„Van olyan fajta valóság, hogy valaki lát valamit, valamilyen jelenséget vagy valakit, és ezt ábrázolja. De van olyan fajta valóság is, hogy valaki a belső élményeit ábrázolja, akár az álom nyelvén vagy szürreális módon, és ez más, az alkotóról többet elárul.” (Jádi Ferenc)

Balassa Máriával évekkel ezelőtt találkoztam. A legelső találkozás talán a munkahelyén volt, egy galériában. Véletlenül jártam arra. Szelíden ült az asztalnál, és emlékszem a színes rajzainak alakjaira. Talán nem is beszélgettünk, vagy csak pár szót váltottunk. Aztán évek teltek el.

2013 márciusában újranyílt a Tárt Kapu Galéria, Magyarország első art brut kiállítótere. A Galéria 6 év szünet után született újra, a civil emberek szeretetéből, erőfeszítéseiből, alapítványi, szakmai és intézményi támogatással. Az új Galéria már a Belvárosban működik, könnyebben megtalálható, befogadó atmoszférája sokakat hívogat. Kicsit olyan, mint egy sziget, szellemi, lelki sziget, amely nem elszigetel, hanem teret ad az elcsendesedésnek. Egyik nyári napon Balassa Mária lépett be az ajtón, két hatalmas mappát hozva magával. Azt mondta, hozta megmutatni a rajzait. Ekkor néztem meg először alaposan a műveket. A rajzok női alakokat ábrázoltak, mindegyikük szemében valami időntúliság, mintha az idő másik oldaláról jöttek volna.

Az art brut művei mind egyfajta létbe-öröklétbe „vetettségről” tanúskodnak, legyenek azok Kopi Mundi Zoltán barváj szobrai vagy Ritter Gábor cifra palotái. Az időnélküliséget és az örökkévalóságot egyszerre mutatják, áthoznak valamit nekünk a” túlsó partól”. Mi ez a valami?


„Ahogy a talajvíz feltör a felszínre, és számos ágra szakadva folyik a zuhatag felé, úgy a sok expresszív impulzus sokféle kreatív ösvényen fut a művészet nagy zuhataga felé. Sem történetileg, sem pszichológiai teóriák szerint nem létezik egy, hanem ezzel szemben van számos forrás, amely mind életté alakul át.”(1)

Amikor az kérik, hogy beszéljek az art brut-ről, mindig elakadok, hogy mivel kezdjem el. Bemutathatom a XX. századi pszichiátriai gyűjtemények alakulását, majd Jean Dubuffet munkásságát, elérkezve az art brut, nyers művészet fogalmához.

Ez nyilván fontos dolog, de a Galériában nap mint nap azt tapasztalom, hogy nem kell elmagyarázni. Mert az emberek értik maguktól.

Jean Dubuffet definíciója szerint: „Ezen a terminuson azokat a munkákat értjük, melyek érintetlenek a kultúrától, ahol az utánzás kevés vagy egyáltalán semmilyen szerepet nem játszik, ellentétben az entellektüellek tevékenységével. Az art brut művészei mindent, témát, anyagválasztást és felvitelt, ritmust és módot saját mélyükből hívnak elő, és nem a divatos művészet konvenciói szerint cselekszenek. Ez esetben tanúi vagyunk a teljesen tiszta művészi működésnek, mely nyers, azaz ’brut’, és minden fázisában a művész saját impulzusai szerint belsőleg megalkotott. Olyan művészet ez, mely párhuzam és invenció nélküli, szemben a hivatalos kultúra és akadémikus művészet ’kaméleon és majom-természetével’.”(2)

