„Látod, anya, lerajzoltam az eget: a felhőt és az esőt… Bocsánat, a Jóistent kifelejtettem.”
(Csíkszentdomokosi barátom három és fél éves kisfiának kiszólása.)

Madéfalvi vasútállomásnak hívják, de csicsói csomópontként is emlegetik; mondják így is, úgy is, épp a két összeépült község határán fekszik, tulajdonképpen a madéfalvi részen, bár elosztópályaudvar már csicsói terület; hivatalosan Madéfalva van kiírva az állomásépületre, akkor viszont legyen itt Csicsó.

Csíkból Gyergyó felé vonatozva Csicsó után szokott megjelenni az Isten. Mondjuk, felül az ember Csíkszeredában a máramarosi gyorsra, felteszi holmiját a csomagtartóba, levackolódik a helyére, szétnéz kicsit, s máris megint áll a vonat, ezúttal a csicsói csomópontnál. Gyorsulással-fékezéssel nyolc perc alatt teszi meg a szerelvény azt a nyolc kilométert a két állomás között, ennyi kevés egy rendes természetfeletti látomáshoz. Viszont Csicsótól a következő megállóig, Csíkszentdomokosig már tizenhét kilométer a táv, jó negyedórát megy a vonat. Megtehetné hamarabb is, elvégre gyorsvonat, de nem. Régi a pálya, nincs pénz felújításra. Biztonságosabb, ha csak lassacskán gyors a gyors. Így aztán van idő mindenre. Istennel való találkozásra is. Az Úr is számon tartja ezt a szakaszt, s ha szükségesnek látja, Csicsó után feltűnik valamelyik kupéban.

A máramarosi gyors este háromnegyed tizenegy után hagyja el Csicsót, akkorra az ember már eléggé fáradt, többnyire álmos is. Így beül valamelyik sarokba, kényelmesen kinyújtja a lábát, s ha nincs más a fülkében, rövid mérlegelés után lehúzza a cipőit. Aztán kényelmesen hátradől, szeme néha lecsukódik, mereng vagy szunyókál, félálomban már maga sem tudja, melyik. Akkor egy nagyobbacska zökkenőnél kinyílik az ember szeme és látja: vele szemben ott ül az Isten.

Az Úristen Csicsó után Szőcs Géza, erdélyi származású, jelenleg Magyarországon élő költő képében szokott megjelenni a vonaton. Valakinek az alakját az Úrnak is magára kell öltenie, ha emberek közé megy. Nem vegyülhet el közöttük csak úgy csórén, a maga pőre istenségében, az emberek azt nem élnék túl. Szőcs Géza külseje megteszi, megfelelőképpen robusztus termetű. Holmi nyápic, girhes alakként csak nem mutatkozhat az Úr. Ilyen formában az ördög szokott koslatni a Földön, ha valami tisztátalan célból történetesen emberek közé eszi a fene.

Isten világos acélkék színű öltönyt visel, zakó kigombolva, látni engedi tekintélyesen domborodó hasán az ugyanolyan színű mellényt, még az alatt sötétkék ing. Földön járva praktikusabb a sötét alsónemű, a fehér hamar koszolódik. Az Úrnak nagy kerek feje van, egész arcát takarosan nyírott, rövid, szürkésfehér szakáll keretezi, egyáltalán nem olyan hosszan lelógó, mint egyes festményeken ábrázolni szokták. Haja is ezüstfehér, az sem hosszabb három-négy centinél, lazán homloka felső részébe lóg. Fésű nemigen járta, mégsem borzas, összefüggő takaróként borítja a fejét. Nem is állna jól a választék az Úr frizurájában. Fésűvel, választékkal az ördög szokott experimenteket végezni saját fején; muszáj neki, ha szalonképessé akarja tenni magát az emberek előtt.

Drótkeretes kerek szemüveg ül az Úristen orrnyergén, átható tekintettel néz mögüle, huncutul hunyorítva néha. Megtehetné az Úr, hogy szemüveg, sőt szem nélkül is jól lásson, de minek? Ha a Fennvaló emberek közé megy, tekintettel van az emberekre, nem akar külsejével kilógni a sorból. Ami azt illeti, a szemüveget feltalálók is az ő találmányai, miért idegenkedne akkor a szemüvegtől? Ott ül az Úr a másodosztály kopottas ülőhelyén, egy az egyben olyan, mint Szőcs Géza, és mégsem. Függetlenül attól, hogy milyen alakot ölt, azt valahogy mindig tudja az ember, ha Isten jelenik meg neki.

