Különös, de városunkat ellepték a nomádok. Nomádoknak hívjuk őket, mert a hajviseletük, ruházatuk, szaguk mind a nomád népekhez teszi hasonlatossá őket. Senki sem tudja, hogy honnan érkeztek pontosan. Van olyan ismerősöm, aki szerint a város körüli földekről áramlottak be, helyüket pedig azonnal elfoglalták a szomszédos városállam még náluk is rosszabbul élő földművesei.

A másik magyarázat szerint a nomádok mindig is itt éltek közöttünk.

Ellentmond a fenti állításnak, hogy egyiküket sem ismerjük. Másik ismerősöm szerint ez nem mondható ki egyértelműen. Ha megnézzük az arcukat, azt mondjuk: lehet, hogy láttuk már ezt vagy azt az illetőt, de nem biztos. Ő lehet az, de annyira megváltozott a külseje, a külsejét alakító lelki beállítottsága, hogy ez felismerhetetlenné teszi.

Én az utóbbi feltételezés felé hajlok. Ott éltek közöttünk, olyanok voltak, mint mi, ezért jelentéktelenségük miatt nem fordítottunk figyelmet rájuk. Aztán egyszer csak ez a széttartó, kapcsolat nélküli embersokaság megtalálta a kapcsolódási pontot egymáshoz, és csoporttá szerveződött. Úgy gondolták, eljött az idő, hogy megmutassák magukat, hogy kiemelkedjenek a szürkeségből: együtt vannak olyan erősek, hogy még akár iránymutató csoporttá is válhatnak a társadalmon belül. Mondhatjuk, a nomádok feltételezése bevált: városállamunkban ma ők a meghatározó csoport.

De hát milyenek is ők?

A legfontosabb, amit tudni kell róluk, amit hirdetnek magukról, hogy keresztények. De nem elégszenek meg az egyszerű vallásgyakorlással. Azt mondják, hogy a tűz, az ősi dobok használata, az ősi nyelven énekelt énekek felébresztik az emberben az ősi rítust, ahogy őseink imádkoztak. Így hatolhat az ember az igaz hit mélyéig, ami csak a mi népünknek a sajátja. Ennek megfelelően ők nem járnak templomba, a rítus helyét a szabad ég alatt jelölik ki, ami lehet bármelyik köztéren, parkban, forgalmi csomópontban. Legutóbb a templom előtti téren gyújtottak két embermagasságú tüzet. Amikor kijöttünk a templomból, dobjaikkal erősebb ütemet vertek, és szitokszavakat kiáltottak felénk.

Már próbáltunk a hatóságoknál intézkedni a nomádokkal szemben, de ügyeinket mindig ellehetetlenítették, mondvacsinált indokokkal megszüntették. Azt vélelmezzük, hogy embereik a hatóságokba is befurakodtak, vagy a hatósági emberek között szimpatizánsokat találtak. Az biztos, hogy a mostani kormánynak élvezik a szimpátiáját.

Egyszer-kétszer próbáltunk beszélni velük, próbáltuk közelíteni az álláspontunkat az övékéhez, de áttörhetetlen elutasítással találtuk szembe magunkat. Kérdésünkre hosszú, logikailag követhetetlen monológgal válaszoltak, amibe folyton belekeverték Isten nevét, jelezve, hogy Isten útján járnak, igazolva előttünk érveik helyességét. Nem fogadják el a beszélgetés íratlan szabályait, a szavunkba vágnak, nem várják meg, míg a másik elmondja a véleményét. Égre emelt mutatóujjuk a hivatkozás iránya, felkiáltójel, ami belénk fojtja a szót.

Megfigyeltük: köszönésük nem az egyszerű, általánosan elfogadott köszönés, mondjuk: jó napot vagy szervusz, hanem: áldjon meg az Isten vagy maradj meg nekünk. Köszönésük olyan szavakat tartalmaz, amiben benne van Isten, vagy utalás van benne Istenre, aki megjutalmazza híveit az ő világára való kitartó várakozásért. E köszönés egy titkos jel, a közös célért folytatott szakadatlan küzdelem miatti összetartozás jele.

A vallási szertartást követően gyakran énekelnek a tűz körül. Dalaik az általuk birtokolt föld kiválóságáról vagy a múlt hőseinek nagy haditetteiről szólnak. A zenével megbízottak mellett vannak, akik az étel elkészítéséről gondoskodnak. Általában vidékről rekvirálnak állatokat, de volt, hogy a mi háziállatainkat sütötték meg. A sütések, az étkezések: véget nem érő lakomák, hatalmas, napokig tartó örömünnepek.

Minket, az ősi nomád földön élő, hozzájuk nem tartozó embereket, két csoportra osztanak: az egyik csoportba a velük szimpatizáló, hajlítható embereket sorolják, akik, némi ráhatással, rávezethetők az igaz hitre. A másik csoportba az ősi hittől eltávolodott, menthetetlen embereket sorolják, akiktől érdemes lenne megszabadulni.

A városállam védelmével, a törvényes renddel megbízott őrségre nem lehet számítani: a nomádok kompromittálták őket. A városvezetők az ő embereik. A környező városállamokban hasonlóan nagy a nyomor; vagy ők is a miénkhez hasonló rendszerváltással küzdenek, vagy a városállamot környező földek silány volta miatt szegényes az ellátás, nagy az éhínség.

Ebből következően két út áll előttünk. Vagy beleolvadunk a nomádok tömegébe, és mi is hasonlatossá válunk hozzájuk, vagy a passzív rezisztencia álláspontját választjuk.