„Mindenki egy művész.”
„Őrizd a lángot, hiszen ha nem őrzöd, kioltja a szél, még mielőtt észre is vennénk, hogy mi történik. Ugyanaz a szél, amelyik lángra lobbantotta. És akkor, szegény szívem, minden véget ér a számodra, megkövesedik a fájdalomtól.”
(Joseph Beuys)
Élő múzeum. „Battlefield” – harctér. Bolek Greczynski lengyel származású, később New Yorkban élő szobrászművész nevezte így projektjében azt a teret, ahova elképzelte azt a majdani műhelyet, ahol a művészet és az őrület békésen együtt él, s azáltal provokál, hogy valóban szabad. Szabadon harcol az életért, a toleranciáért, a szolidaritásért mindenféle társadalmi és politikai terror közepette is.
New Yorkban, 2001. szeptember 11-e után, amikor egy trauma már biztosan átstrukturálta a város elbeszélését, a „Living Museum” nevezetű hely, mely a New York városban működő elmegyógyintézetek közül a legnagyobbnak, a Queensben található Creedmoor Psychiatric Centernek (Creedmoor Pszichiátriai Központnak) a ma már országosan is jól ismert művészeti műhelye, lényegében szinte változatlan magnetikus energiával ontja magából a jobbnál jobb ötleteket, az őrületből születő kreatív, tanító erőt. A műhely/múzeum falait, terét sokkolóan gazdagon betöltik a nagyrészt pszichotikusoktól származó rajzok, festmények, szobrok, kollázsok, versek és a zene. A terrorról szólnak, a traumáról, a félelemről, a halálról, a fájdalomról, a külvilági stresszről és a vágyott szabadság igazságáról. A bátran vállalt legnaivabb hang erejével. Ahogy a Living Museum ideológiája is erről szól.
The Living Museum
Ennek a tradicionálisan a város szélén, a központtól messze elhelyezkedő elmegyógyintézetnek az egyik teljesen elhanyagolt, annak idején étkezőként funkcionáló 75. számú épületét 1984-ben Bolek Greczynski indíttatására kezdték átalakítani egy az elmebetegek számára létrehozott kreatív műhellyé, élő múzeummá. A név, az ötlet és a megvalósítás azóta is hatékonyan működik. Olyannyira, hogy az elmúlt években Kaliforniában is létrejött már ilyen típusú élő múzeum és máshol is Európában, illetve az Egyesült Államokban, valamint tervezik újabbak létrehozását.
A New York-it most egy magyar származású, annak idején Bécsben tanuló, ma New Yorkban élő és alkotó művész és pszichológus, Marton János vezeti, aki Bolek Greczynski barátjaként került a múzeumba, s a szobrászművész halála után, 1995-ben vette át a műhely irányítását. A Living Museum ötlete 1983-ban Buenos Airesben született, egész pontosan az Élő Színház (Living Theater) ötletéből, amikor Bolek Greczynski éppen ott tartózkodott, mivel a „Theater STU” nevezetű, eredetileg lengyel alternatív művészi társulattal járta a világot, hogy politikai indíttatású performance-okkal ébresszék fel a társadalmi és művészeti problémákra érzékeny emberek figyelmét. A megvalósítás aztán csak New Yorkban sikerült a következő években.