Ül az ember Istennel szemközt a vonatfülkében, elakadt lélegzettel. Nem képes megszólalni, semminek érzi magát. Lemerült zseblámpaelem villamossági erőmű mellett. Ha Isten nem elvont vitatémaként jelenik meg, olyan irányú diskúciók tárgyaként például, hogy létezik-e vagy nem, beléavatkozik-e a dolgok menetébe vagy nem, hanem hús-vér valóságként, karnyújtásnyira testesül meg, akkor igen erős reszketés fogja el az emberi test valamelyik zugában megbúvó, pindurkára összekucorodott lelket.

Pedig az Úr nem tűnik fenyegetőnek. Kényelmesen hátradőlve üldögél az ülésen és kerek szemüvege mögül könnyed érdeklődéssel, mondhatni szőcsgézásan nézegeti a szemközti ülésen feszengő embert. Az embernek hirtelen erős vágya támad beszélni s csak beszélni, számot adni mindenről. Pontosan maga sem tudja, miről, hát mindenről. S ha az Úr részletekre vonatkozó kérdéseket tenne majd fel, akkor kimerítő és igen őszinte válaszokat adni neki. De érzi, fölösleges itt a sok duma. Istennel nem azért nehéz beszélgetni, mert nem tud bizonyos dolgokról vagy nem ért valamit, éppenséggel pont azért nehéz, mert mindenről tud és mindent ért.

A csend kezd kínossá válni, az ember úgy gondolja, mégiscsak szólnia kéne valamit. Lenne elég, amit. Csak most nem jut eszébe semmi. Minden gondja-baja jelentéktelenné törpült és odalett. Pedig az Isten figyelmesen, várakozóan ül vele szemben. Nem adódik mindennap lehetőség, hogy direkt a Mindenhatóhoz apelláljon az ember. Nem azért jelent meg neki az Úr, hogy ő csak hallgasson, mint süket disznó a búzavetésben.

De Isten előtt nehéz hallgatni is, szólni is. Legelőször is mindjárt számot adhatna a hitéről. Bár ott ül előtte, tapintható létezőként, hiszi-e egyáltalán Istent? És ha hiszi, hogyan hiszi? Szereti, féli, ámulja, áhítja? Vagy megrögzött ateistaként, bár nem hisz benne, azért kíváncsi rá, milyen lehet? A tudással is vannak gondok, még inkább a hittel.

Az ember abban sem biztos, hogyan szólíthatná meg az Urat. A pápa őexcellenciájától a legeldugottabb falu plébánosáig magázza Isten szolgáit az ember, de a Jóistent régi cimboraként tegezi mindenki. Legyen az bűnei súlya alatt görnyedő vénség vagy ártatlan ágyba pisilő kisgyerek. „Szenteltessék meg a te neved; jöjjön el a te országod; legyen meg a te akaratod…” Simán megy a pertu, már-már bratyizás, míg fizikai valójában nincs jelen az Úr. Ha szeme előtt testesül meg, akkor az embernek mindjárt torkán akad a szó, a legalázatosabb önözést sem találja elég tiszteletteljesnek.

Az sem mindegy, miféle első mondattal szólítja meg a Fennvalót, tusakodik lázasan magában az ember. Kijelentő módot használni olyan, mintha már indulásból deklarálna valamit. Kicsit kinyilatkoztatás vagy legalábbis kihirdetés jellege van. Ilyenformán az Úr szokott szólni az emberekhez. A felszólító mód meg pláne nem fekszik. Dehogyis akarna dirigálni az ember Istennek, amikor épp szemközt ül vele. Még ha más körülmények között előfordul is néha, hogy kiejt a száján ilyesmit. Nem könnyű az ember dolga Isten színe előtt.

Marad hát a kérdő mondat; végül mindig az marad. Nem megkerülhető a tegezés sem: egy pappal lehet távolságot tartani, Istennel nem. Egyes szám második személyben kell megadni neki a tiszteletet, Istent muszáj tegezve önözni.

Nem túl eredeti, amit kérdez az ember Istentől Csicsó után a vonaton. Elhangzott már mástól is, máskor is, bizonyság a Biblia. De Isten előtt nemigen vágyik eredetieskedni az ember. Hiábavalónak érzi cifrázni a szót, nincs ándungja a figurás beszédre. A szó szerepe úgyis csak annyi, hogy csomagolása legyen a gondolatnak. A nagy kérdések csomagolástól függetlenül mindig ugyanazok.