Roger Cardinal, az outsider art kifejezés megalkotója, Toward on outsider aestetic (Az outsider esztétika felé) című tanulmányában igyekezett e kérdést megvilágítani, melyben felhívta a figyelmet arra, hogy az outsider artban inkább a kreatív impulzus intenzitásán van a hangsúly, mintsem a művész mentális vagy szociális státuszán.(3) Bár tanulmányában azt is kiemelte, hogy az outsider art terminus korántsem annyira konkrét, mint az art brut, és adós még a pontos definiálással, az outsider art három fő ismérvét jelölte meg. Az outsider art alkotói olyan kívülállók, akiknek gondolatatai, élete és művei elszakadtak a többségi társadalom konvencionális valóságától, kiléptek a szokások és az uralkodó nézetek világából(4). Önmagukra nem tekintenek művészként és műveiket nem definiálják művészetként(5), expresszív impulzusukat külső befolyásoktól kontrollálatlan módon valósítják meg, amely ellentmond a hagyományos művészettörténeti kontextusoknak.(6)

Carine Fol, a brüsszeli Art&Marges Múzeum egykori vezetője az Arts in difference katalógusban a következőképpen reflektált a XXI. századi art brut és outsider art helyzetére:

„A legújabb generáció nem hisz már a kulturális normákon kívül létrejött alkotások romantikus vagy szimbolikus olvasataiban, és úgy véli, hogy nem védhető az az álláspont, amely ezeket a műveket az intézményes művészet elleni támadás dialektikájába helyezve mutatja be. […] Ez a fejlődés világosan megmutatja, hogy a művészet az őrülethez, a fogyatékossághoz, és a társadalmi peremléthez fűződő viszonya a kultúra, a pszichiátria és az intézményrendszerek világának fejlődésével van összekötve.”(7)

Az art brut művészei és művei kapcsán nem elegendő az alkotók szociális vagy mentális helyzetét hangsúlyozni, mert az art brut több ennél: egy olyan világ, ahol emberi mivoltunkkal találkozhatunk: létbe-vetettségünkkel, esendőségünkkel, álmainkkal, szükségleteinkkel, hiányosságainkkal, kitartásaikkal, szeretetéhségünkkel.

Elmerülés nem csupán a tudatalattiban, hanem a minden embert összekötő létélményben.

Az art brut gyűjtői, kurátorai, pártfogói nem csak a mentális vagy szociális helyzetükből a társadalmi nyilvánosság perifériájára sodródottakat támogatják, hanem a humánum tiszteletét hangsúlyozzák, a teljes elfogadás és megértés minden formáját, emellett olyan vizuális kultúrát, amely mint vadhajtás akkor is létezik, ha nem áll mögötte semmilyen kurátori rendszer, definíciók és tradíciók, mert forrása az ember maga.

Ez a kifejezési szándék pedig azóta létezik, mióta az ember vonalat húzott a barlangok mélyén, önmaga létét bizonyítva, kutatva, jeleket hagyva maga után.


„Valami történik itt – közöttük… Megtapasztalom magamban őket, s bennük magamat. Különállásuk szétolvad, semmivé válik… Találkozás – kegyelem.”(8)

Balassa Mária képei a tárlat alkalmával sokakat megihlettek, volt, aki elsírta magát, volt, aki elmélyedt a képeken megjelenő szövegek olvasásban. Valami megszólította a közönséget.

Balassa Mária csendben alkot, a vonal vezeti a kezét, miközben múltjának, jelenének és álmainak alakjai jelennek meg. Színes alakok, önmagába forduló testek, karok, ölelések, félprofilú archaikus tekintetű vagy ikonszerű arcok. Ezek a formák és személyiségek tusfoltokból jönnek létre, létező és kitalált figurák, létező és kitalált történetekkel. Mindennapi történetek varázslatos arcok társaságában.

A képeket burjánzó szövegek futják körbe: Mária gondolatai, érzései, asszociációi, amelyek a rajz megalkotásakor születnek.

2014 áprilisában a Tárt Kapu Galériában a Ferencvárosi anzix – Női art brut művészek tárlaton először mutatkoztak be női art brut alkotók csoportosan. A kiállítás előtt, akivel tudtam, interjút készítettem, és kivonatukat alkotói vallomások formájában megjelenítettük képeik mellett.

Máriával az idők folyamán barátok lettünk. Sokszor meglátogatjuk egymást, utaztunk már közösen és voltunk új megnyitókon.

