Mottó:
„Ha nem lennénk a semmi látására teremtve, nem ismernénk a víztükörben a platánfára, a szigetre és saját magunkra…” (Beney Zsuzsa)
A művészet gyógyszer, gyógyító erő, az öngyógyítás egyik legfontosabb eszköze, módja. Mi másért jöttek volna létre a különböző művészeti ágak az emberiség hajnalán, ha nem a testi és a lelki bajok csökkentésére?
A művészet és a gyógyítás mondhatni egy tőről fakad.
A pszichiátriai tapasztalatok szerint nem egy lelki betegnél fordul elő, pl. elmebántalom kezdetén, hogy elkezd festeni, rajzolni – különösen, ha készsége is van hozzá. S mindez nem csupán egyfajta tünetként fogható fel, hanem a szenvedés egyfajta közlésének, emberi önkifejezésnek, sőt a kínoktól való szabadulás egyik módjának – azaz öngyógyítási kísérletnek.
Az elmebaj kialakulásáról lényegileg ma is alig tudunk valamit („megáll az ész”). A nyelv logikájának felbomlása viszont kapcsolatba hozható a képszerűséggel, mely az őrületben jelentős szerepet játszhat. (Jádi Ferenc)
A művészi kép bepillantást enged benső énünkbe, saját lelki működéseinknek komplexitásába. Az őszinteségnek, a kendőzetlen feltárulkozásnak katartikus, gyógyító ereje lehet. Ezek a képek a szemlélő néző számára azonosulási lehetőséget, élményt, rezonálást jelenthet, mivel a művek olyasmit mondanak ki helyettünk, amit mi magunk nem merünk, vagy nem tudunk megfogalmazni.
A művészetterápiák tehát a létrehozott műalkotások révén befolyásolják a beteg és nem beteg lélek működéseit.
A művészeti alkotás folyamata és a pszichés zavarok kialakulása, a művész és a pszichés zavarban szenvedő ember működése között sok hasonló vonás fedezhető fel. Jellemző a társadalmi valósághoz való alkalmazkodás kudarca.
A művészi alkotás, de a premorbid betegtörténet előfeltételének mondhatjuk az életben elszenvedett kudarcot. Valószínű, hogy nincs művészi teljesítmény, de súlyosabb pszichés dekompenzáció sem, amelyet úgy a művésznek, mint a betegnek ne az az érzése előzne meg, hogy elveszített valamit, vagy igazságtalanság történt vele, és az az élmény tölti el, hogy az élet javait illetően megrövidítették.
Így a művész és a pszichésen megzavart ember alkotta világ felfogható úgy is, mint egyfajta kárpótlás az elhalasztott lehetőségekért, az elveszett időért és boldogságért.
Freudot idézve: „Aki boldog, sohasem képzelődik, csak aki kielégületlen.”
Az alkotás az ember legsajátabb és legbensőbb tulajdonságai közé tartozik. Az ember alkotás révén teremti a maga világát, az ember alkotja és alkotásban fejezi ki magát.
Amíg azonban a művésznek tehetsége révén megvan a lehetősége, hogy a műveivel alkotta hídon mintegy szabadon és önállóan közlekedjen reália és irreália, valóság és fantázia között, addig a pszichésen megzavart ember csak kivételes esetben, felkészült segítőkkel és megfelelő terápiákban, az alkotó tevékenység folyamatában felszabaduló öngyógyítási energiák segítségével találhatja meg a realitásba, a közösségbe, a gyógyulásba visszavezető utat.
Alkotásainkban valójában csak olyasmit kelthetünk új életre, amit korábban feladtunk, elutasítottunk vagy leromboltunk.
Mind a művész, mind a pszichésen megzavart ember azonban készségesebben mond le a világról, mintsem saját igényeiről és eszményeiről. Szellem és világ, álmok és tények, belső és külső valóság közötti feszültség hiánya jellemzi ezt az állapotot, legyenek azok Don Quijote fantomjai csakúgy, mint a művész fantazmagóriái.
Az az út, amely e fantazmagóriáktól a műalkotásig vezet, nem más, mint e feszültség vagy vitális-lelki energetikai bázis újbóli meglelése; e feszültségé, amelynek elveszítése egyformán oka lehet a szellemi megzavarodásnak és a művészi alkotás aktusának.
Művészet és mentális betegségek kapcsolatára és annak sokféleségére néhány híres művész betegsége már régen felhívta a figyelmet. A beteggé vált művészek mellett azonban egyre inkább kerül a figyelem középpontjába a művésszé lett betegek kérdése.
A korábban un. marginális kreatív megnyilvánulásoknak, „naiv” művészetnek, „art brut”-nek, ill. „outsider (kívülálló) art”-nak tartott műalkotások mára már jelen vannak világhírű európai és amerikai múzeumokban.
A lausanne-i múzeumban olvasható, hogy az art brut olyan, nem intézményesített művészet, amelynek művelői a képzőművészet és a társadalom körein kívül élnek, magányosan, börtönben vagy elmegyógyintézetben, nem ragaszkodnak a hagyományhoz, a divathoz, eredeti, általuk kitalált rendszereket és technikákat alkalmaznak.
A pszichiátriai betegek alkotásainak létrehozásában és megmutatásában már régóta egyre jelentősebb szerepet játszik hazánkban a néhai OPNI-ban létrejött Tárt Kapu Galéria, ill. az a gyógyító-foglalkoztató háttérstáb, mely a Pszichiátriai Intézet megbocsáthatatlan bezárását követő tetszhalálából újjáélesztette ezt a műhelyt. A Tárt Kapu Galéria azt a szakértelmet, minőséget képviseli-pótolja, mely már méltán és sikeresen mutatkozhat meg a nemzetközi művészetterápia világában is azon alkotásokkal, melyek nem csak tudományos, de művészi értékeket is képviselnek.
