Szia, Tamás!

Berlin felett az ég angyalokkal telt, szállongnak fel s le a megszolgált otthonosságban, varázsuk és bűntudatuk egyaránt birodalmi sallang. Helyesen viselkednek, a hatalom derűs voltát igazolandó. Ám vonjuk vissza magunkat a kellő helyre – egy honi kisváros vasárnap délutánjában botladoztunk, a szellem kalandjaitól másnaposan. S a zöld özönről beszélgettünk, a vegetációs reményről s rettenetről, a vidék fenntartható, de zord mennyországáról. Felkiáltójel voltál a kietlen főutcán, tekintetedben, testtartásodban annyi óvatlan kitárulkozás, kordában tartva az intellektus kapcsos zárójelével. Itt folyvást csak születik a mítosz, önmagát máris temetve; áporodott sajt és pimpós bor, melegedő macska a padkán… Fenntartható volna a romlás e kifejezett szépsége? Visnyeszéplak felett az ég is kérdéses…

„Szia – van nálad vers?”

Nincs, Tamás! Most az emlékeddel érvelek, akarom mondani: élek.