A helyemen vagyok. Aki ezt az egyszerű mondatot – önmaga előtt is hitelesen – képes kimondani akár a munkájával, akár a társadalmi pozíciójával, akár a családjával, vagy épp a művészeti életben elfoglalt szerepével kapcsolatban, az az adott területen alighanem eljutott a csúcsra. Jóval több ez annál, mintha azt mondaná: boldog vagyok. A boldogság ugyanis természeténél fogva pillanatnyi állapot – legyen bár az a pillanat bármilyen hosszú is –, amelynek elérésére újra és újra törekedni kell, míg aki a helyén van, az megérkezett. Ez olyan felszabadító érzés, amely akár önmagában elegendő plusz energiát hozhat elő ahhoz, hogy tartósítani tudja ezt az állapotot.

Egy valódi műalkotásban – legyen bár festmény, szobor, regény, vers vagy film – minden a helyén van. Nem biztos, hogy hétköznapi értelemben, sőt leginkább nem úgy, de a helyén: azt érezzük, ez így tökéletes, nem lehetne másként. A kollázs olyan műfaj, amelynek ez nem pusztán alapkövetelménye, hanem egyenesen elsőszámú célja. A kollázs arról szól, hogy helyükre kerüljenek a dolgok.

Ahhoz, hogy valami a helyére kerülhessen, már léteznie kell. A kollázs tehát a meglévőből dolgozik. Alkotóelemeit tekintve általában nem mutat fel újat, csupán annyit vállal, hogy a helyükre rakja azokat. Oda, ahol még nem voltak sosem. És amely helyről talán még néhány pillanattal korábban sem lehetett sejteni, hogy létezik. A kollázsista felelőssége, küldetése az, hogy ezt a helyet meglássa, és ki merje rá mondani: igen, megtaláltam. Ez a teremtés pillanata, amelynek nyomán a csupa meglévőből egy addig sohasem létezett születik. És a világban egy szemernyivel nagyobb rend lesz. Néhány dolog a helyére kerül.

Lakner Zsuzsa, vagy ahogyan a kollázs globális alkotótáborában ismerik: Susanna Lakner a helyén van. Susanna kollázsista, ennek minden következményével együtt. Számára a világ olyan létező dolgokkal van tele, amelyek arra várnak, hogy a helyükre kerülhessenek végre. Ez állandó készenlétet jelent, hiszen sohasem lehet tudni, mikor bukkan fel egy hiányzó láncszem, egy zárókő, vagy egy olyan, első ránézésre akár jelentéktelennek tűnő darab, amely hiányzik még valahol a teljességhez. A kollázsista tehát kézbe vesz és mérlegre tesz minden szóba jöhető elemet – fotót, rajzot, metszetet, szövegtöredéket, újságoldalt, képeslapot, betűt, plakátfecnit, zacskót, címkét, megsárgult papírlapot –, hogy eldönthesse, felhasználható-e egy kollázshoz. Ha igen, felhasználja, ha nem, elraktározza. Beleteszi abba a hatalmas dobozba, amelyben az addigi valóságukból már kiragadott, de új helyükre még be nem illesztett világdarabkák halmozódnak, festői káoszban, de az emléklajstromból bármikor előhívhatóan.

Susanna Lakner: Lányok

Susanna Lakner: Lányok

A vérbeli kollázsista, és Susanna az, életvitelszerűen alkot. Munkarendje van, tudatosan és kitartóan dolgozik. Nem ihletre vár, hanem folyamatosan olyan helyzetbe hozza magát, hogy az ihletett pillanatnak legyen módja megtalálni. Ha újba kezd, akkor is a fejében van az összes még nyitott kompozíció, elvarratlan szál, s ha úgy adódik, pontosan tudja, hová kell nyúlnia.

Amikor valami összeáll – vagy legalábbis ott és akkor hihetőnek tűnik, hogy kész van –, egy hatalmas mappába kerül. Ahonnan később még mindig elővehető, mert kiderül, hogy egy épülőben lévő sorozatba kívánkozik, vagy mert mégis felbukkan valahol egy töredék, amelyről csak tudat alatt volt sejthető, hogy hiányzik a képről. Egy befejezettnek gondolt kollázst véglegesen talán csak egy kiállítás menthet meg a továbbgondolástól. De igazából az sem.

A kollázsnak vannak törvényei, ugyanakkor az egyik legszabadabb műfaj. A Susanna Lakner műhelyében készülő munkák megjelenési módja is roppant változatos. Magabiztosan mozog a digitális ösvényeken is, ám a fő csapásirány mindig is a manuális módszer, az eredeti elemekből közvetlenül építkező, egyedi kollázs volt a számára. Ezen belül azonban a klasszikus forma – különféle alkotóelemek felragasztva egy lapra, amely bekeretezhető és falra akasztható – csak egy a számos általa alkalmazott megoldás közül.

Ott vannak például a leporellók. A kollázsolt leporelló különleges komponálási nyelven fogalmaz: a háromdimenziós, térbe állítható műtárgy egyfelől önállóan is értelmezhető lapokból áll, amelyek egyszerűbb esetben ciklussá állnak össze, máskor viszont csak együtt alkotnak egészet, amelynek jelentése aszerint is változhat, hogy milyen irányból közelítünk hozzá.

