatározott, szándékos és eltervezett akciók eredménye, sokszor történés inkább, miközben mégis azt konstatálja, aki figyeli e pálya alakulását, hogy világa bővül, a szerző újabb és újabb területekre vetődik el viking hajósként vagy Kolumbusz Kristófként, s ez a keresés, amely bolyongás is, ahogy a második Demény Péter-kötet címe is sejteti, nem fog véget érni csupán azért, mert valamelyik állomásnál van valami, egy másiknál pedig esetleg nincsen. A keresés és az újrakezdődés a kíváncsiság sodrásával függ össze.

(Leltár)

Felsorolás következik, mint egy cévében: költő, kritikus, reménybeli, de eltanácsolt színiakadémista, kiadói szerkesztő, napilapos újságíró, hírügynökségi munkatárs és fordító, rádiós bemondó és szerkesztő, regényíró, doktorandusz és megbízott egyetemi oktató, hetilapos publicista, újra kiadói szerkesztő, gyermekvers- és meseíró, blogger, rendezvényszervező, folyóiratszerkesztő, drámaíró, műfordító, román nyelven író prózaíró és publicista, facebook-műfajok megalkotója, egyesületek és szervezetek tagja és kurátora, és persze mindezek kombinációja különböző változatokban. Ezeknek a szerepeknek és státusoknak természetesen nyoma van a Demény-írásokban, ezért is lehet összerakni ezt a sorozatot csupán a szerző szövegei, publikus megnyilatkozásai alapján. Mintha azt keresnék az írások, mi a közös elem mindezekben. Van-e szükségszerűség ebben a sorozatban, s ha igen, akkor ez egyszemélyes szükségszerűség, egy vágy eredménye, vagy pedig objektív kikristályosodás.

(Szubjektivitás)

Demény Péter pályakezdése táján, a kilencvenes évek elején akadtak olyan teoretikusok, akik temették a szubjektivitást, és vitatták annak létjogát, hogy az író biografikus tényekkel és reprezentációkkal tolakodjon az olvasó világába. Aztán fokozatosan egyensúlyba kerültek a dolgok, és láthatóbbá vált, mi az, ami ebből a letiltásgyanús opcióból egy történeti divat tünete, és hogyan illeszthető be az énről való beszéd és az önmegfejtés igénye mégiscsak egy olyan vonulatba, amelyik valamiféle örök emberi (még ha nem is mindig művészeti) viszonyulásról ad újra meg újra hírt.

Demény Péter védjegye egy olyan típusú szubjektivitás, amely a privát és az intim tabuit feszegeti, és ezáltal a konvencionálison túl viszi az olvasót. A határok ilyesfajta feszegetése zavarba ejt, mert egyszerre bonyolult és egyszerű. Sokszor látszólag eszköztelen, és hatását tekintve mégis radikális. És itt mutatkozik meg az egyik műfajból a másikba történő sorozatos átlépés produktív jellege: hiszen máshol húzódnak a konvencióhatárok versben, regényben, könyvbemutatón előadott bemutatószövegben, drámában, gyerekversben. De kétségtelenül vannak ilyen szürke zónák, beidegződések – kulturális szocializációnk eredményei. Sokszor elég olyan részleteket beiktatni egy leírásba, amelyeket máskor magától értetődőnek szokás tekinteni – és rögtön kiderül, mennyire álságos lehet ez a magától értetődés. És létrejön a valóság egy másfajta szövete.

(Trubadúrság)

