Idén 50 éve halt meg Braque és 40 éve Picasso, 101 éve, hogy kettejük közül valamelyik elkészítette az első kollázst. Itt eltérőek az álláspontok arról, hogy ki. Legtöbben a nádfonat mintájú viaszosvászonra festett, ovális Picasso csendéletet említik. De ebben az időben ők ketten olyan szoros kapcsolatban dolgoztak, naponta találkoztak, hogy az ekkor készült képeik könnyen össze is téveszthetők. 1912-ben járunk, az érett kubizmus fontos határponthoz érkezett, a reneszánsz perspektíva elvetésével a kép egyre töredezettebbé válásával gyakorlatilag eljutottak a tárgynélküliség határára, de ezt a határt egyikük sem akarta átlépni. Részben emiatt történtek már korábban is kísérletek részükről valóságelemek beemelésére a képekbe. Itt kétségtelenül Braque-é a vezető szerep, aki apjához hasonlóan díszítő festőnek tanult, nem véletlen, hogy innen emeltek át olyan elemeket a képeikbe, mint a márványozás, a flóderezés vagy a betűsablonok használata. Meg az idegen anyagok használata, mint a homok, vagy a fűrészpor. És aztán a kollázs, ami hihetetlen gyorsasággal terjedt szét a világban és vált a XX. századi képzőművészet egyik (talán a legfontosabb) alaptechnikájává.
Gábos József: Széttört gitár No10
Az itt látható képek felfoghatók egy kubista homage-nak. Néhány általuk kedvelt alapelemből, úgy, mint a gitár és az újság építkezik, és alapvetően montázstechnikával készült. Számomra, aki az időnként visszatérő önarcképektől eltekintve csak tárgynélküli képeket csinál, azért volt érdekes kísérlet, hogy akár csak játékból is, de meddig tudok, vagyok hajlandó visszamenni a mimézis világába, hát nem túl messzire, most ennyire.
És akkor még a képek keletkezésének személyes története: Tavaly nyáron voltam a Velencei-tónál egy művésztelepen, ahol egy ifjú szobrász uszadék fából épített lovas szobrot és ehhez hozott egy lomtalanításból származó gitárt, megjegyzem láttam én már lóháton éneklő popsztárt, igaz gitár helyett mikrofonnal, Cuernacavában, a cipőipari szakszervezet ünnepségén. De visszatérve a lovas szoborra a gitár végül nem került beépítésre. Először próbáltuk a vízen elégetni, ami elég egyszerű okokból nem nagyon sikerült, de végül is valahogy összetört. Másnap elég sok fotót csináltam, különféleképpen elrendezve a maradványokat. A másik forrás egy belga művésznő, aki papírmaséból (nem a pépes, hanem a rétegező eljárással) készített egy nagyméretű földgömböt, innen az újságfotók. Aztán ez a két fotócsoport a számítógépemben valahogy összeért, és ebből lett az, ami itt látható. Természetesen 15 darab.
Elhangzott 2013. június 1-én a 15. Arnolfini Fesztiválon.