The Living Museum
A Living Museum koncepciója – amely szerint az őrülettől való külső, társadalmi és belső, pszichikai félelem terrort szül, ezért helyébe a szabad kifejezőerőt, az alkotói energia szabad áramlását, naiv munkáját kell helyezni – még ma is ugyanaz, mint a kezdetekkor. Az élő múzeum már születésekor erősen provokatív indíttatású volt, s a mai napig megőrizte jelszavát: „It is art that provokes.” (‘Ez művészet, amelyik provokál.’) Bolek Greczynski projektjével nyíltan azt hangsúlyozta, hogy a művészetnek mindig van szociális és politikai kontextusa, ahogy az őrületnek is (Foucault). A testet a tudás, a fájdalom, az öröm elsődleges forrásának tekintette, az energiát pedig mint annak naiv kifejezőerejét, amelynek szabad áramlásakor „a művészet megtörténik”. Az alkotói folyamat így a problémákkal való konfrontáció kifejeződésének azonnali útja, az élő múzeum pedig az az ideális hely, ahol tanulni, kísérletezni lehet, majd analizálni a folyton változó belső hatásokat a vizuális, a verbális, illetve a zenei kifejezési formák által. A Living Museum éppen ezért elutasít mindenféle bürokráciát, hierarchikus rendet, elitizmust. Azt vallja, hogy a mentális betegségeknek nincs egy közös elnevezése, éppen ezért nem lehet egy-egy társadalmi skatulyába bezárni őket, ahogy az őrülteket sem lehet a társadalmi normák által egy-egy kategóriába naivan vagy éppen nagyon is tudatos tudományossággal degradálni.
A Living Museum nem egy hagyományos értelemben vett terápiás hely, módszer, annál jóval több, vallja Marton János. Csak annyiban terapikus, amennyiben identitás-átalakító hatással bír, a társadalom által „elítélt” elmebetegből őrült művészt csinál. Olyan szabad teret biztosít a kreativitásnak, ahol a félelmetes kiáltásokból büszke nevetés, a szégyenteli elhallgatásokból őszinte vallomás, majd végül békés csend lesz, mint ahogy az egyik festményen lévő felirat is mutatja a Múzeumban: „Silence is power.” (‘A csend hatalom.’)
The Living Museum
Ez a főleg skizofrén képzőművészeket, zenészeket, írókat, de lényegében bármilyen alkotni vágyó embert befogadó hely azért is élő múzeum, mert egyáltalán nincs elzárva a külvilágtól, a nyilvánosság elől. Bárki látogathatja ugyanis hétköznap a helyet. Békésen, boldogan festő, rajzoló, zenélő embereket fog látni. Meglepően őszinte feliratok a vásznakon, egyszerűen kifejezett fájdalmak bátor formái, furcsa színekben, provokatív formákban, bizarr koncepciókban: „the piano is in the Sun” (zongora a Napban), „You are good, you are evil, I hate you Dad, I am sorry, I need help.” (‘Jó vagy, ördög vagy, gyűlöllek, apám, ne haragudj, kell a segítség.’). A felforgatóan egyszerű gyógyítóerő látványa és hangjai ezek.
A Living Museum 1999 óta vált igazán ismertté nemzetközileg, ugyanis Jessica Yu, az ismert kaliforniai dokumentumfilm-rendezőnő ekkor készítette el az HBO segítségével a The Living Museum Where Art and Madness Collide (The Living Museum, ahol a művészet és az őrület összeütközik) című filmjét. Marton János véleménye szerint azóta jóval többen keresik fel a helyet, népszerűségük látványosan megnőtt. Az ott készülő műalkotások színvonaláról, esztétikai értékéről árulkodik, hogy például a Múzeum saját zenekara által kiadott hanglemez is sikeres lett, hogy több kiállítása volt már a helynek, többek között a SOHO-ban, 2002 tavaszán a Queens Múzeumban, In The Flow: Artists From The Living Museum (Áramlatban: művészek a Living Museumból) címmel. Az Egyesült Államok több nagyvárosában, Atlantában, Chicagóban megrendezett kiállításokat 2010 elején egy újabb nagyobb New York-i kiállítás követte Manhattan szívében a Fountain Galériában Asylum Art Healing Living Museum (Menedékhely – A gyógyító művészet – Living Museum) címmel. De azóta is újabb és újabb helyeken bukkan fel egy-egy a Living Museum által „szponzorált” művész reprezentatív kiállítása a New York-i galériavilág forgatagában. Ez a fajta „gyógyító művészet”-gondolat és -jelenség tehát egyre népszerűbb, elismertebb, legitimebb és inspiráló erejével egyre intenzívebben alakítja át a kulturális emlékezetünk terét és jellegét. 2009-ben például a The Psychedelic Ensemble nevű kaliforniai zenekart ihlette meg a különös jelenség, és a Living Museum aktív részvételével létrejött egy album The Art of Madness címmel. A CD-hez tartozik egy kis füzetecske, amely a Múzeum ihlette pszichedelikus zenét egészíti ki vizualitásával a New York-i menedékhely művészeinek (John Tursi, Richard Smith, Sabita Neron, Issa Ibrahim, Paula Brooks, Steven Spagnoli) egy-egy festményét népszerűsítve. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy Greczynski hajdani álma mára jócskán megvalósult, az őrület művészete nem csak gyógyít, de inspirál is. Olyan határokat áttörő kreatív áramlást produkál, amely provokatívan szembeszáll, és képes hatni a stigmatizáció folyamata ellen.