Susanna Lakner: Rouge Box

Susanna Lakner: Rouge Box

Ennek hatványozott esete a kollázsdoboz, amelynek paradoxonokból összeragasztott varázslatos példányai a szerző munkásságának egyik legmarkánsabb vonulatát erősítik. Ahogyan azt, egy Lakner-kiállítást megnyitva, korábban megfogalmaztam: nem lehet kétszer ugyanabba a dobozba belenézni… Ha kinyitod – már ha eljutsz odáig, s nem tévedsz el a külső héj, a felszín vizuális útvesztőiben –, szóval, ha felpattintod a fedelét, teljesen váratlanul előbukkan egy szuverén világ, amelynek ritmusa van, összetartó elemei vannak, önálló síkjai, terei, gravitációja, szögletei: egyszóval rendszere van; dobozvilág-rendszere. Struktúrája képlékeny, nem mindegy például, hogy felülről, alulról, középről, a harmonika bugyraiból, vagy épp a felnyíló fedél tükörcsapdájából indulva fogunk az olvasásba. Az egymásra hajló háromdimenziós síkok így is, úgy is rétegezhetőek, s így könnyen válhat egy végzetesnek tűnő következményből tétova előzmény, az okból okozat.

Látszólag egyszerűbb és megfejthetőbb forma a kisméretű művészkártya, mégis fontos a szerepe, mert mint a művészeti cserekereskedelem kedvelt alanya, kivisz a nemzetközi vizekre. Susanna Lakner alkotóként a globális kollázsszínpad prominens és aktív aktora, méghozzá többféle szereposztásban is. Bő két évtizede, 1995 óta tagja a mail art mozgalomnak, rangos projektek kihagyhatatlan résztvevője, illetve kezdeményezője, rendkívül kiterjedt kapcsolatokkal, több méternyi címlistákkal. E szabad művészeti hálóra alapozva 2000-ben elindította saját assembling magazinját „22” címmel, amelynek eddigi félszáz – nem kis részben tematikus, legutóbb például a 100 éves Dadát ünneplő – számában harmincnál több országból mintegy kétszázötven szerző eredeti munkái kaptak eddig helyet. Kollázsaival maga is rendszeresen jelenik meg mások hasonló kiadványaiban, a tematikus nyomtatott és online platformokon, illetve csoportos kiállításokon. Munkáit több önálló tárlaton is bemutatta, s egyebek mellett emblematikus fellépője az Arnolfini Fesztiváloknak. Alkotói birodalmába – amelyben a pecsétmetszés és a művészbélyeg egyaránt önálló szigetként lebegnek – a Leben und kleben (Élni és ragasztani) című kollázsblogján is betekinthetünk.

Susanna Lakner: Venus & Mars

Susanna Lakner: Venus & Mars

A kollázsaktivitás egyik speciális formája a kollaboráció: amikor két (vagy akár több) alkotó, adott esetben földrésznyi távolságra egymástól, közösen hoz létre művet. Az egyikük feldob egy témát, kijelöl egy mozgásteret, felrak egy motívumot, a másik pedig folytatja, kiegészíti, újraértelmezi, átfordítja – mikor mi adódik helyénvalóként –, mindezt akár több körben megvalósítva. Susanna Laknernek gyönyörű szériái születtek ezzel a metódussal is. S voltaképpen szintén ebbe a vonalba sorolható a Venus & Mars címmel az Artemisz Műhelynél megjelent kollázskönyve, ahol a vizuális tartalmat a Bernd Reichert által asszociált, ihletett szövegszilánkok kerekítik ki szinte kisregénnyé.

A nemzetközi szál megjelenik az útikollázsokban is, amelyek abból az alapvetésből nőnek ki, hogy egy kollázsista nem nyaralni megy, csupán néha elhagyja biztonságos műhelyét, hogy új lokációkban gyűjthessen anyagot… E helyspecifikus ciklusok általában egy vizuális naplóban kapnak helyet, amelyben az „ott és akkor” fellelhető fragmentumokból az „akkor és ott” beinduló kép- és képzettársítások növesztik fel a művet – vagy későbbi alkotások vázlatait.

Susanna Lakner képépítési technikáját talán ellentétpárokkal lehet a legpontosabban jellemezni: letisztult nagyvonalúság és aprólékosság; felszabadult játék és fegyelem; érzelemgazdagság és decens irónia; zavarba ejtően nagy ugrások és milliméteres pontosság; lefegyverző gondolati és materiális változatosság, illetve kérlelhetetlen koherencia. S a legszebb az egészben, hogy a számtalan tematika, az évszázados papírrégiségektől a mai napilapig terjedő anyagválasztás, a rendkívül eltérő formátumok és megközelítésmódok ellenére a végeredmény mindig egy összetéveszthetetlen Lakner-kollázs. Amelyben magától értetődő módon, evidenciaszerűen minden a helyére került. S amely aztán a többi lappal, kártyával, leporellóval, dobozzal, füzettel és könyvvel együtt egy következetesen, ám szabadon épített saját univerzum, a Planet Susannia neki rendelt szektorában kerül a helyére, hogy a befejezhetetlenségében is lenyűgöző összkép így váljék egyre teljesebbé.


Olvasni- és néznivalók