Fiatalok voltunk. Az elsők között figyelt fel rám, a hét hévvel idősebb pályatárs a zöldfülű költőre. Hálás voltam érte. Mintha szellemi bátyám született volna, aki akkor is rajtam tartja vigyázó tekintetét, amikor én azt sem tudom, hol lehet. Ahogy most sem. Illetve biztos itt van. Ezekben a sorokban is. A hiányában van jelen. Eleven tekintetében, derűs-szép arcában, amely számtalan fényképről néz vissza ránk.

Akkor még nem e-mailben, hanem kézzel írt levelekben üzentünk egymásnak, utolsókként egy új kor küszöbén. Max. telefonon. Majd találkoztunk is különböző rendezvényeken. Egy lépéssel mindig előttem járt. Ahogy most már mindörökké. Nem csupán a műveltségét csodáltam, hanem azt a közvetlenséget és természetességet is, amellyel fiatalabb pályatársaihoz fordult. Azt pedig egyenesen irigyeltem tőle, hogy az irodalmi közélet idegtépő világából időben kilépett, vissza a természetbe. Nem csak bölcsesség kell az ilyesmihez, nem csupán legbelső vágyaink meghallásának a képessége – de bátorság is.

Ő polihisztor alkat volt. Mindent magába szívott, magán eresztett át. Együtt lüktetett a földdel, a borral, a megzabolázott verssorokkal. Egy szakbarbárokkal zsúfolt világban. Több rangos folyóirat szerkesztőjeként, egy időben még a Magyar Írószövetség elnökségi tagjaként is, szívesen időzött a Végh Attila költőbarátjával és szellemi társaikkal alapított Immun Alkotócsoport vándor asztalánál, ahol kötetlen beszélgetések zajlottak irodalomról, zenéről, filozófiáról, politikáról, szerelemről. Miközben iparkodtak átadni magukat különböző kulináris élményeknek is. Párszor hívtak engem is, de valamiért soha nem tudtam elmenni. Talán az is baj volt, hogy nem tartoztam az alapítók belső köréhez, és nem vagyok könnyen barátkozó fajta sem.

Csak fizikailag vonult ki közülünk, szellemileg nagyon is jelen volt mindvégig. És nem csupán alkotóként, de egyszemélyes intézményként is, aki íróiskolásokat és más tehetségeket karolt fel, látott el tanácsokkal, ajánlott be lapoknak. Persze mindezt szabadidejében. Fordított, angolt tanított, és egyre többet gazdálkodott pázmándi kertjében, ahol sajnos először és utoljára temetése napján jártam. Amikor elképzeltem az udvart a fekete ruhák tömege nélkül, megértettem valamit. És nem csak Tamásból, de magamból is. Hogy nem kell a világot csontvelőig szívni. Elég egy talpalatnyi föld, ahol megvethetjük a lábunkat. Ahol az álmaink gyökeret ereszthetnek végre.

Ő egy évvel ezelőtt még messzebb lépett. Pázmándon is túl. Senki nem volt erre felkészülve. Önkéntelenül is újraértékel dolgokat magában az ember, amikor egy élete teljében lévő társa kiszakad. Mit kéne másképp csinálni? Egy kicsit helyette is élni. Ha méltók akarunk lenni hozzá. És az ő vállalásaihoz. Egy kicsit hűbbnek és őszintébbnek lenni önmagunkhoz. Nem elkótyavetyélni értékeinket. Ragaszkodni a szavakhoz. Amelyek, akárhogy is, megneveznek és időtlenítenek.

Fiatalok voltunk. Ő az is maradt mindörökre. Nem így tervezte. Kibabrált velünk mégis. Gyengébbek és koszosabbak vagyunk nélküle. Hiányát akkor is érezni fogjuk, érezni fogják, amikor egy nemzedék magára rátekint, és megvonja a mérleget. Amikor a zuhanást verseink ejtőernyőjével igyekezzük majd tompítani, mielőtt eltűnünk végleg a látóhatárról.