A flow (áramlat) kifejezést egyébként Marton János a kiállítások kapcsán kifejezetten tudatosan használja, egy szintén magyar származású, ma Kaliforniában, korábban Chicagóban élő pszichológus és kreativitáskutató, Csikszentmihályi Mihály elméletére utalva. Csikszentmihályi kreativitáselmélete szerint a flow az az optimális tapasztalat, amikor a tudat automatikus, erőtlen, mégis magasan koncentrált állapotban van. Ez a közös, naiv tapasztalat köti össze az őrültet a művésszel, a naiv produktumot a műértővel, a hétköznapi embert a hivatásos alkotókkal. Ez a szabad áramlat, stresszmentes állapot a legfontosabb feltétele a kreatív munkának, a gyógyító energia alkotóerejének, amely így találja meg a megfelelő utat a fájdalom, a trauma reprezentációjának legigazságosabb formájához. A Magyarországon is jól ismert Csikszentmihályi flow-elmélete az Egyesült Államokban is igen népszerű, egész kutatócsoport dolgozik a keze alatt, hogy a kreativitás empirikus kísérleteiből levonható tanulságokat közösen vitassák meg és publikálják. Marton János is nagy híve Csikszentmihályi elméletének, hiszen a Living Museumban naponta tapasztalja furcsa, de érthető gyógyító erejét.
The Living Museum
A Living Museum Greczynski szavaival a „let’s-fill-up-our-time-with-arts-and-crafts” (‘töltsük ki az időnket művészeti tevékenységgel’) jelenség szabad színhelye. Az őrület és a művészet reprezentációjának sokszor naiv, de provokatív szabadsága érezhető a műhelyben. Annak a művészeti és pszichiátriai szellemnek a továbbéléséről van itt szó, amelyik sem a művészet, sem a betegség fogalmát nem akarja kisajátítani, éppen ellenkezőleg, azok minél pontosabb és empirikusabb megismerésére, megértésére törekszik. Ennek a megismerési folyamatnak viszont természetes velejárója a határok fellazítása, s ezáltal a szubverzió tisztelete. Művészet- és pszichiátriatörténetileg a Living Museum valóban az art brut, illetve a pop-art, a konceptuális művészet, az antiművészeti törekvések, a szociális indíttatású posztmodern művészet, illetve az antipszichiátria általi szociálisantropológia-elméletek, valamint az emberi tudás és a társadalom archeologikus felfogását hirdető filozófiák öröksége.
