Géczi János különös figurája a magyar művészeti életnek. Különössége sokoldalúságában és elmélyültségében mutatkozik meg. Egyrészt a rózsa kultúrtörténetének nemzetközileg széles körben elismert szakértője, művelődéstörténész – noha eredeti végzettségét tekintve biológus –, számos egyetem tanára, folyóiratok alapítója, (fő)szerkesztője, másrészt jeles író–költő, harmadrészt (de semmiképp nem utolsósorban) képzőművész, a kollázs szélesen értelmezett műfajának művelője: kollázs- és dekollázs-technikával hozza létre alkotásait.(1)
Akárcsak a Vajdaságból elszármazott Fenyvesi Ottó, Géczi János is előszeretettel használ színes és fekete-fehér újságokból, napi- és hetilapokból, magazinokból kivágott címsorokat, véletlenszerűen vagy tudatosan egymás mellé-alá ragasztva ezeket, hogy képpé álljanak össze, valamilyen vizuális élményt nyújtsanak a befogadónak. Lakner Zsuzsa szerint e művek „nem is annyira képek, mint inkább szavakkal sűrűn teliszőtt falikárpitok. Gonddal készült rongyszőnyegek, amelyekbe a szövőmester színes gyapjúszálakat is csempészett a napilapok harmonikus szürkéi mellé”(2). Azt is mondhatnánk, hogy e művekben az alkotó a nyelv és kép között húzódó határon táncol, és a nézőre van bízva, hogy a szövegegység és az íráskép, valamint a címsorok szövegösszefüggéseit feltárja, értelmezéseket adjon az összerakott kifejezéseknek, felidézzen (valamiféle déja vu) történéseket és érzéseket, emlékeket, és a képzőművészeti elem mellett a nyelvi, illetve irodalmi elemeknek is jelentőséget adjon, ha kedve úgy tartja, tehát szabadságot kap arra is, hogy a műre kizárólag mint „rongyszőnyegre” tekintsen, és csak a címsorokból összeálló egész képiségére figyeljen.
Géczi János munkája
A kollázs (collage), cut ap technika nem új keletű. A francia kubisták, elsősorban Georges Braque és Pablo Picasso nyomán vált népszerűvé, és szinte rögtön továbbterjedt: a német dada jeles képviselőinek művei is így készültek, pl. Kurt Schwitters, Max Ernst és a fotómontázsokat készített Hannah Höch, az angol Richard Hamilton, továbbá az amerikai Robert Rauschenberg és Jane Frank kollázsműveire egyaránt jellemző a különféle helyekről kivágott elemek egymás mellé ragasztásának módszere (Jane Frank a vegyes technikával készített műveibe fát és textilt is applikál). A hazai művészek között az avantgárd Kassák Lajos, Bálint Endre, Korniss Dezső, Kepes György alkalmazza legkorábban ezt a fajta technikát, de virul mindmáig a kortársak körében is, említsük meg a teljesség igénye nélkül Bogdándi Szultán Zoltánt, Haraszty Istvánt, Horkay Istvánt, FeLugossy Lászlót, Wahorn Andrást, ef Zámbó Istvánt, Móder Rezsőt, El Kazovszkijt (1948–2008) és végül az éppen tíz esztendeje elhunyt – vajdasági születésű – Torok Sándort (1936–2006), akinek kollázsaiból egy sorozatot a szabadkai múzeum őriz.
Géczi János egyik kiállításának (Miskolci Galéria, 2014) a Plakát, roncs címet adta. De vajon roncs-e az eredmény, az elkészült mű? Természetesen nem az, mint ahogy nem volt az a nagy elődök és mai, nemzetközileg elismert alkotók hasonló tevékenységének eredménye sem: a ready made feltalálója, a francia Marcel Duchamp például művészetében mindent újrahasznosított, a szalmából font karosszéktől a piszoárig. A követők, akik belőle merítettek, nemcsak „megtalálták” és művészeti objektté emelték a hétköznapi tárgyakat, hanem hozzátettek, alakítottak rajta, új jelentést adva nekik. Így a dizájnér Castiglioni testvérek Tabouret Mezzadro (1957) c. zsámolyukat egy traktor üléséből alakítottak ki, az 1959-ben született, Stiletto néven ismertté vált német Franck Schreiner legismertebb munkája pedig egy szupermarket bevásárlókocsijából átalakított fotel: Consumer’s Rest, 1983).
