Adrian Ghenie festészetéről

Adrian Ghenie festményei megszólítanak. Mintha azt mondanák: győződjek meg saját tapasztalatom alapján, hogy amit látok, megtörtént és nem is történt meg, de ott van, le nem tagadhatóan. Ezek a képek nem a Messiás eljöveteléről szólnak, inkább arról, hogy a Gonosz itt járt és nem ment el, csak alakot váltott, bennünk lakozik.

A Műcsarnok 2012-es, Európai utasokKolozsvári képzőművészet az ezredforduló után című kiállításán találkoztam először Adrian Ghenie (1977) nevével és képeivel. Ma már köztudott, hogy a Kolozsvári iskola művészei New York-tól Párizsig sokfelé eljutottak. Adrian Ghenie első egyéni tárlata a kolozsvári Plan B galériában volt, 2006-ban. „Azóta festményeivel bejárta a világot. Jelenleg Kolozsvár és Berlin között osztja meg idejét.”(1) „A történet a kétezres évek elején kezdődött, amikor Mihai Pop, a Kolozsvári Képzőművészeti Főiskola hallgatója megnyitotta Atas („csatolmány”) nevű galériáját az iskola egyik épületében. A kiállítóhely két és fél évig működött, majd megszűnése után Pop előállt a „b-tervvel”: Adrian Ghenie festővel megalapították a Plan B galériát, amely immár kereskedelmi alapokon foglalkozott a művészekkel. Pop szakított azzal az addig sem túl eredményes szemlélettel, miszerint a romániai művészeknek először Bukarestben kell érvényesülniük, hogy aztán esélyük legyen külföldön is befutni. Így kelet helyett nyugat felé orientálódtak: 2006-ban kijutottak a bécsi Viennafairre, 2007-ben pedig az egyik legtekintélyesebb művészeti vásáron, a New York-i Armory Show állíthattak ki.”(2)

Ghenie képei kelkünkre és gondolatainkra hatnak, miként is látjuk a múltat, amely jelenünkbe szövődött, ki nem szakítható onnan, kivágni sem lehet, hiába az üres zászló, magában a zászlóban, a hiányzó rész ellenére ott van a nem kívánatos múlt. Ha felénk kacsint, kezünkbe nehezül az örökség. Mert a múltunk örökség, függetlenül attól, hogy személyesen éltük át, vagy szüleink élményeivel küzdünk. Ghenie képeinek fekete tónusai történeteket sűrítenek össze, variációkra bukkanunk, az amerikai atomrobbantások dokumentumaitól Ceausescu bírósági fotójáig. A fő téma és tárgy a posztszocialista múlt. „(V)annak olyan képeim, melyek nem közérthetők. Most már tudom, hogy nagyon lényeges az, hogy értsék az emberek, mit ábrázolok, hiszen minden egyes képem üzenet. Számomra azok a legjobb munkák, melyek érzelmi töltést adnak át a nézőnek. Nem közönségben gondolkodom, hanem befogadóban, és az első számú befogadó én vagyok, aki magát az adást adja, és ha nekem a munka közben átjön az üzenet, (ami festés során szerencsésen többletekkel társul, tehát én is jócskán többet kapok a képtől az alkotás során), akkor abban biztos lehetek, hogy a kép működni fog, felfejthető, és kiérezhető lesz mások számára.”(3)

A Starry night című festményen tényleg csillagos éjszakát látnánk? Talán káprázik a szemünk és azért érezzük úgy? Mintha egy hulladéktelepen járnánk, tele a föld kacattal, mint lehullt, elszáradt falevelek, szél hozta hordalék, szürreális az élmény, igen, valószínű álmodunk, egy csillagtalan éjszakán. Másutt tortacsata zajlik, komoran, játékosság nélkül (Pie Fight Study). Több tanulmány készült a témában, sorozat, csatasorozat. Nincs burleszk, kitörő nevetés, még mosoly sem, el nem mosva teszi elmosódottá az arcokat a tortamaradék, a tejszín édeskéssége fedi el az arckifejezést. Csokimáz és egyéb édes töltelékek, letörölni sem lehet, hiába próbálja a portré szereplője, ráragadt szinte levakarhatatlanul. Ránk is ragad ebből a mázból, ami hatásos, mint a vitriol, de nem fáj annyira, az arcvesztés csak émelygést okoz. Látjuk is a következményt, megfestve, öklendezés, hányás formájában.