Valahol már Csíkrákos táján zakatol a síneken a máramarosi gyors, amikor testileg-lelkileg lenyűgözve, szellemileg megszédülve, az ember szájából rekedten tör elő a kérdés:

− Ki vagy te, Uram?

Mint szűz leány a nászéjszakát, féli is meg reméli is a választ, tudja is meg nem is, hogy mi lesz az. Isten tisztában van az emberrel, nem késlekedik a válasszal. Ami mindig ugyanaz, még ha különböző megfogalmazásban kerül is kimondásra. Halkan, kicsit szőcsgézás dunnyogással mondja az Úr, de azért minden szava jól érthető:

− Hiszen tudod. Én vagyok a táv, a program és a program szerint bejárt táv.

Az emberbe belenyilall, hogy tényleg tudta, mindig is tudni fogja, csak mindig el is felejti. Pedig benne van János evangéliumában is, 14, 6, nem pont így, csomagolás változik, tartalom marad. Mindazonáltal érzi az ember, szavai az Úrnál tetszésre találtak. Szereti Isten, ha kérdéssel üdvözlik, nincs ellenére válaszban megnyilvánulni. Kérdezni kéne még, jön tűzbe az ember. De hamar elmúlik neki, s töpreng. Hogyan kérdezni sem könnyű, mit kérdezni még nehezebb. Talán itt a nagy alkalom némi útmutatást kérni politikai ügyekben, jut eszébe kínjában az embernek. Jól jönne az isteni direktíva eligazodni a különféle pártelvek között. Melyiknek van igaza, mikor, miben, s mennyiben? Azt gondol mindenki, amit akar, de mit mond ki belőle, s miért? Kinél hogyan keveredik közjó és önérdek? Igazság és önigazolás? Miért tartják fontosabbnak azt, ami elválaszt, annál, ami összeköt?

Másképp beszélnek az emberek falkába verődve, másképp külön-külön.

Gondban van az ember, hogyan kérdezze erről Istent. Akkor egyszerre megérzi, nem kell ilyesmiről kérdeznie. Csak úgy beül az ember fejébe a bizonyosság, ahogy esténként elülnek a pajtában a tyúkok. Pedig az Úr nem szólt, nem írt, nem is intett. Nem is kell neki. Isteni szinten más módok is adódnak a kommunikációra. Isten hallgat, s hol sajnálkozva, hol viszolyogva nézi az embert. Az embernek jólesik mégis, benne van a bizonyosság: a sajnálat neki, a viszolygás a politikának szól. Utólag örül, hogy nem kérdezősködött pártügyek mentén. Akkor mégis miről kérdezzen?

Saját boldogságára vonatkozó csipp-csupp kérdésekkel mégsem zaklathatja az Urat. Kisszerű és illetlen dolog volna apró, utilitárius ismeretekért ostromolni Istent. Nem is biztos, hogy jó néven venné, nem is biztos, hogy felelne. Az ember szeretne átfogó, nagy ívű kérdéseket tenni fel a Mindenhatónak. Rejtett fortélyokat tudni meg a mindenség működéséről. Belelátni a létezés titkaiba és trükkjeibe.

Miért vonzzák egymást az égitestek, miért nem taszítják vagy közömbösek? Lehet-e kisebb a mikrokozmosz a makrokozmosznál, mikor mindkettő végtelen? Honnan tudják az emberek, melyik a jobb kezük és melyik a bal, ha egyszer szimmetrikus a testük? Übereli-e az abszolút a végtelent? Milyen eredménnyel fog zárulni a prímszámok kutatása? Ami tojásdad, igyekezzen-e lenni kerekded, a gömb vagy a tojás a tökéletesebb forma? Mi az igazság abban, hogy ha fehér ló fordítja feléd a fenekét: szerencsét hoz?

Valamilyen formában mindenkit foglalkoztatnak ezek a kérdések. Vagy közülük legalább egy-kettő. Esetleg csak az utolsó. Lelke mélyén mindazonáltal érzi az ember, nem jó firtatni efféleokkult titkokat, a tudás fájának tiltott gyümölcseit. Ahol tiltott gyümölcs terem, a közelben ott ólálkodik az ördög is.