Egy első mozzanat, ahol Demény Péter valami rá és az említett szubjektivitásra igazán jellemző társítást hozott létre, a Bolyongás (1997)című verseskötettel kezdődően, valamiféle trubadúrság volt. Mióta Petri György megírta A szerelmi költészet nehézségeiről című versét – de lehet, hogy sokkal több ideje – kevés önfeledt, az udvarlás öröméről szóló szerelmes vers született. Mégis, a trubadúr szerep kiiktathatatlannak tűnik a költészetből. A legváratlanabb pillanatokban bukkan fel. Utoljára talán Heltai Jenő, Nadányi Zoltán és kortársaik hangján tűnt hitelesnek az a könnyed, önfeledt hang, amely a Demény-versekben jelent meg újra. „Alig bírnék magammal, ha olyan könnyedén tudnék írni, mint Szenes Iván” – írta Demény egy Nadányiról szóló esszéjében. A merész lendületet, amely a slágerek, sanzonok sajátja, az ezredfordulóra persze vissza-visszafogta az irónia – és néha fád, cinikus kontextusok szóltak be a versbe. De nem kell persze a századelőt sem félteni ebből a szempontból, hiszen Heltai maga is gyakran hűtötte le saját trubadúri hevületét egy-egy efféle verssorral: „Üzenjen a redakcióba, / Mikor halunk meg, kis Kató?”

Nadányit – és hozzá hasonlóan Demény Pétert – persze a szerelem kínjai is kísérni kezdték verseiben. Az érzelmi színskála minden árnyalatát megéli a trubadúr, hiszen erről szól az élete, ha nem csupán felületes benyomásoknak, vágyaknak enged. Végső soron önmagát, saját létének teljességét vetíti rá a másikra – és azok az igazán mély pillanatai ennek a költészetnek, amikor a másik valamiért nem hajlandó „visszatükrözni” ezt az ént, kibújva a klisék és sablonok közül, felbolygatva azokat. Ilyenkor leltárkészítő pillanatok következnek, a visszatekintések ideje. Aztán a trubadúr újra útnak indul egy ezredfordulós járművön, és elindul egykori vagy új szerelmei felé.

(Publicisztikai pillanatok)

Meghatározó mozzanat volt a rendszerváltás utáni romániai magyar sajtó történetében, amikor teljesen új alapokról építkezve sikerült elindítani Kolozsváron egy országos magyar napilapot, a Krónikát. 1999−2000 táján, az újság fénykorában a kultúrarovat munkatársait Papp Sándor Zsigmondnak, Demény Péternek és Karácsonyi Zsoltnak hívták – mára mindhárman megkerülhetetlen szereplői nemzedéküknek és a kortárs magyar irodalomnak.

A napilapos munkaritmussal való találkozásból két dolog derült ki Demény Péter pályája szempontjából. Az egyik, hogy határidőre, a megfelelő terjedelemben és hangnemben képes „szállítani” az épp szükséges írást: glosszát, vezércikket, recenziót, tudósítást, megemlékező írást vagy kisesszét. Egy olyan pillanat volt ez, amikor úgy tűnt, a napisajtónak ugyanúgy szüksége lehet erre a pontosságra, érzékenységre, írni tudásra, mint kilenc-tíz évtizeddel korábban, amikor Kosztolányi Dezső, Krúdy Gyula, Móricz Zsigmond és a többiek egyaránt az újságírásból és az azzal érintkező műfajokból teremtettek egzisztenciát a maguk számára.

A Krónikában kiderült másfelől az is, hogy a személyesség beépíthető a sajtóműfajok közé is: Demény Péter ekkoriban írt glosszái, amelyek jóval később a Garantált pihenés (2012) című kötetben váltak újra hozzáférhetővé, a személyesség és a talált történetek, szófordulatok strukturáló lehetőségeit fedezték fel – s a lapban ennek később sok követője akadt. Vicces, köznapi, ráismertető – nagyjából ezek voltak ezeknek az egészen rövid, minitárcaként működő írásoknak a jellemző vonásai. Kiderült az is, hogy a kifejezetten kultúraközeli témákról is lehet röviden, frappánsan írni – ennek a műfajnak a Papp Sándor Zsigmonddal történő felelgetés, a váltások dinamikája adott nagyobb nyomatékot. Ezek az írások is megjelentek később kötetben: Meghívó minden keddre (2005) lett a címe, amely a rendszerességet, napilaphoz való idomulást is jelezte.

