Egy évben született nagyobbik fiammal. De sohasem néztem rá szülői fölénnyel. Egyrészt mert saját fiaimra is tízéves koruk óta inkább fölnézek, csodálom készségeiket, amelyek bennem már nincsenek meg vagy sohasem voltak, másrészt meg nagyot fordult a világ azóta, hogy évszázadokig az öregek hatalmaskodtak a fiatal generációk felett. A hatvanas évek nemzedéki mozgalmai és talán az amerikai társadalom fiatalság-kultusza elterjesztette az ifjúság fetisizálását Európában is. Illik fiatalnak vagy legalább fiatalosnak lenni, az öregség értékcsökkenést jelent. Ez se túl jó állapot. Tudatában voltam mindennek akkor is, amikor Keszthelyen a Berzsenyi Társaság egy rangos rendezvényén, a kilencvenes évek közepén először hallottam Prágai Tamást, és először láttam kölykös figuráját. Az előadása elméleti iskolázottságról tanúskodott, hiszen épp akkor, a kilencvenes évek közepén már elfoglalták az egyetemeken meghatározó pozícióikat azok az irodalmárok, akik a tudományosság zászlaja alatt a „natív” irodalmat befogták az elmélet kalodájába, s az új generációk már ebben a kiképzésben részesültek. Szorongtam eme ifjú tudósoktól, noha világosan láttam: az irodalomértelmezés veszélyes zsákutcája, hogy egzakt tudománynak akarja feltüntetni magát. Ezért elragadtatott örömmel fogadtam, hogy Prágai Tamás mellékes eszközként használja elméleti ismereteit, de ösztöne egészséges maradt, az irodalom öntörvényűségét képviseli, védelmezi a gyökértelen ideológiákkal szemben. Én is ezt igyekeztem tenni, de sajnos a laikus, a beavatatlan pozíciójából, ő pedig belülről, úgy, hogy teljességgel tudta, mit vet el, nemcsak azt, hogy mit pártol.

A vasútállomás felé mentünk, ő a másik oldalon, én átszóltam a széles főút felett neki, gratuláltam. Erre elküldte az Inka utazást. Az irodalom legújabb eszköztárát csillogtatta ez a regény egy ódon falusi környezetbe költöztetve – ugyanaz a kettősség van meg benne tehát, mint amit a Keszthelyen elhangzott és a későbbi esszéiben is megcsodáltam. Máig ez a könyv tetszik legjobban prózái közül.

Jól kijöttünk egymással a Kortárs szerkesztőségében is, ahol ő nem találta meg a helyét, sajnos, hamar kivált közülünk. De jó arra gondolnom, hogy amint én benne felismertem és méltányoltam egy széles spektrumot befogó, rugalmas szellemiséget, ő méltányolta az én érdeklődésem rugalmasságát. Életmódunk, igavonó kötelezettségeink nem engedték, hogy a következő években is szót válthassunk, vitázzunk vagy erősítsük egymást, s nincs kárpótlás: Tamás nem fog hozzám öregedni, hogy még nagyobb egyetértésben szidhassuk a világot, miközben szeretjük, mert akármilyen, legalább VAN.