Megmondom őszintén, Prágai Tamást irigyeltem a nevéért. Annyira irodalmi, mintha egy nagy írótól kapta volna ajándékba. Ezt ő is érezhette, és írói névadásban maga is remekül teljesített: neki köszönhetjük Pesti Kornélt, aki persze az ő alteregója.
És irigyeltem azért is, hogy megtette, amiről a legtöbben csak álmodozunk, elfogadta a vidék hívó szavát és kivonult a nagyváros dzsungeléből.
Új életet kezdett falun, vállalva mindazt, ami ezzel jár, megfejte a kecskét, de ha kellett, le is vágta. Tette, amit kell.
Életét fájdalmasan rövidre szabta a sorsa, hiányoznak azok a fanyar és ironikus meséi, súlyos versei, amelyeket már nem írhatott meg. Kedves arca azonban olyan sokszor pillant rám az internetről, hogy azt hiszem, most is közöttünk van, s csupán azért nem találkozunk, mert valami nagy művön dolgozik, amihez végtelen idő kell, mondhatnám úgy is, hogy örökélet.