Ami az art brut művészekkel való találkozás alkalmával megszületik, ajándék, nagy erővel bír, és szinte megrendíthetetlen kapcsolatokat teremt.

Ez mindennél fontosabb.


Balassa Mária: Cím nélkül, 2013

Balassa Mária: Cím nélkül, 2013

Az alábbiakban Balassa Máriával folytatott tavaszi beszélgetésünkből közlök.

Tóth Eszter: Hogyan találkoztál először az alkotással, mikor kezdtél el rajzolni?

Balassa Mária: 2000 februárjában elhatároztam, hogy a testvéremnek küldök egy saját készítésű képeslapot, egy anzikszot.

De mivel én úgy tudtam, hogy nem tudok rajzolni, arra gondoltam, kivágok kartonból egy lapocskát, és rózsaszínre beszínezem. Elkezdtem színezni rózsaszín ceruzával a papírlapot, és félig már be is színeztem – és ez szerintem hallucináció volt, mert csengés-bongás volt a fejemben, meg harangzúgás – és a félig rózsaszínnel besatírozott képeslapon egy női profilt pillantottam meg. Fogtam a tustollamat, és körülrajzoltam egy ilyen, kalapos női fejet. Ez volt az első rajzom. És a másik döbbenet az volt, hogy a lányomnak az érettségi képe – jóval később – egy az egyben úgy néz ki, mint ez a rajz.

Utána elkezdtem beszerezni tust meg rongyokat. Ronggyal felraktam a festékfoltokat a papírra, és addig-addig nézegettem a foltokat, míg minden foltból kikerült egy figura, egy arc valamilyen karakter, és azt lerajzoltam tussal.

T. E. Miért folytattad?

B. M. Hogy miért folytattam?

Hát mert kíváncsi voltam, ebből a foltból mi kerekedik ki, abból a foltból mi kerekedik ki. Nem tudtam abbahagyni. Hát ha abbahagynám, akkor csak a krumplihámozgatás meg a mosogatás maradna az életemben.

T. E. Utána hol rajzoltál?

B. M: Otthon, mindig otthon. És most, mióta itt dolgozom a galériában, az az érdekes, hogy csak itt tudok rajzolni, mert otthon mindig eszembe jut valami más, mosogatni, krumplit hámozni, és otthon nem tudok rajzolni, csak itt a galériában.

T. E. Mit jelent számodra a rajzolás, miért fontos?

B. M. Miért fontos? Nem fontos, tulajdonképpen nem fontos, egyszerűen csak csinálni kell.

És amikor készen van egy rajz, akkor a sorsára bízom.

Semmi meggondolás nincs, csak a foltot látom, és a foltban meglátom a figurát, és azt lerajzolom, történjen akármi a képpel, történjen az, aminek történnie kell.

Az azt jelenti, hogy aznap csináltam valamit, ennyi az egész, semmi különös. Ha nem rajzolok, akkor feszült vagyok, hogy úú, ma sem csináltam semmi értelmes dolgot. De ha rajzolok, és valami kikerekedik, valami figura, forma, akkor nagyon boldog vagyok.

Kialakul egy forma és csinálom, csinálom.

Amikor látom a folton a figurát, akkor már nem gondolkodom.

A foltból a felesleget azt hagyom, és amit látok a foltban, azt kirajzolom.

Ez tulajdonképpen a Rorschach-teszt, amit a pszichológusok, pszichiáterek alkalmaznak. Ez a Rorschach egy bécsi úr volt, német úr volt, nem tudok semmit róla, és ő találta ki ezt a tesztet, folttesztet, hogy amit mond a foltról a páciens, az orvos aszerint ítéli meg a belső énjét a páciensnek.

T. E. De ez nem ugyanolyan, mint egy Rorschach-teszt!

B. M. Hát volt szerencsém látni Rorschach-tesztet. Az valóban, tényleg nem ilyen. Arra emlékszem, hogy a Rorschach-tesztnél egy az egyben látszott, hogy az egy női medencecsont, és én arra azt mondtam, hogy pillangó.

