Az anyagokhoz való vonzódásom vezetett a kollázshoz. Tulajdonképpen azzal a természetességgel használtam gyerekkoromtól a rendelkezésemre álló dolgokat képek, plasztikák létrehozására, mint manapság. Az iskolai tanulmányok csak átmenetileg változtatták meg az eszközhasználatom, mert az már korábbról erősen bennem volt. Az iskola szabályaihoz, a tanultakhoz, a tudatosodás lépcsőihez természetesen el kellett jutni.
A kollázs anyaga túlmutat önmagán is, mert rejti még a kort, a környezetet, annak állapotát, szellemét, az alkotó viszonyát ezekhez. Ugyanakkor egy sor szándéktól független elemet, szabad vegyértékeket, amik a nézőre várnak, hogy létrejöjjön az egész. A befogadót nyitottsága és telítettsége társalkotóvá avatja.
Az egymásra rakódó rétegek egymáshoz való viszonya, a visszafejtések, tépések szervülve gyakran szinte összenőnek, de mint a japán sziklakert, rejti és meg is mutatja a mélyben lévőket.
„A végesség annyira mélyen váj bele a létbe,
hogy a legsajátabb és a legmélyebb végesség elárulja szabadságunkat.”
(Martin Heidegger: Mi a metafizika?)