Géczi János munkája
Ha Géczi roncsolt plakát műveit valamely (ma már) hagyományos kategóriába akarnám sorolni, abban az esetben, ha saját, negációval történő osztályozását alkalmaznám, a dadaista vonulatba illeszkedne, ugyanis ő maga e kreációkat nem tekinti képzőművészi alkotásoknak. Magam viszont, a végeredményt szemlélve, a művészetellenes dadával szemben a Merz vonulatába illesztem. Ez utóbbit megalakítója, a már említett Kurt Schwitters művészetként határozza meg(3), mivel alkotásait a dadával és a szürrealizmussal szemben, amely épp a klasszikus esztétikai határok lerombolását végezte el, tudatosan esztétikai értékkel kívánta felruházni. Géczi ugyan deklaráltan ennek épp az ellenkezőjére törekszik (még azáltal is, hogy nem ad címet munkáinak, mert azzal sem kívánja befolyásolni a befogadót), ugyanakkor olyan gondosan, a szerkezetre, színhatásra, egyensúlyra és dinamikára egyszerre figyelve alakítja ki műveit, hogy ezek – minden ellenkező szándéka ellenére – esztétikai tartalmat nyernek, s képként, képzőművészeti alkotásként foghatók fel. A képbe, látványba való beavatkozásával inkább ready-made aided-eket hoz létre, továbblépve a ready-made irányából a képi világ irányába, akár absztrakt, akár konkrét jelentést hordoz is a mű, melynek elemei egyes esetekben ábrázoló motívumokként, máskor absztrakt vagy geometrizált jelekként, felületekként mutatkoznak meg. A kortársak közül az újrealizmus képviselőjeként számon tartott francia Jacques Villeglével és az olasz Mimmo Rotellával állítható párhuzamba, azzal a jelentős különbséggel, hogy Géczi elvontabb világa mindig sokkal több értelmezési lehetőséget nyújt a befogadónak, mint Villegléé vagy Rotelláé. Utóbbinak munkáiban a pop art látványosságra törekvése is erősen megjelenik. A tépett, egymásra ragasztott, felhasított plakátok az újrealizmus többi képviselőjénél is (mint pl. Raymond Hains vagy François Dufréne) a fogyasztói társadalomra és a reklámok világára reflektálnak, s a tartalom direktebb, harsányabb módon jelenik meg.
Géczi Jánosnál egyszerre történik a kép felépítése és leépítése. Kollázs és dekollázs. Kollázs annyiban, hogy az óriásplakát felületéből kiválaszt és kivág egy felületszerkezet és méret szempontjából megfelelőnek ítélt részt. Ám dekollázs is ugyanakkor, mert egyrészt felhasználja a természet „munkáját” – tehát a szél, eső, hó, hideg-meleg változása, napsugárzás alakító és átalakító hatását, esetenként pedig a rongálók beavatkozását, akik belefirkálnak, letépik, megtépik a plakátokat –, másrészt pedig maga is beavatkozik – megvannak hozzá a saját technikai fogásai–, folytatva ezeket a folyamatokat, amelyekben a legfontosabb mégiscsak az idő, amelynek folyása által egyre több „megdolgozott” réteg kerül egymás fölé. „A véletlenben benne rejlő szépséget a szétesés bizonytalanságában, kiszámíthatatlanságában kívánja tetten érni” – mondja róla Szombathy Bálint(4). Az egymásra ragasztott rétegek megbontásával, beletépésével, az egymás alatt rejtező felületek feltárásával, megmutatásával képes létrehozni hol izgalmas, játékos, hol szigorú, szinte geometriai felépítésű alkotásokat, felhasználva a hordozóalap saját színét is, ami lehet egyszerű fehér vagy szürke karton, máskor meg épp fekete, vagy lila, rózsaszín. Ily módon hoz létre valamiféle új rendet, új minőséget, teremt összefüggéseket, indít el a továbbgondolás útján, bevezetve bennünket egy „történetbe”, amelyet ő maga alkotott, de nekünk is hagy feladatot: meg kell találnunk a szálakat, ki kell bogoznunk és újra össze kell raknunk azokat
1 Jelen tanulmány továbbgondolása, átdolgozása és kibővítése A plakátroncstól az esztétikumig: Géczi János kiállítása c. cikkemnek (Új Művészet, 2014/5. szám, 43. o.).
2 Lakner Zsuzsa: Mesék a Gutemberg-galaxisról
3 A modern festészet lexikona. (Nouveau dictionnaire de la peinture moderne). Ford. Csorba Géza – Veressné Deák Éva. Budapest : Corvina, 1974. Ill. Kurt Schwitters l. 329-330. o.
4 Szombathy Bálint, Magyar Műhely Galéria, 2012. február 8.
Géczi János munkája
Géczi János munkája
Géczi János munkája