Adrian Ghenie: The red is on fire, 2008

De nem kell ahhoz elmosódott portré, hogy borzongjunk. Ghenie Untitled című képe szokatlan perspektívából ábrázolja a kietlen teret, talán lépcsőházban járunk, de mégsem ott, bár lépcső vezet felfelé, de hova, nem tudni, nem az alagút végét látjuk, a mélyben látjuk a fényt. A pokol tornácán állunk, beszív, beszippant a fény a mélybe, nem festjük a falra az ördögöt, ne legyen címe. Önarcképek sorozatban, parafrázisként, más bőrébe bújva, Charles Darwinként székre állva, mint a kisgyerek, lám, nagy vagyok, itt vagyok, nézzetek rám. Aztán a művész Önarckép mint majom című munkáján még inkább azonosul Darwin szellemiségével, visszamegy az ősökhöz, állati mivoltunkhoz, ahol a tortacsata fogalma nem volt ismert, csak az egészséges ösztön, aki erősebb, az éli túl. A diktátorokat nevezzük nevükön, ezzel is megsemmisítjük, fogalommá emelve döntjük szobraikat a sárba, elmázolódik arcvonásuk, elvesztik arcukat. The red is on the fire című festményén egy nappali szobában ülünk, de inkább ne foglaljunk helyet az ülőgarnitúrán, mert tüzel a nappali, ránk tüzel, megnyílt a padló és ismét a pokolba látni, a vázában virító virág sem enyhítheti, inkább növeli a feszültséget, a hamis idillt. Egyébként sincs senki a képben, sem a képen, csak a magány. Egy újabb Untitled című képen egy protkó. Lehet, csak a gipszlenyomata az alsó fogsornak. Talán nem is lesz már ebből fogsor, mert nem lesz rá szükség. Kísérteties nyomat, az idő lenyomata, nem csak az elkészítendőnek, kétszeres tagadása az időnek és a létezésnek is. Hiteles és valós másolat, az enyészet munkál mögötte. De semmi sem lesz, egy gipszöntvény nem marad fenn, régészek nem cincálják, illesztik össze darabjait, nem értelmezik. Vagy mégis? Arra gondolok, mennyire törékeny lábakon áll az emlékezet, a nyomhagyás. Kihúzták, kiestek a fogaink, talán a méregfogaink is?

„A szabadság az, ha szabadságunkban áll kimondani, hogy kettő meg kettő négy. Ha ezt megtehetjük, minden egyéb magától következik” – írja Orwell. Ghenie is megfesti azt, ami kettő meg kettő. Vagyis szabad, és szabadságunkat sem korlátozza, nem tukmálja ránk a nézeteit, mert tudja a művészi igazságot, a látvány elvégzi a maga munkáját, felszabadít, vagy ha kell, romba dönt. Az ártatlanság illúzió, az utódok sem feddhetetlenek. Egy olyan világot idéznek meg, amelyben az a kérdés, mivé vált az ember, akarata ellenére.

Ghenie képei sötétek, bennük a történelem, a festészet és a film közötti kapcsolat jelenik meg. A sötét tónusok ellenére a művek sok színnel telítettek, barázdáltak is. Egyszerre látom a felszínt, a felhordott, folyatott, csöpögtetett, elmázolt festékrétegeket, miközben az alkalmazott festői technikák egyszerre dokumentálnak és egyszerre el is bizonytalanítanak, mert a vizuális dimenzió olyan rejtett jelentéstartalmakat érzékeltet, amely első látásra nem fogadható be, nevezhetném a kétdimenziós felület cselének is.

A figurák tekintete rejtve van, a háttér pedig behoz egy újabb nézetet, kontextust, hogy amit látunk, az nem a valóság, de rajta kívül nincs másik valóság. Paradoxon. Történeti tablók sorakoznak, expresszív alkotások. Ghenie szürreális, mindvégig az ember belső lelkivilágát kutató alkotásaiban is ott van a pszichedelikus vonás, tartalom. Azzal a felismeréssel küzd, hogy bár a hatalom életünk természetes része, tudott vagy kevésbé tudott része, „(a)z az igazán félelmetes benne, hogy a hatalom imádata legtitkosabb és legsötétebb vágyainkban létezik, sötét ösztön, amely a szeretet ellen dolgozik.”(4) Az Ördög (The Devil) képén tisztán és jól látható a festék szétnyomkodása, kaparása, hogy megidézze azt a kort, melyben a kép figurája élt.

Ghenie a montázsokat, az átiratokat használja fel, hogy a nemzetiszocializmus és az államszocializmus örökségét felidézze, és a jelenkor történetébe ágyazza a múltat. Ez bárhol megtörténhet című képén kivégeznek egy embert. Ott vagyunk Libanonban, a fegyveres konfliktusok világában, ahol a hatalom vagy a hatalomra törekvők követik el a gyilkosságot, de belénk hasít a felismerés, ez itt is megtörténhet

A Dada Room-ban viaskodik az ördöggel, a gonosszal, önmagával, az önmagában fellelt ördöggel, sőt rosszal, amelynek hol van arca, hol meg nincs. Kísérteties világ, ahol a hold mindig sötéten világít. Alig van vizuálisan csábító képe, ahogy Hanna Arendt írta, a gonosz banális, mindenhol jelen van, legyőzhetetlen. A Menekülés Egyiptomba, továbbá a Marcel Duchampról szóló képekben is felfedezzük a legendás művészt, mint egy vak öregembert, egy aljas, csavargó alakjában, és nem más ő, mint Oidipusz. Most lakol sorsáért. Jöttem, láttam és nem győztem, parafrázisként így lehetne megfogalmazni Ghenie művészetét, mert tudatában van, hogy csak nézőivel győzhet igazán, ha a tárlatlátogatók értik a műveket, lakjanak New Yorkban, Budapesten, vagy Kolozsváron.


1 Román siker Londonban

2 Pallag Zoltán: Felvágott ér, trikolór vér

3 Horváth Roland: Minden egyes képemmel üzenek

4 Jeges-Varga Ferenc: Kettő meg kettő öt | George Orwell: 1984


Galéria > Adrian Ghenie munkái

Írás > Kölüs Lajos: Találjuk ki a múltat