Az INDIGO csoport. Még mindig van. Csak nagyon ritkán. Már nem olyan. Sohase volt valamilyen, legalábbis nem azt akartuk, hogy valamilyenné legyen.
Akkoriban − így kell kezdeni, mert nem mindegy, hogy mikor. Engem a hatvanas évek forrongásai, eseményei már megérintettek. Volt új zene. Aztán felfedeztem magamnak a képzőművészetet. Ott voltam tizenhat évesen 1972-ben a Documentán, Németországban. Ott (legalábbis számomra) a művészet újraértelmezéséről volt szó, sok új szempont szerint. Világossá vált, hogy ezt a hozzáállást tartom a legfontosabbnak, ezt szeretem a pop art-ban, a dadaizmusban és más avantgarde törekvésekben, amit addig ismertem.
1974 vége felé Pesten a Ganz Mávag Művelődési Ház rajz- és szobrászszakkörébe kezdtem járni. Alig néhány hét után új tanárok jöttek, Maurer Dóra és Erdély Miklós.
Neoavantgarde!
Erdély Miklós akcióban (Fotó: Berényi Zsuzsa)
Három éven keresztül szakköri keretekben érlelődött az, ami később egy művészcsoporttá alakult. A harmadik év összejövetelei egy budai pincehelyiségben zajlottak, FAFEJ (Fantáziafejlesztő) néven. Utána lett az INDIGÓ, változó helyszíneken, a nevet Erdély az interdiszciplináris gondolkodás fogalmából rakta össze. Annyi minden nem volt − akkoriban − elmondva, elbeszélve, megcsinálva, megélve, hogy… na. Sehol se lehetett igazán, nekünk csak a FAFEJ-ben és az INDIGO-ban. Rendszeresen találkoztunk. Repültek a témák, ötletek egymásnak és egymásba gabalyodva. Minden törekvés, ami egy közös nevező meghatározását célozta volna, előbb-utóbb el lett vetve. Abban a körben az volt a közösségformáló erő, hogy mindent fel- és el lehetett vetni. Ami a zűrzavarban mégis rendet teremtett, az a − hol homályosan, hol tűélesen megjelent − minőség és újdonság iránti igény volt. Az ilyen gondolatok kihalászására rendkívüli érzéke volt Erdély Miklósnak.
Akkoriban volt egy ilyen igény. Bennünk és a közönségünkben, akik nélkül bizonyára hamar elhallgattunk volna.
Az INDIGO nem szűnt meg. Most egymástól távol élünk, alig találkozunk. Nekem az tetszik, amikor − nagyon ritkán − váratlanul felbukkanunk együtt. Mint INDIGO.
Nem nagyon fotózkodtunk − akkoriban. A Berényi Zsuzsi volt az INDIGO-hoz legközelebb álló fotós. Ő se sokat fotózott, vagy nem feltűnően. Úgy emlékszem − akkoriban − távol állt tőlünk az a gondolat, hogy megörökítsünk egy pillanatot.
Most jó lenne, ha lenne több fotó. Olyanok, mint ezek.
Berlin, 2010. augusztus
Megjelent a Képírás Füzetek Erdély Miklós és az INDIGO csoport − Portrék című kötetében, 2011-ben. A közlés apropója: a szigetvári Sóház Galéria 2014. decemberi, Fotódokumentumok 1978−1986 − Erdély Miklós és az INDIGO csoport című kiállítása
Galéria > Fotódokumentumok 1978-1986 − Erdély Miklós és az INDIGO csoport
Képírás Füzetek > Erdély Miklós és az INDIGO csoport − Portrék