Az derült ki, hogy normális vagyok.

Sima fehér lapra képtelen vagyok, csak folttal dolgozom.

Amikor kész a kép, elcsodálkozom, hogy jé, már megint micsodát csináltam.

Akkor csodálkozom, hogy ez belőlem került ki?

Felteszem magamban a kérdést, csodálkozom.

De csinálnom kell.

Nem tudom ennél többet mondani.

Ez a lényege.

Tényleg, miért is csinálom?

Tulajdonképpen már abba is hagyhatnám. 14 éve rajzolok, abba is hagyhatnám.

De nem, csinálni kell. Az agyam irányítja a tollat, ennyit érzek, semmi többet.

Van úgy, hogy napokig nem csinálok semmit, de akkor feszült vagyok, akkor tudom, hogy valami fog történni. Amikor egy hétig nem csinálok semmit, és egy hét múlva kirobban belőlem egy rajz megint.

Ez a képeslap története.

Előtte semmi nem volt.


Hivatkozások

1 „As groundwater seeps to the surface and flows toward the stream in many rivulets, many expressive impulses run in many creative paths to the great stream of art. Neither historically nor according to psychological theory does exits a beginning point. Instead there are many springs wich finally transcend all life.” Maizels, John, A developing awareness. In: Maizels, John, Raw Creation. Outsider art and beyond, Phaidon, London 1996, 15. Eredeti közlés: Prinzhorn, Hans, Bildnerei der Geisteskranken. Ein Beitrag zur Psychologie und Pschopatologie der Gestaltung, Heidelberg, 1922.

2 „We understand by this term works produced by persons unscathed by artistic culture, where mimicry plays little or no part (contrary to the activities of intellectuals). These artists derive everything-subjects, choice of materials, means of transposition, rythms, styles of writing, etc, from their own depths, and not from the conventions of classical or fashionable art. We are witness here to a copmletely pure artistic operation, raw, brut, and enterely reinvented in all of its phases solely by means of the artists own impulses. It is thus an art wich manifests an unparalleled inventiveness, unlike cultural art, with its chameleon-and monkey-like aspects.” Dubuffet, Jean, L’art brut préferé aux art culturel (Kiállítási katalógus, Galerie René Drouin, Paris, 1949); In: Maizel, John, Raw creation, Outsider art and beyond, Phaidon, London 1996, 33-34. Angol fordítás: Foss, Paul, Art Brut: Madness and Marginalia, 1988, 33.

3 Vö. The Artist Outsider: creativity and the boundaries of culture, Smithsonian Inst. Pr., Washington, 1994, 24.

4 Vö. Bianchi, Paolo, Bild und Seele. In: Kunstforum, no.101. 71-72, idézi: Cardinal, Roger, Toward an outsider aestetic. In: Hall, Michael, D – Metcalf, Eugene W, Jr., The Artist Outsider: creativity and the boundaries of culture Smithsonian Inst. Pr., Washington, 1994, 28.

5 Vö. Manley, Roger, Signs and Wonders: Outsider Art inside North Carolina, 1989, idézi: Cardinal, Roger, Toward an outsider aestetic. In: Hall, Michael, D – Metcalf, Eugene W, Jr., The Artist Outsider: creativity and the boundaries of culture Smithsonian Inst. Pr., Washington, 1994, 28.

6 Vö. Cardinal, Roger, Toward an outsider aestetic. In: Hall, Michael, D – Metcalf, Eugene W, Jr., The Artist Outsider: creativity and the boundaries of culture, Smithsonian Inst. Pr., Washington, 1994, 27-30.

7 Fol, Carine, Dialogues sans marges. In: Arts in difference, szerk. Fabényi Júlia, A Janus Pannonius Múzeum művészeti kiadványai 117., Pécs, 2010, 11.

8 Idézet Arató Mihály (1948-2003) Lipótmező egykori pszichiáterének a Felesleges valóság című kiállításon 1992-ben elhangzott megnyitó szövegéből.