(Visszaforgatás)

Demény Péter mindmáig meghatározó, legsikeresebb könyve a Visszaforgatás (2006) című regény lett. Műfaji váltás tehát ismét, de sok áttétellel, amelyek az előzményekhez vezetnek. Felnőttként ugyanis elbeszélőkiadói szerkesztő, majd napilapos újságíró. A Visszaforgatásban a főszereplő-narrátor, Imre voltaképpen azt a történetet pörgeti vissza, amely létrehozta őt – az emlékezőt és az elbeszélőt. De bármeddig megy is vissza az időben, mindig újabb történetek bukkannak fel: mindig lehetne még visszább menni.

Mivel hangsúlyosan öntörvényű világról, egy saját feszültségekkel átszínezett történetről van szó, a kötőanyag nyilván az én. Nem mások története után nyomoz következésképpen az elbeszélés, csupán a sajátját szeretné megszerezni és uralni. Ez azonban nem sikerül (nem sikerülhet) neki, csupán vágy marad. A pontosság vágya a mondatokban csapódik le elsősorban: ha az elbeszélő uralni tudná a történetet, alighanem szűkszavú, szikár, pontos szöveget olvashatnánk. Így inkább a pontosítás játékát követhetjük: azt, ahogyan az egyik mondat a másikat helyesbíti, ahogyan el-elakad, hogy más irányból fusson neki újból egy-egy gondolatnak. Mondhatnánk úgy is: ami az én számára – emberileg – problematikus, az az elbeszéltség sikerévé válik.

Az önmagára irányuló nyomozás elromlott és elrontott életeket hoz felszínre; bűnöket is természetesen, de nem egyetlen jóvátehetetlen és megmásíthatatlan bűnt, hanem csak gyengeségeket és tehetetlenségeket, amelyek épp a hibák állandó ismétlődése miatt közelítik az elviselhetetlenség határáig a feszültségeket.

A csoport, amelyik osztozhatna a történet lényegében, maga a család: az apa, az anya és a két fiútestvér. De mi sem áll tőlük távolabb, mint hogy ugyanazt a történetet érezzék magukénak: törésvonalak, háborús lövészárkok húzódnak közöttük (amelynek térképe időben persze átrajzolódik, átrajzolódhat). A nyelv, amelyet Demény működtet, egyébként sem rituálisnak mutatja azokat az ismétlődéseket, amelyek kétségtelenül jellemzik ezt a családot, csupán gépiesnek.

Azok a jelentések tehát, amelyek a történethez kapcsolódnak, „magánhasználatúak”: a család terében sem, de azon kívül sem törekszik az elbeszélés konszenzusra. A narratívák, amelyeknek alakulásában még részt vesz Imre, voltaképpen nem nyílnak egymásba, csupán egyetlen ponton, az elbeszélő személyén keresztül. A munkahelyeket, a családot és a szerelmeket, az iskolát és a múlt egyéb eseményeit el lehet gondolni úgy is, mint amelyek itt csak egy szempontból fontosak: az én felépítése szempontjából.

Ebből következik, hogy a kötet referenciális jellege, bármennyire lenyomozhatók is bizonyos utalások, nem egy tipikusan realista regény referencialitása. Ha a narrátori szólam egy mindentudó elbeszélőé vagy egy kívülállóé volna, akkor talán közelebb járnánk egy efféle regény, mondjuk a Rozsdatemető világához. De nem mindentudó: folyamatosan elakad, újrakezd, rákérdez önnön tudására. Imre kiszolgáltatja magát az olvasónak: azokat a hibákat, ügyetlenségeket, tévedéseket is beleírja történetébe és szólamába, amelyek az olvasó számára megteremtik annak lehetőségét, hogy akár el is távolodhasson az elbeszélői szólamtól és értelmezésektől – hogy ne fogadja el azokat.

Egy-egy pillanatot, epizódot kinagyítva, kimerevítve láthatunk, s ezeknek a pillanatoknak rendre létrejön egy téren-időn kívüli, a narrációba tehát nem tökéletesen beilleszthető jelentése. Az énre vonatkoztatás mellett ez a másik oka annak, hogy nem egy „ábrázoló” célzatú művet olvasunk.