Ekkor nyílik a vonatfülke ajtaja, kénszag szivárog be, s képén kaján vigyorral, az ajtókeretben ott áll az ördög. Tiltott gyümölcsre sincs szükség, amerre Isten jár, nyomában ott settenkedik az ördög is. Az ördögnek kecskeszakálla van, kalauz-egyenruhát visel, és kéri a jegyeket. Az alvilági lényekhez mindig passzolt a kecskeszakáll és az egyenruha. Isten nem reagál a jegykérésre, rá sem néz az ördögre. De ábrázata elsötétül. Nem esik jól az Úrnak, ha eszébe juttatják, hogy kerek sajtjából hiányzik egy szelet. Arca valahogy megnyúlik, beesett lesz, eltűnik róla a szakáll és egyhetes fehér borosta jelenik meg rajta. Vonásai megkeményednek, s még kerek szemüvege is szögletesebbé válik. Tekintete komor lesz és elgondolkodó, mint aki a lét abszurditásán mereng. Szóval Isten egészen olyanná változik, mint Bodor Ádám, erdélyi származású, jelenleg Magyarországon élő prózaíró, lehangoltabb pillanataiban. Szólni nem szól semmit, ez is stimmel, Bodor Ádám is ritkán szokott. Ül Isten összeráncolt homlokkal és némán. Mélyebb dolgok kedvetlenítik el, nem vonatjeggyel kapcsolatos idétlenségek. Istennek örök bérlete van földi, vízi és égi járművekre.

Tisztában van ezzel az ördög is, nem foglalkozik Istennel. Viszont csúfondárosan fixírozza az embert. Az ember tudja, most nehéz percek következnek. Pedig a jegye rendben van. De ha mégis belé akarnak kötni, egyenruhásnál és ördögnél ez nem számít. Az ember remegő kézzel nyújtja a jegyét, de az ördög oda se pillant, legyint rá. Majd galád módon csíki tájszólást véve a szájára, sunyin kérdi az embertől:

− Hallám, kicsi komám, monddsza meg nekem, milyen nagy szerinted az Isten? Olyan nagy-e,

mint a végtelen, vagy pedig olyan nagy, mint az abszolút?

Az ember gondolkozik, izzad, s közben tudja, valamiért egyik sem jó válasz. Nem szerencsés szembesíteni a végtelent az abszolúttal. Pláne nem Isten viszonylatában. Bármelyikre tippel, rossz vége lesz. Az ördög nem szokott módot hagyni jó választásra. Kibújni sem lehet a kérdés alól, ha az ördög kérdez. Akkor járna legrosszabbul, ha nem felelne. Kínjában odapillant Isten mellényére, ami alól – orcájának bodorádámosra való átformálódása közepette – diszkréten felszívódott a szőcsgézai pocak, s egy csapásra beugrik a helyes válasz:

− Isten olyan nagy – vágja ki, mint kártyázáskor az adu ászt −, amilyen nagy éppen lenni akar.

Érzi az ember, jól válaszolt. Nem is tartott sokáig, amíg rájött, mit kell mondania. Csak lenne mindig szem előtt Isten mellénye. Pocakkal vagy anélkül.

Az ördög lehangolódik. Nemcsak kedveszegett lesz, de hátat is fordít és szó nélkül továbbáll. Az ördögnek, bár gyakorta beüti magát Csíkba, sokszor alakulnak úgy a dolgai, hogy nem támad kedve hosszasan időzni. Csak meglebbenti magát, s húz el.

Úgy lehet, Istennek nincs kedve ellenére az ember válasza. Bodor Ádámból visszaszőcsgézásodva ül ismét a másodosztályú fülke ülésén. A pocak is ott domborodik a világos acélkék színű mellény alatt. Újra kerekké lett szemüvege mögül derűsen néz az emberre. Nem történik semmi különleges, a pillanat mégis a legkülönlegesebb. Az ember érzi, közelebb került Istenhez. Olyan, mintha új, addig ismeretlen érzékszervei léptek volna működésbe. Mint amikor egy születésétől vak hirtelen látni kezd. Olyan is, meg nem is, szavakkal nem leírható. Nem hasonlít semmire, de az ember számára megér mindent. Nem evilági pillanat, ami abban is megnyilvánul, hogy egy ideje nem hallatszik a kerekek kattogása, nem érződik a vagon zötykölődése.

