Miközben pszichiáterek, művészetterapeuták és művészeti szakértők azon vitatkoznak, hogy műalkotásnak tekinthetjük-e a művészetterápiás műhelyekben születő produktumokat, csendben – és mindezektől a kulturális és szakmai pengeváltásoktól távol – megszületnek a művek. Miközben művészetteoretikusok a szpektakuláris művészet végéről értekeznek, a partvonal túloldalán a kulturális hagyományok, a kiüresedni látszó akadémiai formaalkotás és körmönfont narratívák mellőzésével olyan művészet születik, amely önmagából merítve sajátos és hamisítatlan originalitásával lepi meg nézőit.

Miközben a művészetterápiának valóban nem célja sem a művészeti oktatás (mint azt még ma is sokan hiszik), sem az alkotások születésének bárminemű szakmai vagy szemléleti támogatása, az alkotóknak lehetőségük van önmaguk legszemélyesebb egzisztenciális valóságát megfogalmazni. A képzőművészet-terápia lényegét tekintve tudattalan tartalmak képi megjelenítéséről és mindezeknek a tartalmaknak a személyiségbe való integrálásáról szól valamiféle reflexió, vagy diskurzus útján. E tartalmak megjelenése különböző színvonalon történik és semmiképpen nem elvárás akármilyen szintű képesség a vizuális önkifejezés területén. A tudattalan és sokszor hárított tartalmak megjelenítése és átdolgozása kicsit hasonlatos a föld mélyebb rétegeiben – zárványokban – rejtőző tiszta vizek kiemeléséhez.

Az artézi kutakra gondolok, amelyek mélyen a talajvizek sávja alatt, kőzetek által bezárt nagy nyomású vízlencsékből nyerik kristálytiszta vizüket. Az artézi víz két, vizet át nem eresztő réteg közé van zárva. A teknőszerűen kialakult üregben nagy nyomás alatt van a víz. Amint a fúró a vízzáró réteget átszakítja, a víz a nagy nyomás következtében szökőkútszerűen a magasba tör. Nem lehet mindenütt artézi kutat fúrni, mindehhez speciális geológiai adottságok szükségesek. Ki gondolná, hogy artézi kutak fúrására a világon a legalkalmasabb helyek éppen a Szaharában vannak?

Ugyanígy a terápiás munkában sem lehet mindig átfúrni a zárványokat, és még ha ez sikerül is, nem biztos, hogy elég a nyomás a kristálytiszta tartalmak felszínre töréséhez. Az is lehet, hogy csekély hozamú kútra lelünk, de néha előfordul, hogy természeti csodaként kiapadhatatlan szökőkút árad egyszer csak feltartóztathatatlanul.

Ilyenformán tekintek a kiszámíthatatlanul felbukkanó műalkotásokra, és ezek a jelenségek nem értelmezhetők csupán a gyógyítás keretein belül, sokkal többet, illetve egészen más odafordulást igényel ez a fajta csoda. Pontosan ezek miatt hoztuk létre a Tárt Kapu Galériát, hogy a csodák a helyükre kerüljenek. Nevezhetjük art brut-nak, vagy outsider-nek, bár Európa-szerte berzenkedni látszanak e kifejezések diszkriminatív zöngéje ellen az empatikus segítők, művészetkedvelők, valamint gyűjtők. Sokan a kortárs művészet egy markáns, jellegzetes ágának tartják inkább, mégis mindannyian érezzük, valamilyen találó megnevezéssel kellene illetnünk a szóban forgó jelenséget. Magamban már régóta az artézi jelzővel kapcsolom össze zsigeri jellege és erőteljessége miatt az önkifejezésnek ezt a módját.

Sokszor éppen olyan alkotók műveiről beszélhetünk, akik marginális kiszolgáltatott helyzetük, mentális és egyéb problémáik miatt verbális megnyilatkozásaikban (ill. éppen hallgatásukban) reprezentálják kapcsolódási problémáikat, akik egyfolytában úgy érzik, nincs mit vagy nincs miért megosztani önmagukból valamit, akiknek nincs hova előrenézni (sajnos sokuknak hátrafelé sem).

Egy hajléktalan, mentálisan sérült középkorú férfi mindig szótlanul festett, és soha nem is fűzött kommentárt sem a saját képeihez, sem a többiekéihez. Hónapokig festette azonosra komponált megfoghatatlan furcsa és idegen házait, a kietlenség és elhagyatottság chiricói mementóit. Megszólítani, vagy esetleg beszélgetésbe elegyedni vele nem nagyon lehetett. Nem nézett senkire, és nem tudom, meghallgatott-e valakit. Néhány hónap múlva az ápolatlan, elhanyagolt férfi elkezdett tiszta ruhában és mosott hajjal érkezni a terápiás foglalkozásokra. Éreztem, hogy valami nemcsak történt, de meg is történt vele. A mély zárványokból ömlöttek az emlékek és képek, és ezt nagyon is fontos volt megmutatnia.

Hercsik János: Tanya, 2010

Hercsik János: Tanya, 2010

A verbálisan megközelíthetetlen János fél év múlva mégiscsak megszólalt. Távolba révedt szemmel annyit fűzött egyik képéhez: „és volt négy tehenünk is…”

Hogyan tekintsünk ezekre a képekre, ha a ház fogalmát hajlékként, családként, közösségként, vagy éppen személyes szféraként értelmezzük? A ház minden jelentésében valamilyen közösségre utal, elsősorban családra, otthonra, egy tartó, és védőburkolatra konkrétan és átvitt értelemben. A terápia belső folyamata értelmezhető szublimációként, vagy kommunikációként, de legjobb, ha mindkettőnek tekintjük egyszerre, hiszen pont ezek által hat a gyógyításban és az öngyógyításban.

Az alkotás manifesztum. Az alkotó számára és a külvilág felé a belső folyamatokat megragadó és visszajelentő tevékenység. Az alkotásban lezajló belső folyamatok élményszinten, ill. a tudatosítás szintjén korrektív hatást tudnak kifejteni a személyiségre.

A belső élmények megközelítési módjához eszközök adhatók, és ezen eszközök mobilizálni képesek személyiségrészeket, aminek révén a belső egyensúly kialakítása megvalósítható.

Az élményfeldolgozás a közvetítés útján egyrészt a környezet számára megjeleníti a belső pszichés realitást – ezáltal oldva az izolált élményeket. Másrészről távolságot ad alkotó és alkotása között, ami az élmények elemezhetőségét és tudatosítását teszi lehetővé.

Az alkotó folyamat a belső erők összpontosítása, olyan élményállapotok átélési lehetősége, amik segítik az énvédő mechanizmusokat is.

Ha mindez – ritka kegyelmi pillanatokban – műalkotást is eredményez, ha a vízzáró réteget átszakító fúró nagynyomású artézi vízlencsét kap el, bátran elismerhetjük a felszökő tartalmak nemességét és értékét, kitehetjük múzeumaink falaira és nevezhetjük – mondjuk – artézi művészetnek.


Galéria > Hercsik János munkái