(A versnyelv szikársága felé)

A 2007-es verseskönyv, A fél flakon jelzi azt is, ahogy a Visszaforgatás világa és beszédmódja elkezdi a Demény-féle versnyelv átalakítását. Ott találjuk benne a sanzonos-trubadúros költészet darabjait (Sláger, Egy szerelem töredékei, Sanzonok, Éjjel. A trubadúr zokog), de annak a munkának a forgácsait, illetve más műfajokba kívánkozó párhuzamos történeteit is, amelyek már a regényben felbukkantak (Öregek könyve, Ha le tudnám írni, Beszélgetés a tükörrel, Möbius, Varázsgömb, Levél a fiamhoz stb.). Kétségtelen, hogy a regény monologikusan áradó és egyben önhelyesbítő nyelve a Demény-költészetet egy letisztultabb, szikárabb beszédmód irányába mozdította el: monológszerű, emelkedett, de mégsem öncélúan patetikus (mert általában „összegző”, a regénybeli megértésvágyat őrző) a 2007-es verseskönyv domináns verstípusa. Be is azonosítja helyenként a versek szövege azt a hagyományt, amelyre ráíródik: Képzelt epitáfium Füst Milán modorában – hangzik az egyik verscím (és valóban ehhez a nyelvhez állnak legközelebb az újabb Demény-versek); „Nemes Nagy Ágnes-hangulatban” – mondja egy alcím; „Ha olyan szárazon, objektíven le tudnám írni, / mint Konsztantinosz P. Kavafisz” – mondják a Ha le tudnám írni című vers sorai (és ezek inkább viszonyítási pontok maradnak, amelyekhez képest a versek elhelyezik magukat, de el is térnek tőlük).

A Visszaforgatás és A fél flakon kétségtelenül egymás párdarabjai: mindkettőben felbukkan egy folyamat, egy önépítő történet. Az epizódok és motívumok átjárásai azt is jelzik, hogy lényegileg ugyanarról a történetről, ugyanannak a történetnek két arcáról van szó. Demény szövegei, akárcsak nemzedéktársainak szövegei, intertextuális térben működnek, önmagukat is elhelyezik ebben a hálóban. E két kötetben azonban a történet feszültsége elsöpri az intertextusokat: egy történet önmagában való létezésének vágyát jeleníti meg nagyon erőteljesen, miközben tudja persze azt is, hogy ha akar sem lehet egyedül.

(Gyermekkönyvek)

A gyermekkönyv elvileg a nyelv áttetszősége felé is billenthetné egy szerző kiépült világát. Demény Péter esetében nem erről szólt az Ágóbágó naplója (2009), majd a Hóbucka Hugó a mókusoknál (2011). A gyermekverskötet kislány-beszélője azokat a szókapcsolásokat, fogalmi egymásrahelyeződéseket gyakorolta, amelyek épp a nyelvre való rácsodálkozást válthatják ki felnőtt és gyermekbefogadókból egyaránt. Hóbucka Hugó meséjében is fel-felbukkant a nyelv mint olyan tényező, amelyik elválaszthatja egymástól a szereplőket: a hóemberek jókívánságai hógolyókat tartalmaznak, a mókusok köszönései mogyorókat például – de a viszonyok persze ennél jóval bonyolultabbak.

A kolozsvári irodalmi intézményrendszer egyik sajátossága, hogy a gyermekirodalom és a gyermekkönyvek piacán kifejezetten az igényes és professzionális kiadványokkal ért el összmagyar viszonylatban is jelentős, példányszámokat tekintve is jelentős sikereket. A Napsugár és a Szivárvány című gyermeklapok, ahogy a Koinónia kiadó stratégiája is azt a meggyőződést alakíthatta ki a szerzőkben, hogy bekapcsolódva a munkájukba egy professzionális gépezet részévé is válhatnak, és akár inspiráló felkérések is érkezhetnek irányukból. Demény Péter gyermekírói munkái ugyanúgy egy professzionális írókarrier alakító tényezőivé váltak következésképpen, mint korábban a napilapos munkaritmus részeként elsajátított és saját arcélnek megfelelően alakított rövidműfajok.