A vonat áll. De lehet, hogy nem is áll, hanem robog tovább a síneken, csak egy pillanat kecsesen kisasszézott a múló időből, mágikusan kimerevítődött, hogy mielőtt a szerelvény továbbzakatolna és begördülne a szentdomokosi állomásra, Istennek legyen módja befejezni dolgát az emberrel. Egy pillanat örökkévalóság. Vagy csak megint zűr támadt a vágányok körül, régiek már a sínek, néha meg kell állni és várni, míg sebtében bütykölnek rajtuk. S lehet, esetleges cinikus kétkedések dacára is lehetséges, hogy a kettő egy és ugyanaz.

Isten az ablak felé fordul, kinéz a csíki éjszakába. Valahol arra az Észak-Hargita vonulatának ormai találhatók, a Vigyázó-kő, az Ostoros-csúcs. Addig elszórtan falvak, tanyák, esztenák. Isten visszafordul az ablaktól, nézi az embert, majd halkan, tagoltan és mégis lágyan, hogy ajándékká válik külön minden szó és együtt még inkább, rímes disztichonokban mondja:

„Éjre csukódnak az aklok, jönnek az éjjeli baglyok,
csöndben a törpe tanyák, félnek az édesanyák.”

Nem gyakori a rímes-időmértékes versforma a költészetben, de Isten most ilyent választott. Az sem gyakori, hogy Isten élőszóban szól az emberhez. Az Úr által idézett leoninusok szerzője nem erdélyi költő, bár darab ideig élt Erdélyben. Verseiben olykor foglalkozott Istennel, Isten most jónak látta foglalkozni egy versével. Az Úr ódzkodik hangos szóval nyilatkozni politikáról, de ha úgy adódik, a Fennvaló fennhangon mond verseket. Úgy tűnik, hogy nemcsak idelenn, de odafenn is − a vers az, amit mondani kell. Utóbbit egy gyerek kiszólása nyomán jegyezte fel egy másik nagy költő, erdélyi származású, jelenleg Magyarországon élő.

Talán mégsem mindegy a szavak csomagolása. A karácsonyi szaloncukrot sem szürke zsírpapírba csomagolják, hanem fényes sztaniolba. Jobban örül úgy neki a gyermek.

Az embert erősen megérinti a két sor, talán mert Isten mondta, talán mert szép. S lehet, ha nagyon jelen van Isten vagy nagyon jelen van a szépség, akkor lehetséges, hogy a kettő egy és ugyanaz. Rövid ideig tényleg Szőcs Géza ült a másodosztályú fülke ülőhelyén (csodálkozhatott, hogyan került oda), mert amíg mondta az Úr a fenti sorokat, elhagyta Szőcs Géza testét, igévé lőn, és a vers volt Isten és Isten volt a vers. Géza pedig ott ült Isten és vers nélkül, összehuttyanva, mint amikor a kolbászból kimegy a töltelék. Ám nemsokára visszatért belé mindkettő, Gézát szereti Isten és a vers.

Érzi az ember, illene neki is méltóképp válaszolni, talán idézni egy másik versből. Ha már ilyen szép ajándékkal kedveskedett neki az Úr. Olyasmi lenne jó, ami klappol az éjjel félő édesanyákra. Mert mintha azt érezné, Isten némi szemrehányással is mondta, amit mondott. Pedig személy szerint ő nem érzi felelősnek magát a világra csukódó éjszakákért, félelmekért. De újfent nem jut eszébe semmi. Szorultságában maga rögtönöz. Bugyután, bumfordin ez szalad ki a száján:

Barna kenyér, fehér retek,

Uram, erről nem tehetek.

Érzi az ember, nevetséges az ő kis versikéje, nem az Isten által választott sorokkal talál. Isten mégsem neveti ki őt. De derűsebb sem lesz tőle, szomorúan nézi az embert. Egyszerre ismét kattognak a vonatkerekek, újra rázkódik a vagon. A pályamunkások befejezhették a sínekkel való matatást, indul a szerelvény tovább. Vagy az ügyetlen rigmustól az idő visszazökkent a prózai valóságba. Kezdetben az Ige mozgásba hozta a világot, most pár suta szó a máramarosi gyorsot. Azt sem szándékosan. Az ember még szívesen elüldögélt volna egy örökkévaló pillanatba zárva az Úrral. De elbaltázta ezt is.

