Látom ám, Leventét elrabolták, mert valamiért sokallták a földjük hangulatának kisajátítását. Valamit sokalltak, valamit meg keveselltek. Ez a mi kaszálónk, ez meg az én kiirtott erdőm, de ez meg úgy néz ki, mint a mi kaszás viskónk – mert még a nagyapám építette egy korhadt fa mögé –, az enyém az élő fás, de ez a fa csupasz, tél van – de miért ez a ragyogó zöld? A képeken felfordult a világ – mondják – Leventét az álomkommandósok erősen szorongatják, a valóságfelügyelők vallatják.
Kiárusítja a földünket, talán úgy, ahogy a Holdunkat is felparcellázták és sok milliárd dollárért kiárusították. Nekünk csak az árnyékos oldala jutott, csak képzelődhetünk. Ezek a képek furcsán ragyognak, olyan, mintha miénk lenne, de hol a gyümölcsösünk? Lehet, hogy a Földhivatallal összedolgozott, hol a helyrajzi szám? Meg kell vennünk a képet – értjük, hogy csak hangulat. Földink ez a Levente, de nyugtalanít minket ez a lebegő, megfoghatatlan valami. Az, ami a képeken van. Az is nyugtalanít, hogy az ingatlanárakkal fölmegy-e a képek ára? Tisztázni kellene már végre, hogy a mi megfestett tájunk miénk-e még? A képeket meg megvegyük, vagy elvegyük? Mert jó befektetésnek néz ki, nincs vele gond. A Holdon nincs élet, se művészet, nem tudják megművelni, nincs haszon, mégis veszik holdszámra a Hold-parcellákat, se levegő, se séta, szkafanderben úgy sem kényelmes sétálni. A kép viszont megfogható, s ha beteltem a hangulatával, eladom dupla áron, pláne, ha kiderül, hogy nem az én legelőm, kaszálóm, hegyoldalam. Azt a finom melankolikus érzést meg nem adom! De ez is veszélyes, mert el kezdek álmodozni, csodálni azt, amibe már belefásultam, nézem, az örökké tartó delelést, az örökké tartó korai naplementét. Hát ez a gyerek is dolgozik, megműveli a vászon talaját. Az egyik krumpliszsák, a másik meg bolhavászon. Az erdő lombjai, rücskös zöld festék, megfogom ezt a zöldet, kéznyújtásnyira van a végtelen távol. Erre szokott füstöt terelni a szél, erre vándorol a hajnali köd, megfogom, mi ez? Szfumátó, transzparens lazúr lódítja! Amott meg agyagos csomókban, mint a sár, a feldúlt erdő, hosszú barázdák, hasogatások, Hm… Ez a föld már nem eladó, sem a rét, a legelő, az erdő, a párás csúcsok, a gubbasztó házak, még! Az a magányos fa sem! Mintha a halvány köd felett az őrangyalommal nézném a tájat. Ez a föld lelked mindensége (súgja) és mielőtt az a másik világ mosléka a nyakadba dűlne, nézd meg jól a képeket, mert lehet, hogy holnap csak fájdalmas emlék lesz.
Felébredtem…