A huszadik századi művészettörténetben volt egy ma már igen jól ismert és meghatározó művész, akinek munkái mindezeket az irányultságokat rendkívül gazdagon sűrítik egybe, s aki ugyanakkor az őrület enigmatikus oldaláról szólva is meglepően tudatosan volt képes alkotni. Joseph Beuysról van szó, aki Marton János korai munkáira, elméletére is nagy hatást gyakorolt, s gyakorol lényegében a mai napig. Joseph Beuys élettörténeti háttere, – hogy 1943-ban egy lezuhant repülőgépben öntudatlanul találtak rá, mellette halott barátjával -, a sebek, a fájdalom, a trauma a test lelki és a lélek testi kinyilatkoztatásait hozta létre munkáiban. Ugyanakkor Beuys annak a ma már elfelejtett pszichológiai és antropológiai elméletnek is a továbbvivője, felfrissítője, amely a magnetizmus jelenségével a rejtett energiákat kutatja, mint Freud előtt Mesmer, vagy Freud után Wilhelm Reich. Beuys szerint a jelen és a spirituális dimenziók energikus tudását ma még nehezebb megérteni, mint régen, mivel a mai ember a materializmus uralma által igencsak eltávolodott az antropológia eredeti koncepcióitól. Beuys az embert, legyen az „beteg” vagy „egészséges”, olyan élő szobornak (living sculpture), társadalmi testnek (social body) tartja, aki az emberi társadalmat alkotja meg, teszi kreatívvá, ha kell, s ha elég szabad hozzá. Felfogása szerint az ember feladata mindig is legfőképp antropológiai marad, amit a kreativitás által képvisel, vagyis a mindenkori ember minél teljesebb megértése a cél, akár az őrült, akár a megszokott dimenzióból nézve. A művészetnek mindig is kicsit őrültnek kell lennie – vallja –, az őrültek rejtett igazságaira mindig is szükség lesz, hiszen a politikának, a mindenkori kormánynak, a mindenkori társadalomnak szüksége van rájuk, hogy az emberi szabadságra való igényt legitimizálják. Egyértelműen látható, hogy a beuysi művészet és művészetelmélet nyíltan politikai is, ahogy minden egyes tudományos, főképp szociális elmélet, amely a társadalomban lévő igazságtalanságokra, krízisekre, stigmákra kérdez rá.
A társadalom, a művészet, a pszichiátria, az ember „betegségei” sokszor hamis reprezentációt kapnak, amelynek szimptómáit, mély gyökereit nem mindig könnyű azonosítani. Az antipszichiátria ugyanúgy, mint az art brut, Foucault, Szasz vagy Beuys, a bonyolult, sokszor skizofrén arculatú társadalmi reprezentációk strukturális gubancait, a félreértett ember félreérthetőségének határait, ironikus lehetőségeit kutatja. Azok a metaforák, amelyeket alkotnak és használnak, korántsem biztos, hogy tudományos értelemben mindig helyesek és világosak, viszont azzal a tudományos vagy akár poétikus narratívummal , amellyel élnek, mindenképpen felhívják a figyelmet a létező problémákra, s ezáltal kreatívan aktivizálják a tudományos, művészeti vagy éppen társadalmi életet.
A New York-i Living Museum ezekhez hasonlóan csupán diskurzusával, a világban való jelenlétével – szűkebb értelemben az amerikai pszichológiai és pszichiátriai, illetve művészeti életben provokált vitáival – olyan modern menedékhelyként funkcionál, amely mindenképpen valamiféle békésebb, mind a „betegekre”, mind az őket körülvevő társadalomra nézve hatékonyabb, s legfőképp kreatívabb megoldást reprezentál.
The Living Museum
„Artist and power, it is a sadomasochistic love affair” (‘Művészet és hatalom, ez egy szadomazochista szerelmi viszony’) – nyilatkozta egykor, éppen a Living Museum megnyitási időszakában Bolek Greczynski, aki akkoriban is, aztán egészen haláláig a Múzeum reprezentatív apafigurája volt. Ma ezt a szerepet barátja, az egykori Navratil-tanítvány, Marton János tölti be, aki ebben a családi struktúrájú közösségben, úgy, mint egy filmstábban, inkább a megértő rendező szerepét vállalja tudatosan magára. Az intenzíven élő Múzeum így végül egy olyan izgalmas, folyton mozgásban lévő képet mutat, akár egy élő filmmúzeum, ahol a forgatás és a kiállítás egyszerre látható, ahol az elmebetegség és az őrület, a megnyugvás és a gyógyulás, a tünetmentes állapot egyszerre választ el és köt össze a valósággal. Sajátos posztmodern pszichiátriai jelenség ez, az őrület múzeuma, amely az identitás és egyben magának a múzeumnak a színeváltozását állítja ki az érdeklődő szemek elé.