Ott ülnek tovább, egymással szemben, Isten s az ember, gondolatokba, s gondba merülve. Gyarló az ember, mindazonáltal sok szép és sok jó gondolat fészkel néha fejében. És eszébe jut ilyen is: ha lehet vétkezni gondolatban, miért nem lehet érdemeket is szerezni ugyanúgy? Gyarló is, huncut is az ember.

A vonat közeledik Csíkszentdomokoshoz. Isten feláll az ülőhelyéről, összegombolja zakóját, leszálláshoz készülődik. Nem kell sokat szedelőzködjön, nincs bőröndje. Emberek között járva igyekszik ugyan nem kilógni a sorból, de azért nem viszi túlzásba a kellékekkel való felszerelkezést. Szemüveg, mellény, miegymás, elég. Isten, ha útra kel, csomag nélkül utazik. Az Úr a fülke ajtajából még egyszer az emberre néz. Szája sarkában halvány mosoly bujkál, s mintha még elismerően biccentene is, miközben mondja:

− Tojásdad és kerekded.

Aztán indul a folyosón a vagon vége felé. Hátulról is látszik, kicsit csóválja a fejét. Hogy az emberek miken jártatják az eszüket néha!

Az emberen átfut a riadalom. Isten nemsokára eltűnik, s ő még semmi érdemlegeset nem beszélt vele. Még a minden lében kanál ördöggel is volt egy rázós szóváltása, de Istennel csak épp érintettek pár témát, azt is igen röviden. Az ördöggel nem nehéz diskurálni, folyton résen áll, provokál. Isten többnyire hallgat, vár.

Akkor eszébe jut valami. Világért sem szeretné, ha vad nacionalistának tartanák, főleg nem Isten, de úgy érzi, ha törik, ha szakad, muszáj ezt megkérdeznie. Még ha leharapják is a fejét. Felugrik helyéről, felrántja a fülke ajtaját. A vagon szűk folyosóján még látszik távolodóban Isten széles háta, az ember elfúló hangon utánakiált:

– Uram! Mikor jön rendbe a magyarok ügye? Külön-külön, s úgy együtt is?

Isten megáll, gondolkodik, fogas kérdés lehet ez neki is. Lassan megfordul, átható tekintettel nézi az embert. Majd mondja a választ, de már nem Szőcs Géza hangján. Vári Attila, erdélyi származású, jelenleg Magyarországon élő prózaíró jellegzetes, érces hangján hangzik el a felelet:

− Ha majd valaki veszi a fáradságot és függőlegesre állítja a magyar Szent Koronán a ferde keresztet! Rántson már egyet valaki azon az elbüklent kereszten, álljon végre egyenesen!

Az ember csak áll és ámul, hogy né, tényleg, milyen kézenfekvő a dolog, annyira nyilvánvaló, hogy épp ezért senkinek sem jutott eszébe.

Már lassít a vonat, nemsokára meg is áll Csíkszentdomokoson. Aki Balánbányára tart, innen mehet tovább autóbusszal. Másképp is nevezetes hely Domokos. Valamikor a határában öltek már bíborost is, később viszont a település adott egy nagy püspököt, mostanában sokat beszélnek a szentté avatásáról. Úgylehet, egy szentéletű püspök felér egy meggyilkolt bíborossal. Pillanatnyilag tehát olyanformán áll a helyzet, hogy a domokosiak egálban vannak: egy-egy. Ilyen helyzetekben szokott kiszállni terepre az Úr. Körülnéz egy kicsit: mi is az ábra, milyen az akarás?

A szerelvény már túl jár Csíkszentdomokoson. Marosfő lesz a következő megálló, de az már nem Csíkban van. Az ember visszaül a helyére, mi egyebet tehetne? Ha meghúzza a vészféket, nem Isten jelenik meg neki, hanem egy egyenruhás. Hát csak ül az ablak mellett, és bámul ki az éjszakába. A rendkívüli élmény kimerítette. Ahogy idegeiben enged a feszültség, hatalmas fáradság és álmosság vesz erőt rajta. Szeme lekoppan, elbóbiskol.

Egy nagyobbacska zökkenőnél ismét kinyílik a szeme. Nézi erősen a szemközti ülést, de azon már nem ül senki. Talán álmodta mindezt. De lehet, a valóságban is megtörtént az egész. S elképzelhető, hogy máshonnan, egy felsőbb helyről nézve, álom és valóság egy és ugyanaz.