(Képmutatók kézikönyve)

Egyik dolog hozza magával a másikat. A román irodalomból történő fordítás a vágyat, hogy a fordító esszét is írjon fordítása tárgyáról. Magyarul, vagy akár románul is, miért is ne. A román kulturális-irodalmi sajtó sajátossága, hogy a hetilapok uralják. A 22, a DilemaVeche, a România Literară és az Observator Cultural – mintha románul egyszerre több (és többféle értékorientáltságú) Élet és Irodalom létezne. Demény Péter ezeknek a lapoknak küldte első román nyelvű esszéit, tárcáit – hol magyar témákról, hol az idősebb vagy ifjabb Caragialéról, hol kortárs írókról: Florina Ilisről és másokról. Aztán egyszer csak elkezdődött formálódni az a sorozat, amelynek legközelebbi magyar nyelvű rokonai a Demény-műveken belül leginkább a Garantált pihenés vagy a Visszaforgatás lapjain keresendők. A struktúra azonban más jellegű – és mintája ebben alighanem román nyelvű volt: Radu Paraschivescu Ghidul nesimțitului (Szemtelenek kézikönyve) című kötete volt.

Demény Péter első román nyelvű könyve, a Ghidul ipocriților (Képmutatók kézikönyve, 2013) tehát próza és esszé közt egyensúlyoz, és afféle kézikönyv-paródia. Kérdés persze, hogy megírhatta volna-e magyarul ezt a könyvet, vagy valamiért ennek románul kellett megszületnie? Ha vannak olyan érvek, amelyek a román nyelvű változat elsődlegessége mellett szólnak, akkor közülük az egyik Ion Luca Caragiale munkássága. Magyar, Caragialéhoz hasonló szerző nincs és nem volt, bár talán össze lehetne rakni valaki hasonlót Adyból, Karinthyból, Parti Nagy Lajosból – és mégis hiányozna még a nyelvi koktélból valami. Kortárs magyar fordítói-átdolgozói közt nem véletlenül találjuk ott épp Parti Nagyot – illetve Székely Csabát, aki egy sötétebb humor-változatban mégiscsak valami hasonlót művel. Caragiale ugyanis nagyon kritikusan szemlélte világát, és mégis lazasággal, humorral, elemelkedéssel; ugyanakkor egy nagyon kortársi világot írt le.

Demény megjelenített karakterei könyvében hangsúlyosan romániaiak: Caragiale-szereplők leszármazottaiként azonosíthatjuk őket. A hozzájuk való viszonyt pedig nyelvileg kell körülírni, megteremteni, ehhez jól jöhet Caragiale.

Portrékat rajzol a könyv egy alapvetően városi közegből – régebbi műfaji analógiái között Kosztolányi Alakok-sorozatát említhetjük –, de e városi táj figurái persze jelen voltak már Demény korábbi munkáiban is. Köznapiak, tipikusak, viccesek – mint a Garantált pihenés glosszáiban.

(Bolero, színház)

A Visszaforgatás után egyre több Demény-írás szólt a színházról. A kiadói szerkesztő is a színház felé tájékozódott a Polis Könyvkiadó munkatársaként, kitűnő és hiánypótló életútinterjú-sorozatot kezdeményezve: a Prospero Könyvek című sorozatot. Később, immár a Látó szerkesztőjeként emlékezetes színészportrékat jegyzett, majd egy időre a Játéktér című színházi periodika szerkesztésébe is bekapcsolódott. Végül a Kolozsvári Állami Magyar Színházban az első Demény Péter-színmű bemutatójára is sor került, előbb a felolvasószínházi sorozaton belül, majd „valódi” színpadi produkcióként is.

A Bolero (2013) bizonyos értelemben szintén a Visszaforgatás problematikáját folytatja: egy család áll a középpontban, amely tele van feszültségekkel – ráadásul kicsit az előző politikai rendszer feldolgozatlanul és reflektálatlanul örökölt sémáival is. Színpadi produkcióként a feszültségek lefojtottsága a meghatározó – a valódi konfliktusok nem verbális szinten bomlanak ki, hanem csak egy-egy pillanatra törnek a felszínre, amúgy pedig minden a kimondott szavak mögött vagy a gesztusokban történik. Ebben az értelemben nem „színpadias” színmű, hanem a nemtörténés történéseiből kibomló, nagyon is hétköznapi, nagyon is felismerhető tragédia, monomániás szereplőkkel. A darab bemutatóinak sikere ebből a ráismertető, tükröt tartó jellegéből fakadt. A néhány kritikai megjegyzés általában a köznapiság statikusságát, a mozgalmasság hiányát érezte túlzottnak. Kétségtelen azonban, hogy a darabban ez vállalt, reflektált statikusság – a darab egyik jelenetében épp Harold Pinter efféle színpadi nyelvéről beszélgetnek a szereplők

A színház világa annak a közvetlen visszajelzésnek a lehetőségét teremtette meg a szerző számára, amelyik a könyveken, folyóiratszámokon keresztül „kommunikáló” szerzők számára egyre kevésbé hozzáférhető. Kétségtelen, hogy a színház azzal párhuzamosan került előtérbe Demény Péter pályáján, ahogy egyre hangsúlyosabban fordult az internetes műfajok illetve az internetes kommunikáció lehetőségei felé is: több napilapban, portálon ír saját rovatot, saját egóblogot is indított, legújabban pedig napi Facebook-versekkel teszteli az alkalmi költészet teherbírását sajátos, más és más formákra és mintákra írt névnapi köszöntőivel.

(Kolozsvár)

Mintegy mellékesen ott van a Visszaforgatásban az, amit sokan „korrajz” címen várnának el egy regénytől. Alulnézetből, mert egy személyes/családi történet vonatkozásában tűnik fel természetesen. Ahogy maga a helyszín, Kolozsvár is ilyen a regényben vagy a Boleróban.

Az a Kolozsvár talán inkább része a tágabb emlékezetpolitikának is, ahogy egy kolozsvári vállalkozónak államosítják a vagyonát; ahogy Horthy kolozsvári bevonulásának emléke lappangva él a nyilvánosság alá szorult köztudatban. Az talán kevésbé, ahogy egy iskolás fiút gyárakba hordoznak „ipari gyakorlatra” vagy a gyümölcsösbe, „mezőgazdasági munkára”; ahogy egy, a katonaság elkerülésére irányuló megvesztegetés lezajlik a posztkommunista időkben.

Közben viszont gyarapodik az olyan könyvek száma, amelyek az erdélyi rendszerváltásról is szólnak (Józsa Márta, Tompa Andrea, Papp Sándor Zsigmond, Láng Zsolt regényei például), és ebben a vonulatban megnő ezeknek az alulnézetes történeteknek a szerepe, súlya is. Vannak a történetnek olyan színei, amelyeket épp ezek a Demény-művek tudnak megmutatni. „Egy rejtett kamerát hurcolok magammal, mint valami posztmodern Sziszüphosz, és az én kamerám is ott lebeg a fejem fölött életem minden egyes pillanatában, ha írni akarok, akkor csak visszapörgetem, és megnézem, mi történt ekkor vagy akkor, de a leírás csal, a kéz csiszol, gyalul, hull a forgács, mint egy asztalosműhelyben, és az írás sokszor nem is hasonlít ahhoz, amit a kamera visszajátszott” – mondja a Visszaforgatás elbeszélője. De közben kirajzolódik egy nagyon köznapi Kolozsvár, a maga többnyelvű lakosságával, a maga panelnegyedeivel, a maga kicsinyességeivel – és persze azzal az élni vágyással és azokkal a szellemi kihívásokkal, amelyek dinamikus, mások számára is izgalmas hellyé teszik ezt a várost. Demény Péter műveinek legtermészetesebb, legotthonosabban belakott terepe Kolozsvár. Kolozsvár pedig mostanra kicsit az a város is, amilyenné Demény Péter írja.